Most
alszik két fiacskánk.
Lábujjhegyen
jerünk ki most
S
kinn játsszuk el, mit életünkből
Elveszténk,
elmulasztánk:
Pár
mozdulat, vonaglás,
Mikből
csak egy van a világon...
Hajtsd
a fejed meg, ahogyan lecsügged
Az
eső-, jégverte virágfej.
Nyakadnak
azt a lemondó, csüggedt
Ívét
akarom látni, miben
Kirajzolódjék,
asszony,
Bús-néma
beösmerése
A
te szent meddőségednek!
Úgy
hajtsd a fejed meg.
Ejtsd
kezeid az öledbe: két puszta, virágtalan ág,
Szélben
letörött ág.
Mit
vékony héj köt már csak a törzshöz.
Két
lekonyult kar, üres kar,
Jaj,
nincs, sohasem lesz, akit ringasson!
Úgy
ejtsd kezeid az öledbe, asszony.
S
én, én hadd markolom meg,
Hadd
rázom, rázom a tested,
Mint
egy szál gyönge virágot,
Hogy
szirma mind leválik,
S
úgy marad itt a kezemben
Magvakihulltan,
meztelenül,
Meddőn
- mind a halálig.
Mi
vagyunk önmagunk vége, ivadéktalan örök ősök.
Jöjj,
én vagyok az isten, akinek fiut nem adtál.
Jöjj,
én vagyok az élet és te vagy a halál,
Kikből
ki nem csirázik uj élet soha már,
Uj
élet... s uj halál...
S
most jöjj, rohanj, riadj
Velem
fel álmaidból,
Szakítsd
velem fel az ajtót,
S
eszelős-boldog kacagással
Ess
térdre velem odabenn,
Ágya
előtt a mi
Álmaikból
felriasztott
Két
nyafogó kicsikénknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése