Haldokló
vörös rózsa... Az égbolton telihold.
A
földön alkonyi harmat. Levél se moccan a fákon.
S
a rózsa álmodik. Akkor: bimbónyi volt.
S
szűz félénk illatával szétnéz a nagy világon.
S
hipp-hopp, szellő-tündérke idelibben egy alkonyon érte.
És
sóhajt: Illat, Illat, kicsi Lélek, Illatocskám!
Ó
nézd, hogy tűz az a csillag, tudok ott egy méh-királyfit,
Szebb
nála még sose járt itt... Elhozzuk, jöjj velem!
A
szárnyaimon ha megérez, a te édes testecskédhez
Hunyt
szemmel odatalál az első szerelem.
És
álmodik. S nem gyáva s nem gyönge már az illat,
De
bódító s szilaj. S széttárult szirmaival
Minden
jöttment ajkának odaadja magát ledéren.
Szidják
húgai szajhának, híre jár a nádon, az éren;
Viszi-hajtja
szél-kerítője, dongók tapossák testét.
És
kéjbe fúlnak az esték és kéjbe a hajnalok...
S
most álmodik. S gondolja álmában: Meghalok.
Föld:
érintsd harmatos ajkkal hullongó szirmait.
Telihold:
leheld magadhoz mély hervadó szagát.
Óh,
hadd érezze utolszor szent-tisztának magát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése