Tavasz van… a táj kéklő halmirul
Felém mosolygó élet, ah mi szép!
Halvány arcomhoz langy sugár simul,
Tántorgó lábam nyilt virágra lép.
S itt állok én… miként kinyilt virág-
Bokorban, a mult évi száraz ág!
A természet új köntöst ölte fel,
Föltámadása dallos ünnepén;
Ne kérdjétek: mért szenved e kebel,
Sötét bánatba mért öltöztem én?
Ki sirvirágot öntöz künnyivel:
Ünnepnapon is barna gyászt visel!
A kedves él, - de halva nékem ő…
Élő halottat gyászol életem;
Bús messzeség, a gyászos t e m e t ő,
Kitárt karommal el nem érhetem.
S a sirhoz vándorolnom nem szabad,
Távol kesergem szép halottamat!
Aggó szülék hiven karolnak át,
Még is szememben árva köny ragyog;
Kezet szorit velem sok jó barát,
S érzelmöknek választ nem adhatok;
Bús fűz levék kiszáradt útfelen,
S vágyam nem függ többé az életen!
Az ifju sziv egy kurta év előtt,
Vesztésiben is még erős vala;
Mig a jövőbe nyájasb képet szőtt
Tündér reménynek színes fonala.
Egy év alatt kihalt ez is… hiszen
Egy év alatt tavaszból tél leszen!
Hogy rám az ég megnyugvást küldene.
Hány puszta éjet átimádkozám!
De azt hallád csak kinom istene,
Midőn fásultan éltem átkozám!
Mindegy!… nincs többé mit veszitenem,
Ostor, vagy áldás egy becsű nekem!
Mert bár öleltesd újra őt velem:
Megőszültek az ifju napjai…!
Keblén nem él többé lángérzelem,
S fagyosak – mint halálé – csókjai.
Ha megtört a sziv nagy küzdelmiben:
Élvezni, kért üdvét is képtelen.
Ah hagyjatok gyászomnak engemet…,
Tudjátok: a tavasz ha elvirul;
Nem kell vihar, a megsárgult liget
Fonnyadt levele úgy is földre hull.
Kacagtátok keblem szent érzetét,
Hagyjátok a kin árva gyermekét!
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
2026. ápr. 29.
Tompa Mihály (1817-1868): Végpanasz
- L – Ida (19. század): Alvó leányka fölöttem
Alszol kis gyöngyvirág,
Mint boldog üdvezült,
Szemedre dalszelid
S mézédes szender ült.
Arcodnak ifjudan
Elömledett havát,
A gyermek – ártatlan
Pirlob futotta át.
S ez arcnak bájegét,
Mellyen kegy ünnepel,
A szenvedélyború
Még nem redőzte el.
Igy szép vagy édesem
Gyönyördus égi szép,
Mint jámbor gondolat,
Mint tulvilági kép!
Aludják bájvirág,
Álmod nyugodt legyen,
Mint angyaltársidé
A titkos mennyeken.
S ha majd fölébredendsz,
Kiolta szendered,
Mint alva légy nyugodt
És olly elégedett;
Mert mint hogy szenvedély
Átjárna tőrivel, -
Úgy inkább édesem
Többé ne ébredj fel.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Samarjay Károly (1821-1894): Visegrád
Hast du das Schloss gesehen
Golden und rosig wehen
Die Wolken drüber her.
U h l a n d.
Visegrád! Ormodon
Hajdan király lakott,
Most is a saskirály
Szirttrónon fészkel ott.
Naponkint útasok
Rád föltekintenek,
De kéz nem int alá,
Lakóid nincsenek.
Kopár szirtormaid
Kékellő mély vízen,
Habokban fördenek
Dunánknak medriben.
Tükörben látszanak
Ezüst hullámiban,
De tornyod viz alatt
Im fölfordulva van!
Minden fölfordula
Benned, s rég puszta lőn,
Villám s fölleg honol
Veled magántetőn.
Még áll az egykori
Rabok mohos fala,
Lánccsörgés és panasz
Közötte elhala.
Hol van Zách és dühe?
Ébredni ő se fog…
Hol tőre villogott
Ott rommadár huhog.
Hol vannak magzati?
Hajh! Ők ártatlanul
Haltak, de sírjokon
Átok viharja dul.
Klára! Szelid leány!
Rablott erényedért
Mért lettél áldozat?
Mért vől olly szörnyü bért?
Károly! Tőled hová
Szállt a jog istene,
Midőn zsarnokszavad
Kiáltád ellene?
Hol voltak a szegény
De gyáva honfiak,
Kik gyász parancsiban
Egyezni tudtanak?
Miért nem keltek ők
A honnak gyermeki,
A trónt és a hazát
Bűntől megmenteni?
Nem volt ki szót emelt
A tipratott jogért
Nem kért véres boszút
A nép illy tettekért? -
De éjjel láng között
Jőnek Zách magzati
Felhőn, s Károly lakát
Átkuk megrengeti.
Tüzes villám közöl
A romra néznek ők,
Ártatlan éltükért
Boszút, gyászt hirdetők.
A zsarnok fénylakát
Dörögve nézik át,
Zúgják enyészetét
S a villámok szavát.
Zúgják és rémesen
Inognak a falak,
Visegrád! Romjaid
Dörgés közt foszlanak.
Vagy új derű hasad
Ismét eged fölé,
S eltünnek rémeid
Az éjlepel mögé.
Újonnan hajnalon
Piroslik romfalad,
Hol Mátyás trónja állt
Arany felhők alatt.
A hajnal csillaga
Melly éjben rejtezett,
Reszketve rád tekint
S eltűn romod felett.
Hűs szellő lengedez
Táv erdők mélyibül,
Az ébredő madár
Dalt zeng bérced körül.
Tudnék mint istenek
Teremtni, porba még
Nem szállnál, romtetőd
Újonnan fénylenék.
De én ledőlt falad
Mozdítni sem tudom,
Enyészted s multadat,
Azt zengi csak dalom.
Tetődre szállok, itt
Az anda képzelet
Merengve századok
Enyésztén átvezet.
Miként az égi hold
Tetőn és völgyeken,
Varázsban reszkedez
Borongva képzetem. -
Romodbul egykori
Fényed ég fölmerül,
Mögötte képzetem
Álmokba szenderül.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Beöthy Zsigmond (1819-1896): A hontalan
Ha mégysz ki reggel ember a mezőre,
Ki honnal birsz, de melly csak lak nekem,
Hol zöld selyembe szövék a virágok,
De hol virág számomra nem terem;
Ha mégysz hajnalban e selyem mezőre,
Meglesni a kelő természetet,
S fris arca pompájába elmerülve,
Hallasz vidám s fájdalmas éneket:
Csodálkozzál, hogy a szenny tiszta kék,
S hogy len mégis harmat csilláma ég!
Öröm, könyű, és fájdalom s vidámság
Szövik csak életté az életet;
Még a nap is félhet borútol estig,
S gyakorta pályáz el felhők felett.
- Két ember üdvözölte künn a hajnalt,
Nevetni, sirni mindegyik tudott;
És sirt az egyik, társa míg mosolyga,
S bú és öröm két dalba olvadott.
A honfiu méltán dalolt vigan;
De sirtam én megtépett hontalan!
Ti! kik mondjátok sirni gyermekesség,
S haszontalan kesergni hon miatt,
Ha van föld, melly kenyérrel és vizével
Enyhitni fogja éhem s szomjamat:
Ti halljátok meg szívem vallomását,
Melly mint imádság, olly bünszenytelen:
Mikép hazámmal lelkem összefüztem,
És lánca áthat földi éltemen,
S szakasztanám ki szűmből e hazát:
Öngyilkolásnak venném el díját.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Lakner Sándor (1822-1847): Népdal
Hét meg hat: az tizenhárom:
A farsangot alig várom,
Mint tavaszt a fürge fecske,
Mint urát az új menyecske.
Beh okos volt az a fajta,
Ki a párost kigondolta; -
Bús a leány, ha egyedül
Tornác alatt epedve ül.
De ha szépen mint virágszál
Hű Palkója mögötte áll:
Szive dobog örömében
Táncra kelne jó kedvében.
Kinek nincsen páros ágya
Be sem nőtt a feje lágya;
Azt sem tudja a nőtelen
Miért mosolyg nap az égen.
Gyakran könyez, gyakran sohajt,
Ismeretlent kiván, ohajt,
Egyszer izzad, másszor fázik,
Még sem tudja, mi hibázik?
Jertek hát előmbe, lányok,
Ártatlan szép gyöngyvirágok!
Ki meghódít utójára,
Azt viszem el a tanyára.
A barna hogy pirul amott,
Mintha tudna minden titkot,
Tudja is, hogy minden áron
Tőle függ csak boldogságom.
Jer hát elő, kedves Maris,
Te kis bohó, te kis hamis!
Ne sirj, hisz a jövő télen
Te lészsz az én feleségem!
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Samarjay Károly (1821-1894): Népdalok
I.
Isten hozzád
Isten hozzád drága szép galambom!
Lelkem is sir, én Dunába ugrom.
Meghalok, mert csókot másnak adtál,
Hejh! A kert végében mit fogadtál?
Majd ha erre visznek s földbe tesznek,
Jőj a sirhoz, mondd el a keresztnek,
Hagy te egykor engemet szerettél,
S meghaltam, mert más babája lettél.
Jaj de siromon ne sirj galambom,
Mert én azt a siron át lehallom,
Megfordulnék és a sirt kitörném,
Felpattannék, szived át ölelném,
Meghalnál, vagy megijednél tőlem,
S föld végéig futnál majd előlem.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Tárkányi Béla (1821-1886): A nemtő (ballada)
Még csönd van a város fölött, -
De im zendül a vészharang:
S a nép ijedve összefut,
Sok ajkakon megáll a hang.
Szétnéznek… barna füstgomoly
Kavarg szikrázva ég felé,
A bősz láng mit csak érhetett
Kimélet nélkül elnyelé.
A szél kitárva szárnyait
A lánghoz bosszutársnak áll,
S a fölriadt város fölött
Ropogva, bőgve s rontva száll.
Bus vérpalástot ölt az ég,
És szánakozva visszanyög
A tompa zajra, melly felé
A tűzörvényből felhörög.
Itt félig égve gyermekét
Kapá ki anyja és szalad,
S atyját emelve görnyed egy
Fiú a kedves suly alatt.
Ott férje biztos karjain
Fut egy nő üszkön lángon át,
Amott barátot ment meg egy,
A tűznek hagyva vagyonát.
Oh milly magasztos győzelem,
Mit illy halálos vész felett
Feledve mindent s önmagát
A sziv igaz szerelme volt!
Dühöng a szél, pusztít a láng,
Ropogva dülnek a falak,
S sok élet és remény fölött
Bús sírkeresztül állanak.
Terjeng a vész, s egy házra csap,
Melly minden sarkán fölremeg;
Tüzéből hű testvéri kar
Egy sápadó nőt mente meg.
„Hah gyermekem!” kiált a nő
S a lángba visszatörni kész,
Kiált, de nem bocsátja őt
Új vészbe a testvéri kéz.
Kit érhet gyötrőbb fájdalom,
Miként egy hő keblű anyát
Ha kötve vannak karjai
S veszélybe látja magzatát?
De a hol elhal a remény
S minden segély sükertelen,
Az ur hatalmas szelleme
Nemes szivekben megjelen.
Pusztit a tűz, a nő kiált:
S a város békeangyala
A lelkes érsek ott terem
Arcán erő s részvét vala.
Jön, lát, hall, és körültekint,
„Ki megy be – szól – a gyermekért”
És szózatához súly gyanánt
Tesz kétezer forintnyi bért.
Mindenki meglepetve áll,
És hallgat mozdulatlanul,
A tűz ropog s alél a nő,
A főpap szive tettre gyul.
Vizet vön és az égre néz,
S isten nevével bérohan
A gyáva népség arcain
A szégyenülés pirja van.
Dühöng a szél és reng a ház,
Feszült kebellel áll a nép
S a főpap hozva a fiut
A láng dicsfénye közt kilép.
A nép szemében köny remeg,
S fölharsog hálaszózata,
Imádva istent, hogy neki
Illy lelkes főpásztort ada,
A nő föléled, hála szól
Szivében, ajkán s szemein,
de már a n e m t ő akkoron
Máshol segite hivein.*
(* E nagylelkű főpap Apchon auchi érsek volt.)
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Lauka Gusztáv (1818-1902): Őszinteség
’Alszol-e Tinikém
Te kis szőke bohó,
Csevegjünk keveset,
Tőled édes a szó!’
„Bácsikám, bácsikám
Hiába beszélek,
Megmondtam már! – neked
Alszom a míg élek.”
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Liszy Vajk (Liszy István 1821 körül -1893): Bertához
Leány! Ha elgyürüzted
Szerelmes szivemet,
s keblemben fölgyulasztád
A pusztitó tüzet.
Jőj! Oh siess – im esdek,
Eloltni szüm hevét,
S csókzáporoddal öntsd le
Szerelmem lángtüzét.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Jámbor Pál (1821-1897): Egy anya gyermekéhez
Munkára föl! Hosszú a nap,
Sorsom beteg, szegény,
S fölöttem súlyos fölleget
Hallok zuhogni én.
Fonyadt az arc, a test nehéz,
Mint tél a sziv hideg,
Örvény a lélek, mint a sir
Az élet olly rideg.
Nem gyúlad a kebel honért,
Üres, nincs isten ott,
Kemény kérgére istenül
A gyűlölet fagyott.
Élet, halál, vagy álom ez?
O ennek nincs neve!
Nem él, nem hal, nem álmodik,
Ki élve holt leve! -
Kié e kép? Nem ismered
Gyermek: te képed ez!
Ki ifju-aggon dicstelen
Sírod felé sietsz.
S ha jő az éjszakóriás
- Pirulhatnál! – ki véd?
S több éltet – nincs föltámadás -
Nem ad se föld sem ég! -
Puhulj! S ha hallasz vérzeni
Egy elgyöngült anyát,
Gondolj reám, s átkomra majd,
Én voltam az - h a z á d.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Halászy József (19. század): Kútba estem
’Kútba estem’ – szólt a lányka,
„Ki huzzon ki kedvesének?”
’Máli, Ida, vagy Mariska’.
„Férfinak kell” felelének.
De a lányka ellenálla,
Bár a csókért úgy hevüle,
És e percben a szobában
Sirsötét homály terüle…
„Szabad a csók!” a pajzának
Egyetértve riadának,
S már a lányka ajka csókolt,
Mint e szók hozzájutának.
Új világgal monda a kör:
„Készen állnak a kihúzók!”
’Semmi vásár – szólt a kedves -
’Csak sötétben szabad a csók!’
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Császár Ferenc (1807-1858): Számüzött szerelem
Ah nem mosolyg már, Emma, szép szemedből
E szivre üdv; - te engem nem szeretsz!
Mit nem hivél, im, már is teljesüle,
Szerelmed nélkül még boldog lehetsz.
Boldog?… De kebled boldog mint lehetne,
Bár számkiűzte pártos magzatát?
Csöndes leend az; ah de földeritni
Ki fogja annak elpusztult honát?
Most számüzöttként bolyg, oh hölgy, szerelmed,
Bolyg elhagyott, nem ismert téreken,
S csak szűm kíséri tartós bánatával,
Kiséri hiven gyászos énekem.
S ha majd kifárad, és leül pihenni,
És visszanéz, hogy lássa szent lakát,
Hogy lássa egyszer még, s talán utószor
Csöndes – magában zsarnok asszonyát.
Bágyadt fejét nem fogja fölemelni -
A bú megölte őt, és társait;
Együtt nyugosznak: szűm, dalom, szerelmed,
Egy hant boritja síruk titkait!
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Császár Ferenc (1807-1858): Számüzött szerelem
Ah nem mosolyg már, Emma, szép szemedből
E szivre üdv; - te engem nem szeretsz!
Mit nem hivél, im, már is teljesüle,
Szerelmed nélkül még boldog lehetsz.
Boldog?… De kebled boldog mint lehetne,
Bár számkiűzte pártos magzatát?
Csöndes leend az; ah de földeritni
Ki fogja annak elpusztult honát?
Most számüzöttként bolyg, oh hölgy, szerelmed,
Bolyg elhagyott, nem ismert téreken,
S csak szűm kíséri tartós bánatával,
Kiséri hiven gyászos énekem.
S ha majd kifárad, és leül pihenni,
És visszanéz, hogy lássa szent lakát,
Hogy lássa egyszer még, s talán utószor
Csöndes – magában zsarnok asszonyát.
Bágyadt fejét nem fogja fölemelni -
A bú megölte őt, és társait;
Együtt nyugosznak: szűm, dalom, szerelmed,
Egy hant boritja síruk titkait!
Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Sujánszky Antal (1815-1906): A játékos
I.
„Szerencse! Egyszer légy hivem,
Imádód el ne hadd;
Könyörre mért nem lelkesit
Már annyi áldozat?”
Igy szól az ifju, s rémesen
Eltorzult arcain
Hajat borzasztva fölmerül
Az óriási kin.
Hiába zeng marasztalás
Nejének ajkirul,
Kit oldalához égi kegy
Kötött őrangyalul.
É szirtrepesztő hangokon
Hiába kér eseng,
Föllegredőzött homlokán
Derüfény nem dereng.
Hiába szól: az istenért!
Tekintsd nőd, gyermeked,
Irántunk nincs-e szűd ölén
Egy csepnyi szeretet?
Éhség kopogtat rémesen
Lakunknak ajtaján,
Hajolj könyörre lángoló
Szerelmünk zálogán.
„Ti élni fogtok, oh! Igen
Gyönyörben élni még.”
Kiálta ő, s az angyali
Nő ajkin csókja ég.
És mintha bőszült párducok
Üldöznék, elrobog;
S a szende nő halványszelid
Arcára köny csorog.
II.
Sötét teremben pisla mécs
Halvány sugárinál
Vad cimborák csoportja kincs-
Rakásnál körben áll.
A szenvedélydult arcokon
Remény és félelem
Dühös csatát viv, mint külön
Hatásu két elem.
S a néma csönden át öröm
Vagy kinkacaj sivit,
Mint a szerencsefordulat
Zsebet tölt és ürit.
S az ifju ott, kiért a nő
Keservkönyűje folyt,
S szívének visszaszerzeni
Reménye haldokolt.
S kiáltá: „többet cimborák,
Csak az nyer, a ki mer;
A bátor ér magas tetőt,
S a gyáva lenn hever,
Hiába, a sors változó,
Ma engemet kegyel,
Ledér mosollyal perc alatt
Kebléhez mást ölel.”
S szilaj kacajjal gúnyolá
A vesztő társakat,
Kiket tovább is merni készt
Már ennyi áldozat.
Dörögve szólnak, száz arany!
Nem, kétszer annyi még;
Szerencse istenasszonya,
Kit érend veszteség?’
Kereng a kártya és a kéz
Remegve tartja azt,
A szenvedélyharc annyi sziv
Erében vért fagyaszt.
S az ifjut éri veszteség,
Kisebb a pénzhalom,
S hideg verejték gyöngyözik
A felhős homlokon.
S kiált: „vegyétek ördögök
Csak az nyer a ki mer;
Az első kártyán mind e pénz,
Előttem melly hever.
S a pénzzel égi üdvöm is,
A nő és gyermekem,
Kiket vesztökre ihletett
A leghübb szerelem.
Szerencseharcra vérszopók!
Vagy élet vagy halál.
Lássuk, ki lesz, ki kéjözönt
Vagy kinpokolt talál.”
’Mi elfogadjuk’ lőn a sors-
Határozó felelet,
S a torz vonalmu arcokon
Alig lelsz életet.
S e bűnodúban csend honolt,
Megrázó a kebelt,
Minő a ős chaos fölött
Gyászolva ünnepelt.
S a néma csöndet ez szilaj
Sikoltás tépi szét,
S a vesztő ifju elrohan
Végezni életét.
S kün a viharzó förgeteg
Szivéhez olly rokon,
Felejtni készit nyughelyet
Zajos hullámokon.
S a zúgó szélvihar neki
Habörvényt nyit sirul,
S a bevesző fölött megint
Sirhanttá tornyosul.
III.
„Oh! Add anyám, add nyughelyül
Kevessé szivedet,
Ott tán az éhség nem gyötör
Halálig engemet.
Kün a borús ég záporoz,
Te itt ben könyezel;
Reményem bágyadt csillagát
Buéjed oltja el.”
’Bizzál az ég kegyelmiben,
Fiam légy csöndesen,
Mihelyt a förgeteg szünik,
Atyád is honn leszen.
Mert visszahozva gyámolul
Nekünk az isten őt,
Ki veszi nem hagyja soha
A jámbor szenvedőt.’
S a gyermek anyja kebelné
Felejtve bánatát,
Buzgó ajakkal zengi le
A szende estimát:
„Isten! Ki égi trónon ülsz,
Dicsérjük szent neved;
Tiéd az ég, a föld: te adsz
Nekünk létperceket.”
S imája, mellyen angyalok
Sirának könyeket,
Hogy ajkain lezenge, hall
Nehézkes lépteket.
A tompa zaj közelbre hat,
Az ajtó megnyilik;
S reményük tünde csillaga
Mély gyászba öltözik.
A férjt, ki nem szerette hűn
A nőt és magzatát,
Halottan hozzák, és iszap
Rutitja hajzatát,
Szemének fénye megtörött,
És arcvonalmiban
Az óriási szenvedély
Rémképe vésve van.
A nő előtte, könytelen
Szemekkel, egy szobor,
Szivében a kétségbesés
És hit csatája forr.
És ajkain nem leng panasz,
Nem átok kinjaért,
Mit a könnyelmü férj öröm-
Fosztott éltére mért.
S még egyszer a szerelmi láng
Elárad hű szivén,
És csóközönben elterül
A férj hült tetemén.
S ez indulatroham között
Dult szive megreped;
És házról házra megy fia
Koldulni kenyeret.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Tompa Mihály (1817-1868): Lant és korona
Ti csak mulattok a költő dalával…!
Szép nektek az, - piros bársony darab,
Ha tudnátok: hogy egy élet szivéből
Folyt a pirosra festő drága hab!
S elgyultok-e a dalnok énekére…?!
Szép nektek az; fénylő selyem-szövet;
Ha tudnátok: hogy ő szivérzeménye
Szent szálaiból szövé az éneket!
Lelkének abból sző, selyembogárként,
Tündérhont a lant fölszentelt fia;
S mint Illést tűzszekéren elragadja,
A fönnen szárnyaló phantasia.
Röpül, röpül… de visszahall palástja,
Fönségiből lezeng az égi dal;
S vagy rózsaszárnyon jő, vig csattogással:
Vagy a kebelnek szent fájdalmival.
Sötét a föld, - a költőrajt idegen!
Lángszellemét a por le nem köti;
Türhetlen a nyűt, bár gyémánt s arany;
Trón és korona földi sár neki.
És lepkeként, melly áttöré gubóját,
A költő lelke mennybe visszaleng;
Szeneltessék meg ő neve… s porember,
Hajolva halld, mit égi lantja zeng!
***
Indúl a dalnok, utra kél vele
Tündérvilága, lantja, kebele;
Jár a világon, énekelve jár,
S édes dalától zeng a földhatár.
Elnémitván az édes csattogányt:
Az est fuvalma hallni őt megáll,
Bús dalt ha zeng, sirhalmok orminál.
Éjben a holdnak méla fényinél,
Édes szerelmet lantol – és regél.
Várak mohlepte omladékain
Föltámad a mult lantja hurjain.
Örül, sir a nép, hol fölzeng dala,
Szivét találva érzi általa.
Száz fő hajol meg a dicső előtt.
Mindütt dalának hire várja őt,
S a nagy világon, bármi utra tér,
Fürtin fris ágtól zöldül a babér. -
***
Dus tartományban a lantos megáll,
Holott dalára vágy az agg király;
Ő énekel… s szól rá a fejdelem:
’Ne hagyj o dalnok el, maradj velem!
Agg éltemnek már hosszu árnya van,
A csöndes esetet várom untalan,
Dalolj, míg élek, édes dalt nekem!
És oszd meg a királyi irónt velem;
Kincsem nagy, - birtokom kiterjedett,
Uralkodván tiz nagy nemzet felett,
S majd lantodon zengj lágy álmot reám…
S lesz éneked jutalma: koronám’
Ő mond: ”a költő csak lantjának él,
Nehéz koronát érte nem cserél.”
S indul… de a királyleány legott,
- Képzelni szebbet álma sem tudott,
Nem földi ő… tündérvilági szép! -
Eléje, napszemét lesütve lép:
„’O dalnok! – így cseng égi dalszava,
- Emelkedvén szűz keble bűhava -
O dalnok! A trón, gyöngy s arany mit ér?
Szivem maraszt, s szerelme lész a bér;
Mennyről te lantod bájos hanginál,
O én tudom, gyakorta álmodál,
Mennyből a mennyet néked e kebel
Lehozza, dalnok, lángérzelmivel!
Maradj… o légy miénk… szép dalnokom!”’
Küzd… szédül a költő e hangokon,
S a tárt karokba elbüvölve hull. -
Megpattan árva lantján im a húr -
Feledve lét… dal… ajkok összeforr…
Hah, … szellemen győzelmet ül a por…!
***
Fön, - trónja biborán a dalnok ül,
Fény és hatalm sugározván körül;
Szivét tündérhatalmu nő-kebel
Forró szerelme melegiti fel.
S kihez keggyel mosolyga istene,
Kit a dal bajnokává fölkene:
Lantot ragad… de kürt riad legott,
Csatára hi királyt s hű bajnokot;
És elhal a dal – zúgván harcmoraj, -
Mint bősz viharban a kebelsohaj. -
Megtér az ütközetrül a király;
A nép örül; a dalnok szive fáj.
S míg a hon ül győzelmi ünnepet:
Titkon borong a harcbabér felett.
Hatalma nőtt, - leverte ellenit,
De ah, költőt csak a lant boldogit!
Királyi székén, izzadozva ül,
Száz gondok ölyve röpkedvén körül,
Országa súlyos terhe vállain.
Felé panasz sir ezrek ajkain,
Igazságért népek kiáltanak. -
S utána a nap fáradalminak,
Ha est borit be völgyet és tetőt,
Keblére vonván bájos hölgye őt,
Meglopja éjét, lángzó érzemény
S kéjmámornak merül el tengerén…
S ha szende nője mellől álmiban
Magát ellopva, lantjához suhan:
Mit ujja reszkető hurjain kicsal,
Ah… szárnyszegetten porba hull a dal!
Bus a költő, - szivén nehéz seb ég;
Pokolba hullt, ki mennyet álmodék.
Ah, más a dal tündérvilága, más
Huron kel a bú s a vigasztalás.
Ott fön röpült… göröngyös itt az ut; -
S hervasztja fürtin a zöld koszorut,
Mit érdemágakból a hir fona,
Égő sugárival a korona. -
De összetörni földi láncait,
Megcsattogatván fényes szárnyait -
Im, ébred a szellem hatalmasan:
S arany, gyémánt a porba sujtva van.
A dalnok él! Im, égi lantja zeng,
Lelkének bájvirága földereng;
Eltépve hull le porba a bilincs,
Csalfényiből a dalnokon mi sincs,
És szenvedelme, melly csak földi volt,
Vak ösztönével szivéből kiholt. -
Nagy a szellem! Soká nem tűri ő
Nyügét, - s melly rabbá tégye nincs erő!
***
Kel a dalnok; s a bércek orminál,
Föllelkesülten, lantjával megáll:
Dall, - s öndalától elragadtatik,
Mit árrohamtól a könnyű ladik.
Fején kizöldül újra a babér,
Nagynak, dicsőnek szűk e földi tér!
S im fölmagasztalt lelke, romjainál
Porbörtönének, mennybe visszaszáll. -
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tázvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Pájer Antal (1817-1881): Egy müvelt hölgyhez
Mint a nemes gyémántnak közepén
A nap sugári összetükröződnek:
Ugy rólad a báj és a csáberőnek
Központosult tökélye leng elém.
Hát még a dus müveltség s szüz erény,
Mellyek reád legszebb fényt kölcsönöznek!?
- Fődiszeül lehetnél bármi körnek,
E tulmüvelt kor ál s hazug delén.
De lány! A báj összes birása mellett,
Ha nem heviti hon szerelme melled, -
Silány üvegház kórvirága vagy.
S majmold bár a világ megannyi nyelvét,
Ha ős hazádé nem zeng ajkadon szét, -
Müvész korunk rezgő cimbalma vagy!
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tázvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Vidor Emil (Kerényi Frigyes 1822-1852): Harangszónál
Nyugszik a völgy szenderegve,
Est pirul le ormiról -
A torony csengő lakója
Régi hangon szólva szól.
Hallgatom, s ismert szavára
Elmerengek boldogan:
A ki önté a harangot
Tudja isten merre van!
És benyúlok gondolattal
A jövőbe, hogy ha majd
A jelennek nemzedéke
Nem örül és nem sohajt:
Lesz talán, ki énekimre
Elmerengjen boldogan,
Gondolván – ki ezt dalolta,
Tudja isten, merre van!
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tázvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Lisznyay Kálmán (1823-1863): Álomdal
Édes álom
Légy halálom
Reggelig!
Az álomképet,
A tündeszépet,
A mátkaszivek,
A tisztahivek,
Kedvelik.
Ha énvelem
A szerelem
Csöndes éjben
Álomkéjben
Ünnepel;
Üdvre talál e mátkakebel
S szivcserére vágyik,
Érzete lángja ha játszik
Álmai bájos képeivel.
Csöndes álom!
Ideálom
Föltalálom kebleden,
Szellemed e sziv mélyibe hat,
Mert szeretőmnek képe mulat
Velem homályos éjien.
Csillaggyöngyös
Éjszakában
Nyugszom tünde
Hölgy karában,
A ki szivhevülve,
Félig üdvözülve
Lángkebelemhez füzi magát,
Lágydad édes
Csókot ád,
S isszuk a kéjmámornak
Harmatát,
S kebleden o szerelem,
A gyönyör üdvét
Ünnepelem.
Ezüstfolyam, aranyvirág,
Mosolygó kedv, zöld ifjuság,
S szivolvasztó zengemény,
Álmaimban élemény.
S mint játszi méh a rózsafát,
Szivem kelyhét úgy lengi át,
Kéjteremtő
Érzemény,
Egy istennő
- A remény.
Oh édes álom!
Légy hát halálom,
S ha ébren fájdalom,
Sohaj, köny, siralom
Vár engemet,
Ugy érted elcserélném
S tündérálommá tenném
Az életet.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tázvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
2026. ápr. 28.
Pap Kálmán: 1853-1934): Ninive veszte (ballada)
„Szemed ragyogó szép csillag,
Arcod piros rózsa,
Én meg a méh-; csókjaimmal
Szedek mézet róla. -
Hadd ölellek kedvesem, -
Ez a világ mit nekem?!”
Szólt a király palotája
Ragyogó termében,
És a leány mosolyga rá -
Oly igéző szépen.
Piros ajka csókra vár;
Csókra csókja visszajár. -
Hirnök jő be a terembe,
Oly komor az arca, -
„Jó királyom, jó lenne tán
Készülni a harcra.”
„Készülni még van idő -
Jer idébb csak drága nő;”
Derült napra sötét éj jött,
Csend van Ninivében;
De ott messze mi fény villog
A homály ködében?
Ott benn nincsen semmi zaj,
De odakinn halk moraj. -
„Harczra király, itt az ellen!
Vért szomjazik kardja:
Küzdelemre! – ne száradjon
Honfivérünk rajta?
„Gyáva nép, én védjelek!?
Engem kell, hogy védjetek!”
Künn a harc dúl s vidám dal zeng
Benn a palotában,
Nyugszik a király kedvese
Ölelő karjában. -
Olyan szépek álmai -
Mosolyognak ajkai. -
Szegény király, boldog álmot!
Nem sokáig álmod?
Szét vágja az ellen kardja
Azt a boldog álmot.
Itt az ellen serge már,
És a halál véle jár. -
„Drága kincsem, szép leányka,
Elvesszelek téged?!
Szabad leszek,s te enyém lész,
Küzdök, vivok érted.
Az ellenség vak dühén
Diadalmat vivok én!”
Késő van már kardot vonni,
Hasztalan küzdésed!
Ár az ellen, - gyenge sajka,
Elsöpör az téged,
Vissza, vissza, - hasztalan!
Utad bárhol zárva van. -
„Vesszem el hát koronámat,
Vesszen bibor ékem,
Vesszen egész birodalmam:
Csak te maradj nékem!…
Szeretsz-e még angyalom?”
’Most jobban, mint egykoron!’
„Nem fog téged átkarolni
Idegennek karja;
Veszted miatt kinzó bánat
Keblemet nem marja.
Értem éltél, érted én:
Értem halj meg, érted én!”
Láng boritja a királynak
Fényes palotáját,
Véres fénnyel tépi széjjel
Az éjjel homályát.
Benn a király mindene,
Ő maga s hű kedvese…
Fényes házak helyein most
Sötét romok állnak,
Emlékjelül a hű leány
S a szegény királynak.
És a csendes esti szél
Gyászos estekről beszél.-
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 24. sz. Pápa, 1874. okt. 10.
Ujvári Elek: (?-1876): Egy dalt…
Egy dalt, egy édes dalt nekem!
Kit megtört már a szenvedés:
Egy dalt! Mely édes hangival
Örömsugárt szivembe vés.
Egy dalt! Mely fásult lelkemet
Fölrázza búsló álmiból;
Egy dalt! Melyben az üdv s remény,
A vágy derengő hangja szól.
Egy dalt! Legyen bár puszta árny,
Hiú sóvárgás, képzelet, -
Mely minden bút megsemmisit
S az ábrándokba elvezet; -
Egy édes dalt, vigasztalót!
… Aztán ismét csalódhatom!…
Akkor legyen csak bús e dal:
Ha majd elföd a sírhalom!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 23. sz. Pápa, 1874. okt. 3.
Zalay Lajos (1849-?): Ha meghalok…
Ha meghalok, Pápa földje lesz sirom…
Itt mosolygott rám fel az én csillagom.
Kedvesim! Koporsóm ne fedjétek be
E csillagot hadd láthatom örökre!!
Mert tudom, hogy drága kis lány csillag lész,
A kék égre tűz fel a teremtő kéz.
Minden csillag közt te lész legfényesebb!
S az én sirom… minden sirnál setétebb.
Fényes csillag… setét sir… megálljatok:
Zajló szívem hadd pihenjen rajtatok.
Setét sirra… fényes csillag mosolyog,
Setét sirból vajon én majd mit látok?!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 22. sz. Pápa, 1874. szept. 26.
Ujvári Elek: (?-1876): Miért dobogsz?
Miért dobogsz te elnyomott szív?
Mért hallatod bús sóhajod, kebel?
Hisz úgy sincs, ki meghalna téged, -
Esdő szavadra senki sem felel!
Vagy tán utolsó dobbanásod ez, szív;
És ez végső bús sóhajod, kebel?…
Ha úgy van! – ki tán tudott szeretni,
Felel!… de némán… csak könyűivel!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 21.sz. Pápa, 1874. szept. 19.
Pap Kálmán: (1853-1934): Nem, nem érdemlem meg szerelmed…
Nem, nem érdemlem meg szerelmed,
Tiszta szived hő érzetét!
Mely hozzám fűz, a rózsaláncot
Ne tűrd tovább, tépd szerte-szét.
Vesd el emlékemet magadtól, -
Érdemesebbel fogj kezet.
Megnyugszom már, nem zugolódom,
Útam akárhová vezet.
A csendes szentély küszöbén át
A bűnös megdöbbenve lép;
Habár felé üdvöt sugároz,
Kegyelmet int egy égi kép.
Szentély tiszta szived szerelme,
S én bünös vagyok, érzem;
Mért ne tilthatnád ki a bünöst?
Tilts ki engem szerelmesem.
És még én mertem szót emelni
A végzet ellen egykoron,
Miként ha érdem koszorúja
Körözte volna homlokom.
Méltatlan volt e vádolásom, -
Bűnös vagyok – elismerem;
Hisz értemet én nem szereztem
Egyetlen mosolyodra sem.
Mégis, ne hagyj, ne hagyj el engem,
Légy énnekem őrangyalom!
Ki a botlástól visszatartson
És bátoritson útamon.
Nem veszett az még el egészen,
A ki tisztán tud érzeni, -
Nem, nem érdemlem meg szerelmed;
De meg fogom érdemelni!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 20. sz. Pápa, 1874. szept. 12.
Ujvári Elek: (?-1876): Igy mulnak el…
Igy mulnak el napok, hetek:
Gondolkodom mélyen, mélyen;
Elmerengek órahosszat
Egy, a múltból vett bús képen:
Midőn te engem szerettél,
És én téged szerettelek!
Elváltunk, mint hívek… és én
Örökre elvesztettelek!
Fölkeresem a társaság
Tréfás, enyelgő, vig zaját;
De sem tréfa, sem enyelgés
Nyugalmat szivemnek nem ád.
A fájó kép élénken áll
Búbamerült szívem előtt,
Mely egyre csak azt dobogja:
Szeretem őt! Szeretem őt!
Hiába küzdök magamban;
Nem tudom elfelejteni!
Kedves képét a szerelem
Előttem egyre lengeti.
Hogy is lehet felednem azt,
Ki egyetlen kincsem vala?
Szivem élte, boldogságom:
Szerelmem fénylő csillaga!
Mint a honfit a lobogó
Lelkesiti szineivel
Győzelemre vagy halálra. -
S vérét bátor ontni, ha kell:
Ugy engemet a szerelem
Lobogója egyre tüzel.
Győzni szivén! Vagy sziveért
Meghalni, hogyha halni kell!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 19. sz. Pápa, 1874. szept. 6.
Hory Béla (1848-1909): Kis angyalom…
(T. R-nak)
Kis angyalom boldoggá tettél,
Minő nem voltam soha még!
Nem irigylem a meny lakóit,
Szivem csupán csak érted ég.
Varázs csókod még most is ajkamon,
És e varázs csók csudás hatalom.
Pici karoddal átöleltél,
Miként tölgyet a kis virág.
Nem érezék körültem semmit,
Kihalt számomra a világ.
Csak csókodat éreztem ajkamon,
Oh! varázs csókod csudás hatalom.
Szivünk verése összedobbant,
Mily égi üdv volt kedvesem!
A boldogság ajkam bezárta,
Egy szót sem szóllottál te sem.
Csak csókodat éreztem ajkamon,
Oh! varázs csókod csudás hatalom.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 18. sz. Pápa, 1874. augusztus 30.
Pap Kálmán: (1853-1934): Csokonai emlékezete
(Szül. 1773. nov. 11.)
Szunnyadt a nemzet, - szive dobbanása
Mutatta már csupán, hogy mégis él;
Nem volt többé a multnak öriása,
Ki ellenivel győztes harcra kél.
És megzendült a költő néma lantja,
Zengvén a multat s szive érzetét, -
Hogy fölgyuladjon népe szive rajta
S életre rázza alvó nemzetét.
Ébredt a nemzet – és a tespedésnek
Széttépte láncát, új életre kelt;
Úgy vélte, hangzik még a bűvös ének,
A mely adott életre néki jelt.
Elindult kedves dalnokát keresni,
Vivén jutalmul zöldelő babért;
De, ki tanitott szép honát szeretni,
Az már pihenni rég a sirba tért.
És a beomlott sirhalom babérral
Lett elboritva a költő felett,
Emlékének szent könnyel áldozának,
Ki éltében oly sokszor könyezett.
A veszteségnek fájó érzetében
Tekintetünk a multra vissza szállt;
És elmerülve lelkünk képzetében,
A fájdalom édes gyönyörré vált.
Ott láttunk bűvös hangú dalnok,
Midőn anyád karjában ringatott, -
S hivén, hogy védnek az égi hatalmak,
Neked dicső jövőt jósolgatott.
Ott láttunk téged habzó szenvedéllyel,
Az ifjú évek tengere felett,
Bár a féket szilajon tépve széjjel -
Nem szennyezé folt tiszta lelkedet.
Miként, ha újból hangzott voln’ az ének,
Szivből fakadva, kedves édesen,
Dicsérve báját Lilla szép szemének,
Mint még el nem dalolta senki sem.
Felnyilt előttünk egy világ határa,
Miről dalod oly lelkesülve szólt;
Szemet vakitott annak fénysugára, -
És az szerelmed új világa volt.
A képzeletnek tündér délibábja,
Csalóka kép – szétfoszlott hirtelen,
S rideg sirhalmod, a való világa
Könyes szemünk előtt im megjelent.
Csak most éreztük még a veszteséget,
A mit te benned vesztett szép hazánk,
És érezzük, midőn miénk az élet,
Kik egykor tespedésben szunnyadánk.
Én nagy szavakban téged nem dicsérlek,
Méltó szavakra ajkam nem talál;
Hiszen tetteid fennhangon dicsérnek,
Midőn elmondják: hiv és nagy valál.”
Örök éltet nem igérek nevednek, -
Minek is volna azt mg mondanom;
Mit a nemzetek sziveikbe vesznek,
Feledség fátyla arra soh’ se von.
Egykor hatalmasan a félvilágot
Megrengeté harcban edzett karunk;
Dicső napok, felhőt vonának reátok,
De még élünk, magyar nemzet vagyunk.
Még pezsg a régi honfivér erünkben,
Él a nemzet sok késő századig;
S a költő élni fog hű érzetében,
A míg majd szive végsőt dobbanik.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 17. sz. Pápa, 1874. augusztus 23.
Pap Kálmán: 1853-1934): Petőfi emlékezete
- Óda -
A dalnok hő szerelme tenger ár-volt,
Habjai gyöngyöket termettenek,
Dalolt az ifju még nem hallott hangon,
Megbámulták a törpe emberek.
S az égi dalok megérdemlett ára
Lőn borostyán az ifju homlokára.
Szép csendesen folyó évek nyomában
Jöttek zavargós küzdelmes napok,
Az ifju költő lágy szerelmi lantján
Szilaj viharrá váltak a dalok.
Honáért küzde lantja, kardja éle, -
Elhullt hona – és ő is hulla véle.
Ha volna hangom, bűv hatalmú hangom,
Megrengetném a messze bérceket;
Mik száz viharban büszkefővel álltak,
Lehullanának, hallva nagy neved.
S át kiáltanám az elnémult világon:
Nincs, ki osztozzék veled s cser ágon!
Még a setét föld is csak hoz virágot,
Még van, miként volt egykor ifjuság,
Most is dobog a sziv a hő kebelben,
Szeretünk most is, mint az ó világ.
De a ki tudna mint te, úgy szeretni,
A messze földön nincsen senki, senki.
Még áll a hon az ősök szép hazája,
Él, még sokáig fenn kell állnia, -
Hisz érte száll az égbe annyi sóhaj,
Hisz érte fárad annyi hű fia;
De azt bevallja minden honfi szája,
Honszerelmednek nincs sehol se párja.
Zarándokolnék a gyász sirhalomhoz,
Kisirni rajta fájó könyemet, -
Hiába kérdem, azt nem tudja senki,
A drága dalnok sirja hol lehet.
A csillag, a mely tündöklött az égen,
Ki tudja, hullva, mely hazába mégyen?
Mely nem nehézkedik kihült porodra,
Az óriás emlék szivemben áll;
Nem omlik ez le, még csak meg se rendül,
Bár rá ezer viharnak mérge száll.
Hogy is lehetne téged elfeledni?!
Előbb e szivnek kellne megrepedni.
Még áll a hon, az ősök szép hazája,
És még sokáig fenn kell állnia,
Hisz érte száll az égbe annyi sóhaj,
Hisz érte fárad annyi hű fia:
S míg lesz egy hű fia a szép hazának,
Emléke élni fog hű dalnokának.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 14. sz. Pápa, 1874. augusztus 2.
P. Szabó Károly: Petőfi Sándor
Huszonöt évvel ez előtt meleg napjai voltak a magyarnak. Az a fegyver volt már-már eltörendő, és mélyen a föld alá hantolandó, a melyet országos törvényei védelmében, hazája és a szabadságért huzott ki. – Már-már nyugovóban volt a magyarszabadság és dicsőség napja, midőn a forradalmi dráma végkifejletében az erdélyi magyar hadsereg, Bem alatt, Segesvárnál még egyszer szerencsét próbált. Az ütközet elveszett, a hősök virágai elhullottak, és a magyar fegyverek dicsőségének itten leáldozásával a magyar költészet fényes napja is letünt.
Petőfi Sándor a harcmezőn elesett. -
A magyar népköltészetnek ezen kiválóan kimagasló alakja 1823. január 1-én K. Kőrösön született. Iskoláit Kecskeméten, Sz.Lőrincen, Gyönkön, Aszódon kezdette, - Selmecen folytatta. Itt ismerkedett meg egy vándor szinésztársasággal, és ezen ismeretsége egész jövőjére határozó befolyással volt. Lelke mindég a szinészet felé vonzotta, mely téren Borostyán név alatt szerencsét is próbált; de mindég sikertelenül. Selmecről Pestre, innen Sopronba ment. Orlai rokona és barátjával katonává lett, és Tirol, Horvátországban egy évig viselte egyenruháját. 1841-2-ben Pápán tanult, hol egy lyrai művével 2 arany pályadíjat is nyert és vette föl eddigi Petrovics helyett a Petőfi nevet. A költészet múzsája ezen években ihlette meg határozottan ajkait, és lett ezután a magyar népköltészetnek elsőrangú költője.
Az 1843-ik évben Pozsonyban találjuk őt az országgyülés alatt „országgyülési tudósitások” fárasztó irásával foglalkozva. 1844-ben Pesten volt, és kiválóbb költőinkkel kötött ismeretsége mind inkább kifejté lánglelke szárnyalásait, és megörökíték a Petőfi nevet. A hazának minden részében olvastattak müvei, énekeltettek dalai. Sok ifjú szerelmes leány, ábrándos világában, benne találta föl szerelme ideálját.
Nevezetes fordulópont Petőfi életében az 1846. év. Ennek tavaszán, Erdélybe utaztában, Szathmár-megyében, Erdődön ismerkedett meg Szendrei Juliával, gróf Károlyi Lajos jószágigazgatója leányával, és hevülő természetes egész szenvedélyével belé szeretett, - szeptember 8-án pedig az erdődi várkápolnában arájával egybe is kelt, novemberben már Pestre tette lakását, a hol találták a 48-ki mozgalmas napok is.
Petőfi ekkor már nemcsak az emelkedő költészeti irodalom egyik vezére, hanem a megifjudott Magyarhonnak lelkes szószólója és a martius 14-i nemzeti körben összejött népgyülésnek zászlóvivője „Talpra magyar” költeményével elragadó szónoka is volt, - és vele együtt Jókai, Vasvári és Bulyovszky kinyomatták a magyar nemzet 12 pontő kivánalmait. A pesti országgyülés alatt Petőfi a félegyházi választó kerületet képviselte. De a szerelem és a hon szabadságáért rajongó lelke nem elégedett meg csak a dallal, nem tudott megnyugodni az országgyülés vitáin.
1848. szeptemberben honvéd lett, és octóberben már a 28-ik zászlóalj kapitánya. Nemsokára Erdélybe ment, és itt a harcok nagy mesterének, Bemnek hadához jött. Minden nevezetesb csatában részt vett, és honszerelme lángoló felejthetlen betűit, kardja hegyével irta fel az ellenség homlokára. 1849. februárban családi ügyekben Debrecenben időzött, hol Mészáros hadügyminiszterrel volt vitája. Minthogy nyakkendőt és kesztyüt Petőfi sohasem viselt, a katonai rendszabályokat fentartatni kivánó hadügyminiszter követelte tőle, mint tiszttől, a nyakkendőviselést. Erre Petőfi a február 17-i válaszlevelében letette kapitányi egyenruháját, ha, ugymond, neki ezt nyakravaló nélkül nem szabad viselni. Mint önkéntes állt be Bem hadseregébe, és az őt rövid idő mulva őrnaggyá nevezte ki. Petőfi a hadvezérek ideálját Bemben látta, Bem pedig Petőfiben a lánglelkü dalnokot és tüzesvérü bátor bajnokot tisztelte és csodálta.
Eljött az Erdély sorsát elhatározó és a magyar fegyverek szerencséjét eldöntő segesvári, vagy jobban mondott Fejéregyháza melletti csata napja, hol a Lüders alatt 12000 főnyi egyesült, orosz hadtest ellen Bemnek aránytalanul kisebb, 2800-nyi serege vivott élethalál harcot. Bem ágyúja Skariatin orosz tábornagyot leteríti, utóbb Bem megsebesült és Petőfi tizenegy ulános döfésére vérével áztatta szeretett hazája szent földjét, jul. 31.ezelőtt huszonöt évvel csak 13 nap kellett, hogy a magyarszabadság véres napja is leáldozzék Világosnál.
Sirját hiában keressük. Véresharcok idején az elesetteket közös sir fogadja be. De nincs is nekünk semi közünk sirjához, hiszen Petőfi él. Szépen mondja Szász Károly
De hol a sir? – Oh ki lelendi ezt fel:
Hogy megjelöljük kővel, vagy kereszttel,
Mit mondok? – óriás piramiddal azt?!
Óh csak keressük, mindütt, arra erre…
Arról fogunk ismerni majd a helyre:
Szebb a virág ott, zöldebb a haraszt.
Igen is, ő mint a nemzet dalnoka a nemzet halotta is lőn, - és most a nemzetnek, műveiben örökké élő költője. Emlékezzünk reá mindnyájan, nemcsak a huszonöt év fordultával, de örökké, míg magyar él. Emeljen a nemzet colossalis emléket a fővárosban nagy nevének hirdetésére, - emeljenek a nép milliói, filléreikből, méltó emléket születési házának a nemzet tulajdonául megvásárlásával, - emeljünk elévülhetlen emléket a magyarok millióinak lelkében, nagybecsü költeményeinek századokon át hű fentartásával!
Tőle tanuljon az ifju leány, midőn amaz ismeretlen érzelem először ábrándositja el lelkét, szenvedélyesen szeretni, - tőle tanuljon az ifju nő és férfi igazán s lángolón szeretni, midőn egymást feltalálva a házasságban eggyé lettek, - tőle vegyen példát a honvéd, a katona, hazájáért életét is feláldozni, - és általa lelkesüljünk mindnyájan a hivatásunkat betölthető társadalmi s nemzeti eszmékért, a hazának minden áldozatra kész szeretetében.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 14. sz. Pápa, 1874. augusztus 2.
Lepossa Dániel (?-1935): Két koporsó
- Lehnau után, németből -
A főegyház sirboltjában
Két setét koporsó nyugszik:
Egyik királyi tetemet
Rejt, - egy dalnokét a másik.
Trónon ült a király hajdan,
Fénytől pompától köritve,
Királyi pálca jobbjában,
Koronával fedve feje.
De a kevély király mellett
Nyugszik mégis a hű dalnok, -
Kezében tartva még most is
Éltének társát a lantot.
Az országban széjjel – szerte,
Harckiáltás hangzik, harsog;
De az elhúnyt király többé
Kardot rántni soha nem fog.
Lengnek a völgy virányain,
Langyos szellő, lágy fuvalmak:
A lant hangjai örökre
A nép ajkán fenn maradnak.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 13. sz. Pápa, 1874. julius 26.
Újvári Elek (?-1876): Nem régen játsztam…
Nem régen játsztam még anyám ölében,
S gyermekkoromnak bájit élvezém;
Nem ismerém az élet küzködésit,
A boldoglét hona terült elém.
De az idő szárnyalt fejem fölött, és
Eltüntek a gyermekkori napok.
Megismerém az élet gondja terhét…
Én a bánatnak gyermeke vagyok!
Szivem kitárult, mint a rózsa kelyhe
A mosolygó tavasznak idején;
Megszállta, miként lepke a virágot,
A derengő vágy és a szép remény!
„Szeretni csak, hő, forró érzelemmel!
Mert kik szeretnek, csak ők boldogok!”
Ez volt a szent cél, melyért lelkesültem…
Én a csalódás gyermeke vagyok!
Nem volt elég még ennyi szenvedés sem;
Mert jött a sors, és gyilkoló keze
Letépte minden ékemet, mint a fa
Levelét az ősz hervasztó szele.
Eltüntek az igaz rokon s barátok.
Egyedül álltam, - ég s föld elhagyott!
És elvonulva a világ zajától
Én a magánynak gyermeke vagyok!
Sebét enyhiti, a magány, szivemnek,
Mit rajta a bú, csalódás ütött.
Örök békére lépek végzetemmel
Itt e rideg, fehér falak között.
Többé a múlt s jelen nem érdekel már!
Csak a távol jövőre gondolok;
Midőn ezt mondhatom igaz kebellel:
Én a hazának hű fia vagyok!
Forrás:Pápai Lapok 1. évf. 12. sz. Pápa, 1874. julius 19.
Újvári Elek (?-1876): Itthon vagyok újra…
Itthon vagyok újra csendes kis tanyámon,
Itthon van énnekem összes boldogságom!
Megelégedett csak itthon lenni tudok,
Hol hévvel ölelnek a szerető karok.
Nem kell nekem semmi! Hisz maga magyarság,
Ha a rózsám csókra nyújtja piros arcát!
Menyországom könnyen válhatnék pokollá, -
Ha az én kis rózsám szivét másnak adná.
forrás: Pápai Lapok 1. évf. 11. sz. Pápa, 1874. julius 12.
Pap Kálmán (1853-1934): Ne adta volna hát a végzet…
Ne adta volna hát a végzet,
Hogy téged feltaláljalak,
A kit még nem is ismerélek,
A midőn már imádtalak;
Ne adta volna megismernem
Szép lelked s tiszta szivedet:
Avagy engedne üdvözülni
Karjaid között engemet.
A napok végetlen sorából
Az a nap esett volna el,
A melyen elmondtam te néked,
Hogy csak érted ég e kebel;
S könyező szemed elbeszélte,
Mit el nem mondnak a szavak:
Vagy volna arra is hatalmam,
Hogy téged boldogítsalak.
De mért a sors ellen kikelnem,
Mely küzdenem erőt adott?
Vagy érdemel-e pályabért az,
Ki küzdve még nem izzadott?
És nincs-e arra is hatalmam,
Hogy boldogitsalak, leány?
Hiszen a tiszta sziv szerelme
Viszontszerelmet vár csupán.
Oh légyen áldva hát a végzet,
Hogy téged feltaláltalak,
A kit még nem is ismerélek
A midőn már imádtalak.
Mig végre dobogni megszün,
Szivem csupán érted dobog,
S bár elborulna láthatára,
Erős leend – s remélni fog!
forrás: Pápai Lapok 1. évf. 11. sz. Pápa, 1874. julius 12.
Csepely Sándor (1827-1893): A ti világotok…
A ti világotok pénzre van épitve!
Ti nem adtok semmit a dúsgazdag szivre.
A becsület szép szó, sokat is ért egykor…
Karöltve jár vele most a sápadtnyomor.
A boldogság ott volt a becsület mellett,
Mig a boldogsághoz csak sziv s jellem kellett.
Most, ki hü elvéhez, - kigúnyolva vész el,
Mig mindenné lehetsz, elv nélkül is - pénzzel.
Mikor én még gyermek, boldog gyermek voltam,
Bölcseséget szivtam, arany-mondatokban.
Az arany-mondatok áthatották lelkem:
Legdrágább kincsem lett, - a becsület, jellem.
Ez gyémánt oszlopa annak a világnak,
Mitől, nincs az a kincs, a miért megváljak.
Szerelem itt a nap, szeretet itt a lég,
A bánya fojt, s a mécs itt siri lánggal ég.
Anyag emberei, kik azt se kérditek,
Az Isten miért is alkotá szivetek?
S e nagy szónak – lélek, mi lehet értelme?
Ha mindennek vége, a néma sírkertbe!
Fagyos értelmetek előtt meg nem hajlom,
Mig elmereng lelkem, a bűvös hajnalon.
Hol ezer sugárral kél a ragyogó nap.
Ez képe az észnek, mi nékem törvényt szab.
Láng, fény, világosság, egymástól áthatva:
Igy van az észnek is isteni hatalma.
Hidegen, sötéten, kik terveket szőnek, -
Ravasz hideg kigyók, nem mondjátok bölcsnek.
Ám a világ sorsát ily bölcsek döntsék el:
Én tudom, hogy ehhez, égibb bölcseség kell!
Egy-egy jó szegénynek, annyi tér csak marad,
Hova a szeretet hint egy-egy sugarat.
S az a kis kör, hová nagy vágy be nem férhet,
Mit rideggé nem tesz, a szennyes önérdek.
Hol két nemes szivet, egybeforni látok:
Magába foglalja, az egész világot!
Itt nőtten én naggyá – naggyá, bátran mondom,
Mert a nagy világra nem volt semmi gondom.
Hiú ragyogása, s törpesége helyett,
Az erkölcs világa, tölté be lelkemet!
És ez a világ nagy, és ez a világ szép!
Ha van: még csak itt van, boldogság, dicsőség.
Mit zsarnok le nem ront, felejtés el nem fed,
Ugy felmagasztalja, a szép, erős lelket.
Az éden kapuját, itt még nem zárták el,
Hogy ide bejuthass, - csak nyilt igazság kell!
Ne várd, hogy ezért, szád arannyal betömjék,
Ügyes számitásnak, nem gyujtnak itt tömjént.
Nem hinnék én a szebb, boldogabb jövőbe,
Ha szívem nem sugná: ez uton előre!
Ha a vezérek is a zsákmánynak esnek:
Gyászos rút vége van, ott a győzelemnek.
Ha mindenki zsebel, s az a legderekabb,
Ki ma bankárrá lesz – s rongyszedő volt tegnap.
Ha már minden szentnek pénz lesz az értéke:
Ily kor, s bálvány előtt, én nem esem térdre!
Kacagom a cifra, szószátyár beszédet:
Virágzik az ipar, üzérség, művészet!
Ha mit sem adnak a jellemre, erkölcsre.
Hajh! Nem kell e mérges virágok gyümölcse.
Legyen az iparnak, a kereskedésnek
Talpköve hideg érc, végcélja – kis érdek:
Van egy szebb virága, mit még bimbóba rejt
A szebb lét, mi gyujtja vágyaival a kebelt.
Az a szebb lét, mikor anyag lesz az anyag.
Sár gyanánt a lélek szárnyára sem ragad.
Ha majd az anyagot csak használni tudják,
Hogy ezzel rakják ki a szabadság útját.
Ha a diadalmas öszhangzó zenébe
Átcseng a szivnek is büvös zengeménye.
Ha a nap hőseit a szélvész lesöpri,
S mit a kéz, láb szerzett – az ész s sziv örökli.
Ha a sok rongy ember, a kit a sors szele,
Felkapott, s fenn kavarg, mert szeméttel tele.
Lehull, s rothad – a föld termékenyebbre vál,
Gyümölcse örökül nemesb lelkekre száll.
Ha ez anyagi kor lejátsza szerepét,
A mely oly sok nemes szivet repeszte szét,
S eltünik… s a nyomor mint hő társ kíséri:
Kincs, gazdagság között, ekkor lesz jó élni.
Addig nyugodjék hát világotok pénzen!
Mit ti megimádtok – én gúnyolva nézem.
Az szabad, ki gazdag! Büszkén azt mondjátok,
Szolgabérért nem ad az ég szabadságot!
Szegény – s szabad vagyok, a kincsre nincs gondom -
A legdrágább kincset szívem mélyén hordom.
S mint a virágzó lát – mit viharok ráznak -
A sors összetörhet – de meg nem alázhat!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 10. sz. Pápa, 1874. julius 5.
Zalay Lajos (1849-?): ÁLOM és VALÓSÁG
Virágos tavasz volt. A fa már kizöldült,
A nagy mindenségen öröm mosolya ült.
Piros tulipánok rózsás fejeiket
Egymásra hajtották, s szerelmet csevegek.
Azurkék szemeit az árva ibolya
Az égre függeszté, s imát mondott ajka.
Szerelemittasan a szende nefelejcs
Folyvást azt csevegte „engem el ne felejts.”
A virágok felett méhe és a kis légy
Mindegyre azt zsongta „szerelmedhez hű légy.”
Szerelmi dalt zengett a kis pacsirta fönt,
Az egész természet öröm mámorba dől.t
A föld megittasult a gyönyör mámortul,
S harmat alakjában, vén szeméből könny hull.
***
S én láttam e tavaszt… hisz szerelmem volt az -
Boldogság tavasza… az igazi tavasz.
Édes boldogságnak drága koszoruját
Repkedő Zephirek naponta ránk rakták.
Szó ki nem fejezi azt a boldogságot,
Mig szívem, drága lány, sajátjának tudott.
Bár hova fordultam… öröm dala szólott
És most… öröm, remény… minden oda, kiholt.
A boldog menny kihullt a nagy mindenségbül,
S vele, a mi nagy s szép, semmiségbe merül.
Nincs hatalom, a mi visszaadjon nekem
Te fájó gondolat, elhamvadt szerelmem.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 6. sz. Pápa, 1874. junius 7.
Pap Kálmán (1853-1934): Tettre föl!
Erőt, mely a veszéllyel szembe nézhet, -
Értelmet – hivatását ismerőt,
Azért nem osztogathatott a végzet,
Hogy tespedésbe hagyjuk fúlni őt,
Azért van az anyagban égi szikra,
Hogy ég felé törjön minden kebel;
Tegyünk előbb, s úgy térjünk álmainkra:
A cél felé tehát, a tette fel!
Vajjon mi lenne tetteinknek gátja,
Mely a küzdéstől elriasztana?
Tán, hogy midőn a fényes multat látja,
Arra száll vissza a szív óhaja?
Tépd szét varázsfátylát a képzeletnek,
Ha lelked tespedésnek adja át; -
Őseid küzdtek, harc után pihennek,
S neked hagyák folytatnod a csatát.
A multra büszke lenned nem elég még,
Rád is büszke lehessen a jövő;
Hogy majd ha tested szerte porladott rég,
Könyet ejtsen, sirodhoz a ki jő.
Ha megtartod, mit őseid hagyának,
Neked még akkor nincsen érdemed;
Rád nem a múlt, rád újabb tettek várnak, -
A cél felé tovább kell küzdened.
Ne bántson az, hogy célját el nem érte
Egy sziv se még, - megtört a harc alatt;
Hisz a kebelnek törhetetlen vérte
Csapás ellen, az édes öntudat.
Eljő a nagy nap, eljő egykoron még,
Megleli nyugtát mindegyik kebel;
Meg lesz az, a miért folyt küzdelem rég:
A cél felé tehát, a tettre fel!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 5. sz. Pápa, 1874. május 31.
Ujvári Elek: (?-1876): ÉN és TE
Te, hölgy! Kétségb’ esél jövőd felett;
Megtört reményed, és eltünt hited,
S hogy boldog is lehetsz még egykoron
- Hiába mondom – hisz úgy sem hiszed.
Azt mondod, hogy sivár e föld neked,
Nyugalmat csak a békitő sir ád;
Nincs mit szeretni zajló élteden,
Nincs mi elűzze kebled bánatát!
Ha te így szólsz s kétségbe esni tudsz:
Mit szóljak én, kit a sors átka nyom,
Kinek szivét már fásulttá tevé
A gyötrelem, a kinzó fájdalom?
Balvégzetem játékot gúnnyal űz
Velem már ifjuságom tavaszán;
Sötéten ül a nyomor lelkemen,
S az örömnek csak árnyát láthatám.
Kiüritéd már az ürömkehelyt, -
Mély szenvedésed árja csillapul;
S szived fölött – bár most borúlva van -
Öröm ragyoghat még olthatlanúl.
Mihelyt kebledbe visszatér a hit:
A bú, a kin szivedből elrohan;
Megjő reményed, - s a kinek hit,
Reménye van: az nem boldogtalan!
Amig én csak nem is remélhetem,
Hogy életemnek napja földerül;
Sőt – mondhatom – a bánat éjjele
Lelkemre mindig sötétebben ül.
Dalokba öntöm mély fájdalmamat, -
Ez egy kissé enyhíti keblemet.
Mig nemsokára elnémúl a dal…
Szivem a fájdalomtól megreped!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 4. sz. Pápa, 1874. május 24.
Pap Kálmán: (1853-1934): Oh mondj le rólam!
Mit adnék én, ki semmiségem
Kétségbeesve érzem?
A jövő kétes tengerére
Miért biznád magad velem?
Ha kitörne a sors viharja,
Hadd érjen engemet csupán, -
Oh mondj le rólam, hagyj el engem,
Ha jobb sors int feléd leány!
Beszélnék tiszta szerelemről,
Mely szívem mélyén érted ég;
De hisz’ mit adnék néked azzal?
A világ kinevetne még.
Gazdagság teremt boldogságot -
Rég meg van fejtve e talány…
Oh mondj le rólam, hagyj el engem,
Ha jobb sors int feléd, leány!
Vajjon jogot a boldogságra
Ki adott volna én nekem,
Hogy fáradalmim egykoron majd
Kebleden kipihenhetem?
A sors, mostoha gyermeknek
Kedvezne valaha talán?…
Oh mondj le rólam, hagyj el engem,
Ha jobb sors int feléd leány!
Majd évek mulva, hogyha útam
Esetleg összehoz veled;
Élőhalott leszek, ki megvet
Embert, világot, életet,
Ne félj, nem vádol bánat téged
Az élőhalott homlokán, -
Csak mondj le rólam, hagy el engem,
Ha jobb sors int feléd, leány.
Hisz nem tart bánatom örökké;
Annak is csak vége szakad,
Ha megtört szívvel nyugszom majd,
Egy jeltelen sirhant alatt,
S ha egy levél lehull a fáról,
Nem tűnik fel azon hiány…
Oh mondj le rólam, hagyj el engem,
Ha jobb sors int feléd, leány!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 1. sz. Pápa, 1874. május 3.
2026. ápr. 26.
Torkos László (1839-1939): Szeretni, csak szeretni!
„Utáld az embert, a csaló
Alattomos testvérfaló
Elfásult szivü szörnyet!”
Igy szólanak sokan, kiket
A kínok árja eltemet
Hogy szellemök legörnyed.
Hiába szólnak ők nekem,
Nem tudja szerető szívem
Bús tanokat követni.
Legyek bármily boldogtalan
Örökre ez lesz jelszavam:
Szeretni, csak szeretni!
Ha átölelve tart anyám
S könyük között tekint reám
Szerette gyermekére:
Rút szinlelőnek tartsam őt
S undorral nézze a szülőt
Saját magzatja, vére?
Nem, nem, - ölére roskadok,
Hő szivem hangosan dobog,
Keblem majd szétrepeszti
Köny folyja végig arczaim
Sziv sziven, ajkam ajkain: -
Szeretni, csak szeretni!
Ha rég nem látott jó barát
Elém terjeszti két karát
Hogy kebelére zárjon:
Elutasitsam a c s a l ó t,
S egy üdvözlő baráti szót
Tőlem hiába várjon?
Nem, jó barát, vedd jobbomat!
Szivem tehozzád hű maradt,
Nem birt az elfeledni;
Csak akkor boldog e kebel
Ha szerető szivet ölel:
Szeretni, csak szeretni!
Ha mosolyogva jó felém
A lány, kit létem reggelén
Lelkemnek eljegyeztem:
Elüzzem őt, mint kéjleányt,
Félvén, hogy szennyes bünbe ránt
Ha keblemhez eresztem?
Nem, éltem üdve, angyallom
Tiéd e sziv, a sirhalom
Mig el nem fog temetni;
Jer, hintsd be csókkal ajkamat,
Adós az eggyel sem marad: -
Szeretni, csak szeretni!
Szent érzelem, maradj, maradj
Ez ifju szivben, el ne hagyj
Mig itt e földön élek;
Minden gyönyört te édesits
S uj fényt keblemre te derits
Ha elborul a lélek.
Hagyd hinnem, hogy más is szeret,
Bár meg is csalnád szivemet,
Ne szünj meg hitegetni:
Mit árt, ha álom s nem való,
Elég nekem, ha üdvadó:
Szeretni, csak szeretni!
Forrás: Szépirodalmi Figyelő II-dik év-folyam. Második félév, 21-ik szám. Sept. 25-én 1862.
Észrevételek Petőfi Sándor állítólagos sziberiai fogságára
„Fejedelme a magyar költőknek!
Merre alszod csendes álmaid?”
Petőfi Sándor a magyar nemzet legelső, legkitünőbb lyrikusa, ki hazája iránti szerelmét – mondhatnám a rajongásig fokozta, az 1848/49. szabadságharcz bajnokai közé állott, s majd itt, majd ott látjuk őt telve lelkesedéssel, dalaival buzditva jóltevőleg hatni bajtársaira. Erdélybe ment s Bem apó, az erdélyi hadjárat hőse által, ifju kora daczára, mert csak 25 éves volt, őrnaggyá neveztetett ki, kiben nem annyira a katonát, mint az irót és költőt akarta ennyire kitüntetni, ebbeli minőségében részt vett az 1849. évi július hó 31-én vívott segesvári csatában.
A harcz véget ért, a fegyverek elnémulának s a társak egymáskeresésére indultak. Kinek ne tünt volna fel az ekkor, hogy Petőfi, a kit mindeni ismert és szeretett, soraikból hiányzik? De a fáradalmak és ily események lezajlása után, midőn mindenki csak a nyugalom után lát, csak kevesen voltak azok, kik felkeresésére indultak, - de nyomait fel nem lelhették. Petőfi tehát eltünt! Ekkor általán az a meggyőződés jutott túlsúlyra, hogy Petőfi S. a harczzajban valahogy menekült.
Azonban midőn hosszabb idő multával is keresésében fáradhatatlan neje Petőfiné, Szendrey Júlia férje életeben létéről vagy haltáról mi bizonyosat sem tudhatott meg, habár csak az akkori viszonyok között titokban és magánuton, minden lehető mód felhasználtatott arra, hogy az ezerek kebelében táplált remény, a szeretett dalnok viszontláthatása, érvényre jusson. Levelek menesztettek külföldön élő honfiakhoz azon kérelemmel, hogy ha netán egyik vagy másiknak tudomása volna hollétéről, azt Pesten, Garay János urnál időző nejével tudatnák. Ám de kedvező válasz nem jött sehonnan. Neje tehát végre belenyugodni látszott férje halálban, mit Lauka Gusztávhoz intézett következő soraiból, melyeket Szana T. az általa szerkesztett „Otthon” május füzetében közzétett már világosan ki venni lehet:
„Udvarhely, 1850. ápril 167-én.
Ha akarw még velem találkozni nem mondom ez életben, hanem csak mostanában, úgy ha lehet, menjen föl ön is Pestre, mert én most Kolosvárra s onnan Pestre megyek, s ott leszek két hétig, azután talán az alföldre, s onnan pár hónapra vagy a nagy világba, vagy olyan magányba, hol kivülem senki, egysetlen egy embert sem találok, hogy ott kitombolhassa magát a lelkem, hogy ott vagy végképen megtörjék e csapás alatt, agy ujult erővel ismét felemelkedhessék. Nem tudtam meghalni itt e helyeken, hol S á n d o r t elveszítettem, nem vagyok méltó rá, hogy a b b a a f ö l d b e t e m e t t e k v o l n a a h o l ő f e k s z i k. Jele, hogy még igen sokat kell élnem és küzdenem és szenvednem. Lehet e még más czélja is életemnek?! Kirabolt, meggyilkolt lelkem lesz-e még képes egyébre, mint emlékezetre? Stb.”
Ezen sorokból már nyiltan kiolvashatni, hogy Szendrey Julia, a költő neje, a szerzett adatok nyomán férjét megholtnak tartá. De tartotta megholtnak azért is, mert nem birta elhinni, hogy ha él, bár mily körülmények között ne talált volna módot arra, hogy nejét és alig egy éves gyermekét egy évi távollét közben hol és hogylétéről ne értesítette volna. S e nézetben voltak barátai is, a kik közelebbről ismerték, mert hisz még nem mullott el oly sok idő, hogy a neje iránt mindenkor tanusított ragaszkodó hűség s forró szerelem még előjelei elmosódtak volna.
Egy másik 8 nappal később kelt s már Pesten irt levelében ugyan már azon eszme ringatja, hogy férjét még viszont láthatja, de megfigyelvén helyzetét s a közhitet kétségbeesetten mond le erről is, a levél mely hasonlag az elsőhöz Lauka Gusztávhoz intéztetett a következő.
„Pesten, 1850. ápril 25-én,
Tegnap délben érkeztem ide. Itt sincs nyugtom, már szeretnék innen is el, el a világba. Gonosz szellemeim ide is követtek, napról-napra jobban kinoznak. Egysetlen nyugodt vagy tűrhető ipllanatom sincs. Mihelyt egyedül vagyok, közel érzem magamat a tébolyodáshoz, minden este addig sirok, míg egészen el nem lankadok, ilyenkor aztán ájulásszerű mély, nyomasztó álom ment meg az öntudattól. De álmaim alatt is mindig szenvedek. Szivem hasonló egy koporsóhoz, melyben szünet nélkül örökkéhű fáradhatatlan férgek rágódnak a holt testen. Ilyen iszonyatos férgek nyüzsgését érzem szívem körül örökké, minden dobbanása oly kinos, oly erőszakos, mintha mindegyik utolsó lenne. Olyan vagyok, mintha valami csodaszer siromból költött volna fel és most csak e szer tartana még egy darabig az életben. Minden életinger kihalt, elenyészett belőlem. Már sokszor tettem szivemre tőröm éles hideg hegyét, de mindannyiszor a reménynek egy meleg szikrája felvilágositá, felmelegité a hideg sötétséget, melybe sülyedve vagyok. – Hátha még láthatom csak egy pillanatra is, csak egyetlen egy pillanatig is Sándort! – Hátha lábainál halhatok meg. E hiu remény magába zárja jövendőmnek minden lehető boldogságát. A multhoz hasonlitva csak egy elvillanó sugár a déli nap gazdagsága mellett, de nyomorult jelenemhez mérve oly óriási tetőpontja az üdvösségnek, mint vakhitű kereszténynek a mennyország és ott az Isten jobb fele. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mikor leginkább fel vagyok hevülve iszom, hogy tönkre tehessem magamat, mert irtóztató volna ha hiába élnék, hiába vonszolnám egyik napról a másikra e hitvány elátkozott életet, ha hiába volna reménységem, hogy láthassam még Sándort ez életben! Pedig ha itt nem látom, soha sem fogom látni egy örökkévalóságon keresztül soha” stb.
Az itt idézett sorok figyelemmeli olvasása után önkéntelen is reájövünk arra a gondolatra, hogy Petőfinél biztos tudatában volt ugyan férje halálának, azonban képzelődése felfelidézte a remény egy-egy szikráját, de mint az idő bizonyitotta, sikertelenül.
Később közhitté vált, a mint most is hisszük, hogy Petőfi S. csakugyan Segesvárott 1849. évi július 31-én és pedig akkor, midőn seregünk az ellenlovassága által megtámadtatott, agyongázoltatott.
De a nemzet, mely költőkirályát oly annyira megszereté, tragicus végzetének tudatával megbarátkozni nem birt, nem tudott. S innen magyarázható meg az, hogy már az 50-es években több izben láttatá Petőfit itt, majd megint másutt. – Egy-egy mit sem bizonyitó állitás, mely egyik-másik napilapban napvilágot látott, izgalomba hozta az egész irói világot, de elvégre ismét csend lőn, s Petőfi ismét halott lett. Egyszerre mint fellegekből lecsapott villám járta be az országot, gróf Kálnoky Sándor volt honvédalezredes hadsegédének azon állitólagos előadása, miszerint ő Petőfi Sándort a csata után mintegy két héttel az ugynevezett koronkai uton találta volt másodmagával; - továbbá, miszerint éppen azon időtájban a román határszélén számtalan orosz lovas czirkált, kik az ott bujdosni szándékozott emigransok közül sokat ejtettek fogságba. S ez keltette fel legelőször az országban ama nézetet, miszerint Petőfi itt eshetett orosz kezekbe, s mint több mások, úgy ő is gályarabságra Sziberiába internálva lenne. Ezen állitás azonban bebizonyitva nem lévén, bár egy később 1871. évben napvilágot látott e tárgyra vonatkozó levél tartalmával rokon még sem fogadhatjuk el bizonyitéknak. – 1861. év beköszöntével a száműzöttek közül sokan haza térvén ujból feléledt az eszme s szélesebb körben közbeszéd tárgya lőn. Megjegyzem, hogy Petőfi Sándor neje Szendrey Julia akkor már másodszor ment férjhez és atyja birtokán, Erdődön lakott. Hogy tehát megállapittassék azon körülmény, hogy Petőfi csakugyan elesett-e Segesvárott vagy sem? Több haza irónk a „Vasárnapi Ujság” akkori szerkesztője, boldog emlékű Pákh Albert vezérlete alatt czélul tűzték ki mindent elkövetni s kutatni, hogy a végeredmény közzététele által a hazai e tárgy iránt oly nagy érdekkel viseltetett közönség izgalmas helyzete megszüntettetvén, a tulajdonképi tényállás tudomására juthasson. S ez bár végeredményre nem is vezethetett, mégis egyet-mást földeritett. Igy a nevezett lap 1864. évi folyamában többi között megjelent két czikk. Az elsőben egy 48-as honvéd azon vallomását teszi közzé-, hogy midőn Segesvárott 1849. évi július 31-én éppen délkor az ellen nagyobb erejű lovassága által seregünk megtámadtatott: „Ő – úgy mond – Petőfi mellett állott, a kit jól ismert, - seregünk és a lovasság között egy kisebb híd volt, - midőn tehát látták, hogy boldogulniok nem lehet, hátra vonultak, Petőfi azonban nem tartott velünk, de kivont karddal a hidfőre lépett.” Leirja továbbá a czikkiró, hogy többen névleg szóllitották s kérték változtassa meg e szándékát, de ő ezt nem tevé. Egy nehány pillanat még a mieink visszavonultak. Végre megjegyzi, hogy ekkor látta Petőfit utoljára s nagyon izgatott volt, ha valjon a hidon átjövő kozákok lándzsája vagy lópatkó oltá-e ki életét vagy magukkal vivék-e azt nem állithatja. -
Ezekből bizton lehet következtetni, hogy Petőfi ott azon a hidon halt meg, mert vegyük csak fontolóra a helyzetet: Petőfi egy hidon állott az egyik végén, a másikon jön a lovasság vadul rohanva előre, nem képzelhető, hogy őt ne gázolták volna agyon, vagy meg ne sebesitették volna annyira, hogy ezen sebei folytán meg ne haljon.
A Vasárnapi Ujságnak másik e tárgyra vonatkozó czikke Petőfi sirja czim alatt leirja azon völgyet,, melyen a csata vivtott s az a vasárnapi Ujság olvasóinak illustrálva is e czikk mellett bemutatva lőn. E czikk végszavaiban a szerző azt irja: „hogy melyik négyzet takarja hűlt porait, megállapitani nem lehet, de semmi kéltséget sem szenved hogy e helyen fekszik! A lakosság kegyelettel viseltetik e hely irányában s azt ma is Petőfi völgyének nevei s az ujabb időben Kolozsvárott alakult Petőfi emlék bizottsága csakugyan e helyen fogja felállitani Petőfi Sándor már megrendelt szobrát.
A Petőfi völgyét kegyelő nemzet tehát bele nyugodott tragicus végzetének tudatába. Évek múltak, melyek semmi bizonyosabbat vagy ujat nem hoztak, míg ujra nem akadt honi ki e tárgyat vizsgálódásainak tárgyává tette. S nem is kelle soká várakozni, mert már 1871. bizonyos Szádvich József nevü ur Balatomi József álnév alatt felhivást tett közzé, melyben felhivja mindazokat, kik az 1849. évi julius 31-én vivott segesvári ütközetben részt vettek, s Petőfi ottani végperczeiről tudomással birnak, azt véle közölnék. E felhivásra – irja maga Szádvich József ur a Szabadság czimű hetilapban – számos érdekes adatokat tartalmazó levelet vettem, ezek között Bartha János ur sorai legtöbb beccsel birnak. Bartha János volt honvédszázados ugyanis ezeket irja: „A csata elmultával másnap Heydte osztrák ezredes hányatta sirba az elhunyt bajnokokat; azonban kikben még egy kis életjel mutatkozott – ezeket részint orosz kezekbe, részint pedig a közel fekvő faluk polgárainak ápolásukba adta. Igy jutottam én is ötöd magammal Segesvárt 14 sebbel a Bakon-féle házba. – Itt létem alatt egy alkalommal betévedt hozzám egy faárus székely atyafi, verebélyesi lakos – a ki minden felhivás vagy kérdezősködés nélkül elbeszélte nekünk, hogy ő a csata után két hétig ápolt istálója padján egy nagyon megsebesült hazafit, a ki midőn felüdült, az ő kiséretében, illetőleg kalauzolása mellett ment ki a román határszélre, s ott az elváláskor magát Petőfi Sándornak nyilvánitá.” -
Remény és kétség közt valának ennek folytán számosan, kik e tárgy iránt már évek óta érdeklődtek s kutatni kezdének ujból, de ujra siker nélkül, ekkor megszűnt tehát minden kétely arra nézve, hogy Petőfi élhetne.
Meglepő volt tehát a „Budapesti Napilap” egy közeli számában megjelent s Tomcsányi Imre a „Szatmár” szerkesztője által irt következő levél:
„Sietek tudositani önöket – ugymond – azon ép oly borzasztóan leverő, mint lelketrázó örömhirről, mely városunkban kering. E hir az, hogy Petőfi Sándor él. E hir terjesztője Boros András nevű ur, ki állitása szerint mostanság rab volt a szibériai ólombányákban, hol szerinte Petőfi Sándor rab gyanánt él. - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Boros hivatalos uton fog kihallgattatni.”
Vizsgáljuk most a 28 év közötti eseményeket figyeljük meg az ez irányban kifejtett fáradhatlan és sokoldalu munkásságot lapozgassuk az egyes ide vonatkozó czikkeket, s kell önként kimondanunk hogy a fenebbi állitás bebizonyitása teljes lehetetlen, mert:
az 1848/9-iki eseményekbe befolyt orosz hadseregnek mint harmadik s csupán közvetitő hatalomnak nem is állott érdekében, hogy a magyar bajnokokat, ha azokat sikerült is itt-ott elfogni, Oroszországba czipelje, hanem egyszerűn átszolgáltatta az osztrák hadi törvényszéknek további elbánás végett, - mert:
azon kevesek közül kik ez időben a lengyel legiókkal érintkezésben állottak s azokkal elfogattak néhány év multával szabadon bocsájtattak és hazájukba tértek, mert:
a költő király neje által folyamatba tett kutatások, a melyek legtöbb reménnyel kecsegtettek, mert nyomban már 1850-ben eszközöltettek, és pedig olyanok által kik nem csupán mint irók, de egyúttal mint tekintélyes egyének bizonnyal nyomát lelték volna, czélhoz nem vezettek, mert:
az 1861-ben és később 1867 hazajött bujdosók, mondhatnám egyhangulag azon nézetben voltak, hogy Petőfi Segesvárott elesett, de a legnyomósabb érvet nyujtja mégis a Pákh Albert vezetése alatti szövetségesek közzé tett két czikke, melyek habár teljes bizonyitó erejűeknek el sem fogadhatók, mégis a legtöbb valószinüséggel igazat mondanak.
A ki Petőfi Sándort habár csak munkái után is ismerti s egyéniségét megfigyelte, lehetetlen, hogy észre ne vette volna oly annyira változó életének rapsodicus jeleneteit, ő ki alig egy év előtt nősült, ő, ki alig néhány hónap előtt magát atyának nevezheté, honszerelme által vonzatva képes volt odahagyni tűzhelyét s berohant a harczi zajba, ha el is fogatott volna az oroszok által és Sziberiába hurczoltatik, nem birta volna eltűrni életét terhes munkában 28u évig, de egy évig sem s ő kétségbeesve öngyilkos leendett volna.
A mi Gróf Kálnoky alezredes hadsegédének és Szadvich ur által napfényre jutott Bartha százados ur közléseit illeti, bár egybehangzóságuk miatt nem csekély figyelmet érdemelnek, mégis a valószinűséget nélkülözik, mert Petőfi Sándor akkor már őrnagyi rangban volt, s Bem apó kedvencze, a kit az erdélyi hadsereg nagy része ismert mert mint Bem apó hadsegéde azt csapat szemléi alkalmával kisérte, az ilyen embert, ha nevezett alezredes hadsegéde látta volna, bizonnyal nem engedi egyszerűen, maga mellett elhaladni, hanem igyekszik vele együtt menekülni, neki menekülési szándékában segédkezet nyujtani. Ugy Bartha százados ur is, bár mint mondja ápolás alatt volt, amint az imint leirt, Petőfit illető részletet elbeszélni hallotta, nagyobb érdekkel viseltetett volna a neki felebbvaló őrnagy ur személye iránt, kit nem csak mint katonát, hanem még inkább ment a hadsereg Thyrtacusát ünnepelték mindenütt. Ezért nem adhatunk hitelt fennebbi közléseknek.
De hiszen mint maga a „Budapesti Napilap” is helyesen megjegyzi Sziberia nincs oly messze tőlünk, hogy onnan oly nagy költő állitólagos rabságának hire 28 év alatt át ne szivárgott volna. Oroszországnak nincs oly börtöne, melyből Petőfi panasz hangjai ki nem hallatszottak volna.
Csak néhány év előtt jelent meg a most már liquidált Corvina könyvkiadó társulatnál egy kis füzet Bányász Sándor urtól, melyben egy magyar rab sziberiai fogságát igen részletesen leirja, a miből kitetszik, hogy a helyi viszonyok a fogságba esettek előtt is ismeretesek, - legalábbis azok előtt, - a kik szellemi megfigyelni tudó tehetséggel birnak, és az is, hogy a sziberiai foglyok nem egymástól külön-külön zárva, hanem csoportokba osztva vannak. E füzetben olvashatjuk a lengyeleknek az ott levő néhány magyar irányábani rokonszenvéről s szolgálatkészségéről s mivel Petőfit nem csupán Magyarország s abban olyannyira rokonszenvező lengyel nemzet, de egész mívelt Európa ismeri, egyáltalán fel nem tehető, hogy Petőfi ha valaha oly fogságba került volna is, 28 év alatt holléte ismeretlen lehetne, fogságát ha más nem, lengyel menekültek árulták volna el!
Ugyanezért csak köszönettel tartozunk Dr..Tomcsányi J. urnak azon tapintatos eljárásaért, hogy e hir terjesztőjét hivatalosan hallgattatja ki, s a Petőfi társaság, melynek oly jeles elnöke van, minő Jókai Mór, bizonnyal tudni fogja az eredményhez képest, mit kelljen cselekednie. De nem, nem hittjük, hogy a legszomorúbb viszontlátás örömében részeltetne az ég ura, fája is az, mert a hazafiai őt élte legszebb korában telve lelkesedéssel s honszerelemmel láttuk utólszor s most legfeljebb egy törött testű őszfürtű rokkant alak állana elénk, volna-e szem, mely őt meg ne siratná, volna-e ajk, mely átokra ne fakadna, azok ellen kik tönkre tevék? -
Nyugodjunk meg tehát azon tudatban, hogy saját jóslata szerint:
„Ott essem el én,
A harcz mezején,
Ott folyjon az ifju vér ki szivembül
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az aczéli zörej,
A trombita hangja, az ágyúdörej
S holttestemen át
Fujó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva!”
- a harcz mezején mint legszentebb áldozatunk vérzett el. Ugy történt az utolsó szóig. Ott maradt összetiporva. „Örömteli végszavát” nem hallotta senki, elveszett a „zörejbe dörejbe.” Szerencse, hogy „elszórt csontjai” összeszedésére oly határidőt rendelt, melyet halandó ember nem fog győzni bevárni: a világszabadság diadala napját, mert ha korábban kivánta volna, nem tudnók kivánságát teljesiteni. Az anyaföldé lett teljesen. A mi rajta anyag volt, abból semmi sem maradt ránk.
28 év!
Ez ugyan az idők összességéhez nézve semmi. És mégis mennyi idő ez ránk nézve! Szenvedéseit nézve és nézve változandóságát, föl és lemenő voltát ama létrán, melynek legalsó foka a sötét kétségbeesés, legfelső az ifjui reménykedés, majd annyi évtized, ahány esztendő.
Fiatal volt, ifjú férj, atya, ki a legdicsőbb földi áldások első virágának élvezetében, bár rövid, de fényteljes pályájának legszebb korában babérokkal körülövedzett homlokkal lépet ki a sikra; hogy szivét a haza oltárára letegye, hogy magát feláldozza.
Borzasztó sors! Borzasztó ezt csak elgondolni is, s bizonnyal csak a legnagyobb részvét tölti be kebleink, ha az egyes házak falain felfüggesztve látjuk Madarász Victor jeles művészünk Petőfit a csatatéren haldokolva ábrázoló képét, melyet szerzője az ország legelső honvédének, Kossuth Lajosnak ajándékba külde. E kép rendkivüli érdeklődést keltett gunyhótól a palotáig, mert Petőfi ezen elhalványodott arczczal bevérzett ujjal egy magaslatán ülve az előtte levő földbe e szét „Hazám” irja! Mintegy azt akarva mondani, hogy midőn már lelkét kiadandó volt az egy eszme a drága gyászba öltött haza foglalkoztatta.
Hogy mily nézetben vannak e tárgyra vonatkozólag kortársai, ide iktatom Jókai Mórnak a Petőfi társaság megnyitásakor mondott beszédéből eme néhány mondatot:
„N e m P e t ő f i t a s i r b ó l f e l t á m a s z t a n i a mi czélunk, oly óriás szellem születéséhez nem elég az adományozó ég: ahhoz az elfogadó föld is kell. Lángészt, minő Petőfi volt, adhat még valaha az ég e nemzetnek, de azt a korszakot, a melynek ő csillaga volt, nem idézheti többé elő. Nappal van. A népszabadság a nemzeti lét, a mikért ő rajongott valóvá lettek. A szenvedélyek a miket ő tolmácsolni olyan erős volt, költője panaszoljon miatta; a nemes ember nem kiváltságos ur többé a hazában, hogy a gúny ostorát ellene emelje; a nép nem szolga többé, hogy lánczait tördelje; ha sötét napok jönnek a hazára, nem vár ennek semmi néposztálya Thyrtacusára, hogy védelmére felkeljen. Honfi érzetétől át van hatva minden ember. Nem kell a költőnek a zászlóval előre rohanni; az egész nemzet mozdul. Ha villámok sujtanak országczimere fölé; a korona védi azt azoktól P e t ő f i f e l é b r e s z t h e t e t l e n. De az eszme, az irány melyet ő megállapított, életben tartandó.” s. a. t.
Jókai Mór ezen határozott szavai, jóllehet azok csak az általános közhiedelemből meritvék, mégis tekintve azt, hogy ő Petőfinek kortársa és barátja volt, ki tragicus végzete iránt ép oly nagy részvéttel viseltetett, s az egyes felmerült jelenségeket eddig is gondozta és érdemeinek méltatása tárgyában magának kivált a „Petőfi társaság” megalkotásával érdemeket szerzett, nem csekély bizonyitéknak veendők.
Rákosy Jenő szinműirónk pedig egy tárczaczikkében így emlékezik meg róla:
„Tragicus hatalommal ereszkedik le ránk s borul lelkünkre Petőfi Sándor végzete. Nemcsak hogy idejének egy fenomenalis nagysága, mint az utolsó közember vész el a közös semmiségben, tünik el nem megdöbbentő égi jelek, de a földi tisztességadás és szívek rázkodása nélkül a föld szinéről az, a ki rendelve volt rá, hogy egy nemzet jajgasson koporsóján: közönséges felfogásnak tartanám azt nevezni Petőfi tragicumának. A ő tragicuma az, ami minden más tragicai hősé: hogy nem a világba való volt. Meg kell vala hasonlania barátaival, még végül magamagával is, annyira csak végletei vonszolták hajlamainak kiválasztott irányának.” s a. t.
De idéznék bármennyit és akár kitől, a végeredmény mindig csak az, hogy vannak tények, melyek alapján el kell fogadnunk Petőfi Segesvárott történt kimultát s a jelenleg megujult s a sziberiai fogságban őt élni vélő látomást és gyanusitást a ragaszkodó szeretet a folyton megujuló kegyeletnél egyébnek tartanunk nem lehet.
Mi tehát megnyugszunk a tudatban, s ha kezünkbe kerülnek a nagy költő dalai, nyissuk fel azon lapot a legszentebb igazság eltörölhetetlenül s önkezűleg vázolva oly meghatóan elénk tárul s olvassuk:
„Anyám! Az álmok nem hazudnak
Takarjon bár a szemfödél;
Dicső neve költő fiadnak
Anyám soká, örökkön, él!”
s ha elolvastuk törüljünk egy könnyet tragicus végzetének emlékére.
„Elesett hős, édes legyen álmod!
A miért küzdtél; a szent föld szabad.
És te óh hon, dalnokod ne gyászold,
Szellemkincse birtokod marad!
Rád sugárzik dicsősége napja
S dala mint délibáb ringatja
Kedves képed, áldott rónatájod
Igy járja be az egész világot!”
S z m i d a L a j o s.
Forrás: Nyitrai Közlöny II. évf. 20-21-ik szám. Nyitrán, 1877. május 13-án, 20-án.