2014. nov. 20.

Gellért Oszkár: Illat, illat



Haldokló vörös rózsa... Az égbolton telihold.
A földön alkonyi harmat. Levél se moccan a fákon.
S a rózsa álmodik. Akkor: bimbónyi volt.

S szűz félénk illatával szétnéz a nagy világon.
S hipp-hopp, szellő-tündérke idelibben egy alkonyon érte.
És sóhajt: Illat, Illat, kicsi Lélek, Illatocskám!
Ó nézd, hogy tűz az a csillag, tudok ott egy méh-királyfit,
Szebb nála még sose járt itt... Elhozzuk, jöjj velem!
A szárnyaimon ha megérez, a te édes testecskédhez
Hunyt szemmel odatalál az első szerelem.
És álmodik. S nem gyáva s nem gyönge már az illat,
De bódító s szilaj. S széttárult szirmaival
Minden jöttment ajkának odaadja magát ledéren.
Szidják húgai szajhának, híre jár a nádon, az éren;
Viszi-hajtja szél-kerítője, dongók tapossák testét.
És kéjbe fúlnak az esték és kéjbe a hajnalok...
S most álmodik. S gondolja álmában: Meghalok.

Föld: érintsd harmatos ajkkal hullongó szirmait.
Telihold: leheld magadhoz mély hervadó szagát.

Óh, hadd érezze utolszor szent-tisztának magát!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése