Gellért Oszkár: Nem lehet már így sem

Húzd el a függönyt az ablakunkon édes.

Kis szobánk hadd legyen vágykeltő, sötétes.

De ne ily hirtelen és ne igy egészen...

Engedd be a napot egy vékonyka résen.

Ottkünn tüzes dél van, ittbenn legyen alkony,

Amitől harmatos, amitől árnyékolt

Lesz a szó az ajkon

S bucsuzó nap hint rá hintázgatva fényt...

Amitől pókmilljárd dús hálójaként

Omlik ránk az égbolt.

Tűzd rám a szemedet. Ó de ne ily nyíltan,

Szirombontó láztól lelkedig kinyíltan.

Ne ily semmitmondó sokatkérdezéssel,

Hogy azután lopva, szemlesütve nézz el.

Félig hunyt szemekkel... így nézz rám, de hosszan -

Ne tűrd, hogy a lelked: vén, kőszivü kalmár

Zsugorin kifosszam.

Színarany szót adj, min nincs többé salak.

Szemeddel mondj olyat, hogy akarjalak,

De nem, hogy: akarnál.

S nyujtsd a kezed, ó de ne ily vércsemódra.

Nyujtsd virágsziromknt, lankadtan, halódva.

Csusztasd felém, mintha láthatatlan, másik

Kéz tólná előre... s reszketőn ha fázik,

Tüzes homlokomra odavonva lassan

Hadd, hogy melegitsem, hadd, hogy csendesitsem,

Hadd, hogy megnyugtassam.

Így... de nem, vedd vissza, kapd el a kezed!

Nem lehet: a testünk már érintkezett...

Nem lehet már Így sem.