2014. nov. 20.

Gellért Oszkár: Nem lehet már így sem



Húzd el a függönyt az ablakunkon édes.
Kis szobánk hadd legyen vágykeltő, sötétes.
De ne ily hirtelen és ne igy egészen...
Engedd be a napot egy vékonyka résen.
Ottkünn tüzes dél van, ittbenn legyen alkony,
Amitől harmatos, amitől árnyékolt
Lesz a szó az ajkon
S bucsuzó nap hint rá hintázgatva fényt...
Amitől pókmilljárd dús hálójaként
Omlik ránk az égbolt.

Tűzd rám a szemedet. Ó de ne ily nyíltan,
Szirombontó láztól lelkedig kinyíltan.
Ne ily semmitmondó sokatkérdezéssel,
Hogy azután lopva, szemlesütve nézz el.
Félig hunyt szemekkel... így nézz rám, de hosszan -
Ne tűrd, hogy a lelked: vén, kőszivü kalmár
Zsugorin kifosszam.
Színarany szót adj, min nincs többé salak.
Szemeddel mondj olyat, hogy akarjalak,
De nem, hogy: akarnál.

S nyujtsd a kezed, ó de ne ily vércsemódra.
Nyujtsd virágsziromknt, lankadtan, halódva.
Csusztasd felém, mintha láthatatlan, másik
Kéz tólná előre... s reszketőn ha fázik,
Tüzes homlokomra odavonva lassan
Hadd, hogy melegitsem, hadd, hogy csendesitsem,
Hadd, hogy megnyugtassam.
Így... de nem, vedd vissza, kapd el a kezed!
Nem lehet: a testünk már érintkezett...
Nem lehet már Így sem.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése