Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze, messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.

Tűnődik, fél lábon állván,
El-elúnja egyik lábán,
Váltogatja, cserélgeti,
Abban áll a
Múlatsága,
Ha beléún, ujrakezdi.

Szárnya mellé dugta orrát,
Messze nézte, de ha nem lát!
Négy kerités, négy magas fal:
Jaj, mi haszna!
Bár akarna,
Kőfalon nem látni átal.

Még az égre fölnézhetne,
Arra sincsen semmi kedve:
Szabad gólyák szállnak ottan
Jobb hazába;
De hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.

Várja, várja, mindig várja
Hogy kinő majd csonka szárnya
S felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik.

Őszi képet ölt a határ,
Nincsen rajta gólyamadár,
Egy van ár csak: ő, az árva,
Mint az a rab,
Ki nem szabad,
Keskeny ketreczébe zárva.

Még a darvak hátra vannak,
Mennek k is, most akarnak:
Nem nézi, csak hallja őket,
Mert tudja jól,
Ott fenn mi szól,
Ismeri a költözőket.

Megkisérti egyszer-kétszer:
Nem, birná-e szárnya még fel;
Hej, dehogy nem birná szárnya,
Csak ne volna
Hosszu tolla
Oly kegyetlen megkuszálva!

Árva madár, gólya madár,
Soh’se nő ki tollad, ne várd,
Soha többé, fagyos félig;
Mert, ha épen
Nő is szépen:
Rossz emberek elmetélik!

(Forrás: Riedl Frigyes: Arany János munkái - I. kötet, Kisebb költemények 1., - Franklin-Társulat Budapest, magyar irod. intézet és könyvnyomda 1902.)