Ködös, halk ősz hajnalokon,
ha ballagnak át a réten,
fekete varjak sírnak a
kopasz fákon sötéten,
és csendes, árva tarlók felett
suhognak át tömötten,
ha indulnak a szántók
az ugaron a ködben.
Végtelen szent puszták felett még
alig-alig oszlik az éjjel,
már szántanak subásan,
bús, csikorgó ekével.
Szemük se rebben, szavuk se röppen,
mennek sulyosan, mint a végzet
és méltóságos sarkuk után
hű kutyaként lesz az Élet.
S ha valami régi gazos dülőn
szembeballag a szomorú reggel,
térdethajt nekik levett süveggel.
Ők lassan, komoran, mint a fátum,
vagy földre száműzött isten mennek
konok falusi ködben a végtelennek.
Forrás: Gyakorlati pedagógia. - 4. évf. 8. sz. 1938.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése