Mát ötven esztendeje, hogy eltemették azt a nagyothalló, keserű arcú, nagyon zárkózott öreg urat, aki a Margitsziget néptelen utain sétálgatott, vagy annak elhagyott padjain mélázgatott hideg, szürke szemével s aki a legtökéletesebb alkotásokkal, ajándékozta meg a magyar irodalmat. Ötven év nagy idő, különösen az utolsó két évtized évei jelentenek sokat, amelyeket duplán számíthat nemcsak a nyugdíjra vágyó tisztviselő, hanem az irodalomtörténet is. Azóta sok minden történt, sok minden fordult s ezért az utolsó ötven év távlata groteszk optikai játékot űz a szemlélővel, a dolgok eltörpülnek, a fények elsápadnak, néha a görbe tükör játékára emlékeztet ez a furcsa és fonák habargása és bizonytalansága a szilárdnak hitt obeliszknek meg mérföldköveknek. Hol van hát az a hajlott, szófukar öreg úr ötven esztendő után?
*
A maradandóságnak nincsenek meghatározott törvényei az irodalomtörténetben. Nemrég Walter Scott halálának százéves fordulóját ünnepelték, ha ugyan ünneplésnek lehet nevezni az emlékezésnek azt a faját, amely inkább a végleges eltemetéshez hasonlatos. Mert ez a századforduló úgy festett, mintha véglegesen ráborították volna kőlapot az Invanhoe meg a Talles of my Landlord világhírű szerzőjének virágos szarkofágára. Az újraértékelők bizony nagyon kevés maradandót jegyezhettek már fel Scott irodalmi munkásságáról. Úgy látszik a ragyogó képzelet, a lázas teremtő erő, a mesemondó lendület, az új hang, az új írásmodor még egyedül nem jelentenek értékeket. Ezek nyers értékek, melyeknek fogyatékosságát a haladó idő és a fejlődő írásművészet egyre jobban – sok tekintetben talán igaztalanul – kihangsúlyozza.
Arany János irodalmi értéke csodálatosan szilárd és változatlan. Ennek magyarázata: a tökéletesség. Arany János sohasem pongyola, sohasem felületes, önkritikája csodálatosan fegyelmezi tollát és hibátlanná formálja alkotásait. Sehol és soha semmi elrajzolás, ellendülés, lazaság, bizonytalanság, a hanyagság, vagy a fáradtság nyoma. Mindig tökéletes abban, amit ad, tökéletes a Toldiban, az Ágnes asszonyban éppúgy, mint a Szentivánéji álom fordításában, avagy az „akadémiai papírszeletekben”. És volt-e, aki tökéletesebb magyar nyelven írt volna a XIX. században, mint Arany János? Fűszeresebb, keményebb, zengzetesebb, népies, finomabb nyelven – talán, de tökéletesebben senki.
*
Általában azt olvastuk eddig az irodalomtörténetekben, hogy Arany képzelőereje nem volt olyan csapongó, mint Petőfié. Lehet, de nem okvetlenül bizonyos. Petőfi képzelőereje maradéktalanul kivetődött, így tehát kép- és színgazdagsága, megjelenítő ereje, rakétázó meglátása és látomásvilága nemcsak kápráztató, de pontosan felmérhető. Arany zárkózott volt, lelkébe sohasem engedett bepillantást. Nem volt lírikus természet, valóban egy lírikus költeménye sincsen. Sohasem írt szerelmi költeményt, az őszikék melankóliája is szelíd, fegyelmezett, érezhetően visszafojtott, talán csak sápadt visszhangja igazi, mély keserűségének. Ilyen költői természettől nem várhatjuk azt, hogy képzelőerejét zabolátlanul útjára engedje. Nála a forma szent és elsősorban tökéletes. Képei mindig megkapóak és mindig testiesek, de sohasem érezzük, hogy Arany mindent odaadott volna. Érezzük, hogy a forma feszül, mert teljes, de azt is tudjuk, hogy nem fog szétrobbanni. Arany zárkózottsága, szigorú önkritikája gátat vet a forma szétomlásának, de ugyanakkor gátat vet a képzelet teljes, őszinte kivetülésének is. Így mindenesetre nagyobb összhangot teremtett forma és tartalom között, sokkal nagyobbat, mint mondjuk Petőfi vagy más igazi lírikus, azonban a képzeletnek ez a lefékezése, tökéletes formába szorítása csak sejteti annak erejét.
Másoknál a képek és látomások lendülete befutja útját, minden rakéta elpuffog és káprázatos szikraesőben ég el a képzelet utolsó gyufaszála is. Arany azonban takarékosan bánik a tűzzel, noha lehet, hogyha szabadjára engedné a lángokat, csodálatos lobogások ragyognának írásaiban. Arany azonban sok mindent önmagába zárt nehogy a korán, vagy szűretlenül közrebocsájtott írása a tökéletesség jelét mutassa. A Toldi szerelmét nehezen tudja megírni, mert nincs elég epikai hitele, forrásmunkái hiányosak Toldi szerelmi kalandjairól és férfikoráról, egyedül képzeletére pedig nem akarja bízni magát. Ezért nem készül el a hún trilógia sem, avagy a Hunyadiak nagyobb ballada-köre. Ezekről írja a következőket: „három-négy ballada lett az eredmény. Nem sorjában akartam megírni, hanem majd egy, majd más kiválóbb mozzanatot ragadni meg, azután úgy kötni össze egy egésszé. De meg kellene győződnöm, hogy százával a ballada nehezen jő s ha ihlet jőne is, egység bajosan lesz”. Ezek a belső tépelődések, küzdelmek, ez az örökös egységre, összhangra törekvés vezet a tökéletesség, a befejezettség elérhetetlennek látszó ormaira.
*
A szabadságharc után virult fel a magyar történelmi képírás, a magyar múlt ragyogó és tragikus eseményei elevenednek meg a vásznakon új párizsi és müncheni mesterek stílustörekvéseivel gazdagítva a magyar festészetet. Madarász Viktor, Zichy Mihály, Székely Bertalan kiváló vásznakat festenek, de hogy elhalványodik minden Arany János alkotásai mellett. Ki tudta volna jobban megeleveníteni Toldit és a magyar lovagkort? Mennyi képzőművészeti erő és érték feszül Toldi Miklós alakjában, akárcsak Michelangelo Dávidjában. Mennyi élet, szín, testiesség a többi alakokban, milyen képzőművészeti hatások az alföldi tájak, a szikrázó levegő megérzékítésében! Munkácsy, Than Mór, Feszty húnjai mennyivel sápadtabbak a Keveháza és a Buda halála vitézeinél. Kell-e mélyebb, megrázóbb, megkapóbb történelmi illusztráció az V. Lászlónál, Zách Kláránál, Szilágyi Erzsébetnél? Milyen szegény és színtelen lenne Arany János nélkül a magyar múlt, a ványadt mondavilág, a majdnem ismeretlen lovagkor és a mindig tragikus magyar történelem! Igaz, hogy alakjai az époszok követelményei szerint hősök, nemzeti eszmények, de azért emberek is, akik éppen ezért életesebbek, mint a Piloty iskola kifényesített, pózokba merevített történelmi alakjai. Balladáiban pedig csakis emberek vergődnek, véreznek, vezekelnek. Ő a ballada Shakespeareje – állapította meg Aranyról Greguss Ágost. De nemcsak tragédiákat írt meg balladáiban, hanem annyi közvetlen, emberi fájdalmat, tiszta lírikumot vitt a balladába, amit addig és azóta senki
*
A magyar lelket a tragikus ingadozások és szélsőségek lelkének szokták mondani. A lobogó lelkesedést a mindent megbénító csüggedés váltja fel, a kesergő fájdalmas adagioját a csárdás pattogó, ropogó üteme. Ez a ciklotim lélektípus azonban semmi esetre sem magyar jellegzetesség, sőt talán többször található a szláv és román népek fiainál. Az igazi, ősmagyar lélek, „a keleti puszták álmodozó magyarja” hallgatag, önmagába mélyedő, inkább schizotim típus, aki mélyen a lelkében hordozza fájdalmas ellentmondásait. Arany mindenesetre ehhez a típushoz tartozik. Lelke senki előtt nem nyílik meg, talán egyedül Petőfi az, akivel meghittebb viszonyba kerül, Petőfi eltűnése után azonban egyre jobban begubózkodik. Mindent magába szív, ami szépség, kultúra, érték, de rokonszenve leginkább Shakespeare, az ossiani poézis, Tennyson, Bruns és néhány német klasszikus felé fordul, ezzel is jelezve, hogy a latin és szláv népek ciklotim költőtípusai távol állnak tőle.
*
Volkelt esztétikai elmélete szerint a tartalmi és formai szépség egysége teremti meg az eszményi szépet. Az eszményi szép pedig csak a tökéletesség legmagasabb csúcsán ragyog.
Arany János nem hagyott hátra mást, csak tökéleteset. Természetes, hogy a tökéletesség is, mint minden emberi, mulandó, változó valami. A nemzeti tárgyú éposz tökélye például elhalványodhat a nemzeti gondolat lehanyatlásával, a ballada tökélye egy új etikai világrend születésével. Arany tökéletességének egyelőre az első ötven esztendő semmit sem ártott: a csúcs változatlan magasságában és fényességében csillog, mint ötven év előtt s mint – remélhetőleg – ötven év után.
(Forrás: Kalangya, 1932. I. évf., 7.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése