Ó,
hogy szégyellem magam: im itt valaki még dalt farag
A
mozdulatból, mellyel szádhoz emeled a poharad,
S
ottkünn az Ember Fia már
Szállva
jár, akár a madár.
Ó,
hogy irigylem az uj hajósokat:
Hisz
szive mélyén egy titkos vágyat mindenki tartogat.
Hogy,
ha már ő nem, éppen az ő fia, éppen
Az
én fiam lesz, ki berregő gépen,
Erősebb
szárnyakon, mint a lélek szárnya,
Ül
elsőként az ég felé szállva.
S
most... megelőzik mások, mások, mások.
Mindegy!
Büszke vagyok s türöm a mosolygásod:
Én,
én vagyok Blériot, Wright, Latham, - az Ember,
Én
vagyok a röpülő ember!
Most
tele vagyok kegyetlen szerelemmel,
Most
ébrednek bennem uj nagy áriák,
Bort,
bort, ami kábulatba ringat,
Töltsd
meg asszony a poharainkat
S
reszkessen kezed, míg a szádhoz emeled:
Hogy
a nyakadról leszakitom a Máriád,
Hogy
az Isten készül koccintani veled!
Föl,
föl a fejeddel.
Lelkem
viharát ne lohaszd, ne vedd el.
S
ne hajladozzon a lelked,
Mint
szélben a csüggedt rózsaszál.
Ó,
gyönge te... gyönge szivemnek, emelkedj,
Szállj,
szállj a fenékről, a magasba szállj,
Nézd
a poharam: csordultig a vére -
Szállj,
szállj, föl a szív szinére!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése