Barátaim,
valahányszor ez a kéz itt
Ujjai
közt tollat szorítva remeg,
Éji
óráim a ti szellemeiteket idézik.
Valamelyitekhez
most készül egy izenet.
Óh,
sose ülök én ilyenkor árván, felejtve,
Magányos
szobában elhagyottan.
Barátaim,
ti ültök körül ottan.
Fejeteket
a melletekre ejtve.
Veled
vagyunk - mondjátok - de arcunkat még nem mutatjuk...
És
vártok, csak vártok türelemmel, csupa drága lelki rokon.
S
az ihlet szent madarai ott ülnek vállaitokon:
Fülemilék,
rigók, galambok, sasok, vagy néma hattyúk.
És
várnak ők is, szent madarak. Hogy a szívemet egyék.
S
egyszerre csak egy megmozdul közülök szárnyát emelvén,
S
akinek vállán ült, most feláll, közelít és idelép mellém
És
megfordítja a tollat s az égnek szegzi hegyét!
Aztán
fejét fölvetve: már megmutatja az arcát.
Én
pedig nevén szólítom és azt mondom neki: Tartsd hát,
Tartsd
hát barátom. - S mint ahogy kardjába a nemes belédőlt,
Ráborulok
én is a tollra: új szóért, új római férfi.
S
az a hang, ami így szakadt föl egykor az ő kebeléből:
Az
enyém, s a lelki rokonnak szól, az hallja és megérti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése