Ki ne emlékezne a régi dalokra,
vidáman nótázó, tűzpiros arcokra?
Akik a mult fátylán felénk tekintenek
s mi koszorut fontunk szent emlékeinknek,
Koszorut!... – nékik – a magyar föld porából,
a mult könnyén nyílott, csupa szív-virágból!
Keresd fel most őket, a csendes sirokat,
néma feledésbe süppedt kis hantokat!
Tépj le minden sirra egy kicsi levelet…
- megédesited ugy a kemény fekhelyet!
Szállj a hegyre, völgybe, ragyogó azurba;
kavargó folyamra s fel a Csaba-utra!..
szállj a kavernáknak sötétlő mélyére;
szállj, repülj mindenütt a Hősök szivére!
Ugy repüljön szárnyad, mint sebes gondolat,
röptöd előzze a villámgyors sasokat;
s ha minden sírt láttál s virágod elfogyott,
jöjj, jöjj vissza csonkán, ahol ez sarjadott!
Elmeséled nékünk, mit mondottak néked;
elmondod az álmot, a ragyogó szépet;
mert Ők álmodnak még most is e világról,
harci bérük jussán: Nagymagyarországról!
Forrás: Gyakorlati pedagógia. - 4. évf. 8. sz. 1938.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése