Ilyen
lesz még a föld is, ég is,
Ha
majd találkozom veled.
Se
dél, se alkony. Nyári reggel,
Az
égen szürke fellegekkel:
Mint
most, hogy elvesztettelek.
Ez
nem a dél tüzes világa!
Ez
nem a nap, amely letűnt.
Szemünk
előtt a tegnap árnya,
Hátunk
megett a holnap álma,
S
elmúlt: a fele életünk.
Most
itt a másik. Nyári reggel.
S
a homlokunkon hány redő!
A
lábunk reszket, fejünk szédül,
Az
úttól-e, az öregségtül?
Úgy
tikkaszt, fojt a levegő...
Egy-egy
pipacs fakult virága
Oly
lankadón kér, hogy letépd,
S
míg kék-eres kezed felettük:
Vajh
lesz erőnk, hogy elfeledjük
A
múlt komor kísértetét?
Megyünk
csak lejjebb, egyre lejjebb,
Egymásba
fonva karjaink...
Vajh
lesz erőnk a mának élni?
Vajh
lesz-e még időnk elérni
A
völgyet, melynek lombja int?
Megyünk
csak lejjebb, egyre lejjebb,
A
kétely árnya most fon át.
S
míg könnyeink a földre hullnak,
Porköntösükben
úgy gurulnak
Utánunk,
gyöngyökként, tovább...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése