Gellért Oszkár: Amiből a sóhaj támad

Szívemnek ősi erdejét

Magas kerítés védte eddig.

Lerontom. Ó hiszem, hiszem:

Akad még tán kíváncsi szem,

Lesőn, vajh mit lát bent elébb:

Közönségest vagy... földfelettit?

Hát nem. Színes, tüzes reményt

Kíváncsiság sose is élessz.

Benézni, ó minek? Ne tedd.

Üres, üres a rengeteg.

Falát ledöntém az imént.

S bent? Minden ember szíve véres.

Ó volt, ó volt, hogy egykoron

Zúgó viharszél járta által

S rátámadt szörnyű tengerár,

Hogy azt hivém: most! most megáll.

De ma? Kitisztult ég s orom,

S én lenn a völgyben szürke bárddal.

Egy szürke bárd. Sok barna fa.

Sok sárga lomb. És sok, sok emlék.

Pirosló lánggal ó regélj

Pattogva fám, ha jő a tél,

Ha jő a tél ezüst hava:

S én ázva-fázva elpihennék.

Most csönd. S szívemnek erdején

Hány száműzöttem, hány halottam!

Kígyóraj, tigrishad helyett

Kiholt vadon, mi rámmered,

S ezer vad indulat helyén:

Csitt, csitt! Egy szív ver elhagyottan.

S tanul. Tanulja gyászdalát

Csak ránca már, mi kínja hajdan.

Jövőt sirat és múltot ás.

Zenét hozzá vad tombolás

Emlékké foszló jajja ád

Egy tompa, elfúló sóhajban.

A múlt sóhaja... Ó de nem.

Tűnődni mért letűnt világon?

Gyűlölni mért? Szerettelek.

A szél sóhajtott. Ég veled.

Ó, hogy az én bús szellemem,

Szelíd, jó szellemem megáldjon!