Gellért Oszkár: Vihar-vers

- Maradjunk. "Menjünk." S az arcod halvány, sápadt.

- Maradjunk. "Ne már. Menjünk." - Ne még.

Fogaid vacognak s viszolyog a hátad.

- Oly szép e tükör. "Oly rút a fenék."

S gyötrelem az, mi szemedben ég.

Jaj, fekete lángja van ennek a tűznek...

"Jaj, nyitott szájak, kitárt karok.

A partnak, a partnak riasztanak, űznek,

Hivogató, bús, temető-dalok.

A partnak, a partnak akarok!"

- Hogy várhatsz viharra ily betegen, véznán,

Kis szirmagyürődött rózsaszál?

Hogy reszket az ajkad. Hát nézz rám, hát nézz rám...

Fázol? Hisz a nap még magasan áll:

Közel az isten! "Meg a halál."

S csak kérlelsz s gubbasztasz a csónak farában

Könnyesen, vádlón, védekezőn.

Ejh, lánc nyikorogj hát! S megvetve a lábam.

Tekintetemmel a mélybe veszőn,

Megmártom lassan két evezőm.