Gellért Oszkár: Egyszer mélyebbre mártottam a tollam...

Egyszer, emlékszem, mélyebbre mártottam a tollam

S a tanítóm a kezemre csapott,

Mert tintafoltos lett az irkám.

S otthon nem mertem szólni róla

S kicsentem belőle azt a lapot...

Milyen éjszaka volt, alig jött reggele!

S szendergésem könnyü hajója

Is tintatengerrel lett tele.

S aztán, emlékszem, szívem az Úrban

Sokszor mélyebben megfürösztém.

S Dávid fiáért - új keresztény -

Elhagytam egy nap Dávidot.

Apámnak fájt, korholt, szidott...

Milyen éjszaka volt, alig jött reggele!

S az Írás akkor könnyemmel lett tele.

S most, húsz év után itt ülök

S irok, mert húz a papiros:

Csak egy kicsike lyuk a szív fölött

S egy nagy piros folt, nagy piros,

S jönne utánna nyugalmas, örök éjem,

Ha megbocsátná az Ő kegye!

S nem lenne többé soha reggel...

Mert tinta és könny: nem mindegy-e?

És tinta és vér: nem mindegy-e?

És minek éljen az ember, minek éljen?

De egy kis fiú a hátam mögé lopózik,

Kezében nádpálca,

- És minek éljen az ember, minek éljen? -

Orrán mézeskalács-okuláré,

- Ha jönne végre nyugalmas, örök éjem

S ha nem lenne többé soha reggel! -

Kezében nádpálca, orrán mézeskalács-okuláré,

Piros üveggel.

S figyeli: nem mártom-é be a tollam újra mélyen.