Veronika,
ha képed álmaimban
Föltűnt
a tépett mirtusok között:
Úgy
láttalak az ő keresztje mellett,
Akinek
arca vértől gyöngyözött.
Ott
állottál és reszkető kezekkel
Törléd
le izzadt, forró homlokát
S
mentél utána tovább...
Nehéz
az út s oh jaj, a vég közelg már...
A
nép morogta: ,,Oda van, halott!"
A
vég közelg, a könnyező tanítványt
S
a megtört asszonyt te vigasztalod...
A
vég közelg, virág közt vagy kereszten
Az
elmúlás, hajh, mindig nyugtot ád...
S
mentél utána tovább...
Körülfogott
a város száz leánya
És
megcsodálta titkolt bánatod.
És
szállt a szó, vénasszonyok beszéde:
,,A
vőlegényed ugyan várhatod!
Szegény
leány, szegény szív mit akarhat?
Új
életet, föltámadást, csodát!?"
S
mentél utána tovább...
És
szólt a város annyi délceg ifja:
,,Veronika,
óh jöjj, óh jöjj ide!
Itt
forr a vér, itt lüktet még az élet,
A
szerelem a legszentebb ige!"
A
szerelem?... Egy édes, szűzi álom,
Ha
úgy tudod, hogy az övé fog át...
S
mentél utána tovább...
Én
láttalak. Óh milyen lélek volt az!
Én
érezém, mit szíved érezett...
Veronika,
hadd csókolom rajongva
Te
tövisektől vérező kezed!
A
lány te voltál s te maradsz örökké,
Ki
letörölted forró homlokát,
S
mentél utána tovább...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése