Csendes alkonyat volt,
Ahogy hazaértem,
Áve Máriára
Haragoztak éppen.
Ültél a ház előtt
A régi kis padon,
Könnyekkel szemedben,
Sóhajjal ajkadon.
Letérdeltem eléd,
Közelről néztelek,
Ugy eltévedt rajtam
Jóságos két szemed.
Kerested a régi,
Derült vonásokat,
Ragyogó szememet,
Nevető arcomat…
Az arcom oly törött,
A szemem sem ragyog;
Miről is tudtad meg,
Hogy a fiad vagyok?
Hazajöttem, anyám,
Beteg vagyok, lelkem…
Anyai szerelmed
Gyógyítson meg engem.
Taníts meg engemet
Még egyszer nevetni…
Taníts meg remélni, -
Taníts meg – szeretni…
Vigy el, ahogy régen,
Az első misére, -
Mutasd meg még egyszer
Az utat, az égre…
Ugy-e megvannak még
A glóriás szentek,
Akik énnálam is
Még többet szenvedtek?
Mutasd meg őrizőm,
Az Isten Bárányát.
Mondd, hogy – csókoljam meg
A feszület lábát…
A nagy kereszt alatt
Térdeljünk le ketten,
S mondjuk el, mint régen:
Hiszek egy Istenben…
Forrás: Gyakorlati pedagógia.
- 4. évf. 4. sz. 1938.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése