Dr. Grexa Gyula: Arany János Csaba királyfi-jának töredékei

(Első közlemény)

Irodalomtörténetünkben egész kis könyvtár a Toldi-trilogia irodalma, míg ezzel szemben Arany másik nagy remekével, a Csaba királyfival, alig-alig foglalkozott valaki behatóbban. Rendesen azt tapasztaljuk, hogy csak két szempontból szoktak vele foglalkozni: vagy a Buda Halála kapcsán, a mennyire az előbbinek magyarázata vagy értelmezése ezt is megkívánja, vagy kiragadják a töredéknek egyes szép részeit s azokat elemezik psychologiai vagy aesthetikai szempontokból. De olyan munkát, mely a Csaba királyfit önállóan és a maga meglévő egészében tárgyalja, nem találunk irodalomtörténetünkben. Ezért mertem én vállalkozni arra, hogy a Csaba királyfit egy önálló dolgozat tárgyává tegyem, összefoglalva mindazt, a mit előttem erről a műről mások mondottak, s megtoldva a magam kutatásainak eredményeivel. S ha eleve föltámadt is bennem a kétség a nehéz feladat láttára: „Merjem-é futtatni gyönge, fáradt tollam?”, ha aggódva kérdeztem is magamtól: „Mi emel? mi tart fönn? mi sugall? mi biztat?” – Madách Imre szavaival nyugtattam meg magamat:

Tudom jól, hogy kell olyan is,
Ki homokot hord, vagy követ farag,
Nélküle nem emelkedik terem.

Az anyagot én összegyűjtöttem, utánam jöhet más, a ki művészi kézzel, nálam fejlettebb ítélőképességgel felhasználhatja adataimat.

A hún eposz eszméjének fejlődése

Noha a Csaba királyfi első töredékei csak az ötvenes évekből valók, a „népies hősköltemény” eszméjét már sokkal előbb is megtaláljuk Arany János levelezésében. 1847* (* 1847. január 9-iki levél) ezt írja barátjának, Szilágyi Istvánnak, Szalontáról:

„Mi volna az, ha az ember népies hőskölteményt írna? Szokatlan, úgy-e? de azért talán enne? Kinevetnék vele az embert? Mosolyog ön, hogy ennyifélét összebeszélek, s a ’sokat akar’-féle közmondásra gondol? – Ez csak eszme. Gondolkozzék rajta, édes barátom, mi lenne belőle, ha valaki, a ki a nép nyelvén költeni ért, megkísértené ezt? Annyi való, hogy ha sikerülne, abból népszerű eposz válnék.”

Még jobban körvonalazza a „népies hőskölteményt” és tárgyát is meghatározza egy, ezután másfél hónappal* (*1847. február 8.) Petőfihez írott levelében: „Ha én valaha népies eposz írására vetném a fejemet – írja – a fejedelmek korából venném tárgyamat. Festeném a népet szabadnak, nemesnek, fegyverforgatónak, - a fejedelmet atyának, patriarchának, elsőnek az egyenlők közt. Festenék szabad hazát, közös hazát; megtanítanám a népet, mikép szeresse a hont, melyért előde vére folyt. Mert bizony nem a mai nemesség vére volt az, mely visszaszerezte Etele birodalmát: az a vér részint a csatatéren foly el, részint a magvetők igénytelen gubája alatt rejlik.” S a levél végén ezt írja:

„E föladatot azonban a ma élők közül csak te bírnád meg; én csupán figyelmeztetésül említettem. Egy ily eposzt, remélem, vérré tanulna a nép, s buzgóbban énekelné, mint az olasz matróz Gerusalemme liberataját, a nemesi rend (talán) elszégyelné magát, átvenné a néptől, mint most a népdalokat, s lenne a költészet nemcsak az ’írástudók és farizeusok’, hanem a nemzet költészete.”

Arany tehát ekkor még a vezérek korából merítené népies eposza tárgyát. Később erről a gondolatról teljesen lemondott, még csak egy töredéke sincsen, a melynek tárgyát ebből a korból venné. De azért a gondolat nem veszett kárba. Megírta – vagy inkább csak megkezdette – ezt a fejedelmek korából való eposzt Petőfi Sándor. A Lehel vezér harmadik strófájából világosan kicsendülnek Arany János most idézett szavai.

De hol is kezdjem csak, hogy megértsük egymást?
Mert hát tudni való, hogy én itt mostanság
Nem írástudóknak, nem az úri rendnek,
De beszélek szürös-gubás embereknek;
Hisz az írástudók jobban tudják magok,
Miként én, a miket most mondani akarok,
Az uraknak pedig az ideje drága,
Rá sem érnek ilyen apró mulatságra.

Ebből nyilvánvaló, hogy Petőfinek a Lehel vezérhez Arany levele adta az ösztönt. Ama kevésszámú eseteknek egyike ez, a hol világosan kimutatható Arany János hatása Petőfire.

1847. márczius 12-ikén jött meg Aranyhoz Szilágyi István levele, válaszképen Aranynak föntebb említett január 9-iki levelére. „A mi a népeposzt illeti, szeretném, ha velem a tágyat közlené, édes barátom. Ismeri-e a Nibelungen Notot, édes barátom? Ha nem, én csak azért is megveszem. Etele királyról népeposz az, a németek legrégibb költeménye. Nem sajnálok semmit, csak valami derekat állíthasson a magyar elé.”

Szilágyi tehát ebben a levelében megpendíti az eszmét, Etele korába helyezni egy népeposz cselekményét, s fölhívja Arany figyelmét a Nibelung-énekre is, mint természetes mintára. De Arany csak átsiklott e gondolaton, és noha a Nibelung-ének nagyon fölkeltette érdeklődését, mégis megmaradt első eszméje mellett. Eszméje, mert ekkor még csak határozatlan eszméje és nem megalkotott terve volt Aranynak egy ősmagyar tárgyú eposz megírása. Kitetszik ez Szilágyihoz írott 1847. nagypénteki leveléből, hol ismét azt írja, mit Petőfinek írt, csak más szavakkal: „A népeposz még tervben sincs. Lehetne venni ilyet a vezérek, főleg Árpád korából. Akkor még az egész magyar nép szabad és harczos volt. Csupán azt akartam kérdezni, nem chimaera-e ’népeposzt’ gondolni? – A Nibelungot (tán csak töredékét) láttam, kedves barátom mutatta azt valamely tudományos gyűjteményben. De el sem olvastam s róla más emlékezetem nincs, minthogy érthetetlen ó-német nyelven van írva. Szeretném olvasni szép német fordításban!”

E levélből két következtetést vonhatunk le:

1. Igen nagy volt még Vörösmartynak és a Zalán futásá-nak varázsa ekkor, oly nagy, hogy egy fiatal magyar költő el sem képzelhetett egy magyar eposzt más korbeli cselekménnyel, mint Árpád korabelivel.

2. Arany ekkor még nagyon ingatag egy ilyen népeposz gondolatában és tépelődik, nem absurdum-e, vagy nem szentségtörés-e ezt a kort népeposzban énekelni meg. Mert mégis más a parasztok között nevelkedett, bocskoros nemesből az ország első vitézévé lett Toldi Miklóst tenni meg népeposz hősévé, és egészen más azokat a nagy, epikus ködbe burkolt hősöket dalolni meg népeposz naiv hangján, kiket már előbb Vörösmarty oly nagy és nemes pathoszszal énekelt meg.

De a Nibelung-ének azért megragadta a figyelmét. Szilágyival folytatott levelezésében vörös fonál gyanánt vonul végig érdeklődése a nagy német népeposz iránt. Szilágyi ígéri, hogy elküldi, Arany pedig várja, de nem tudja megkapni. Pár nappal Aranynak most idézett levele után Szilágyi ír Aranynak (1847. április 9.) és tudatja vele, hogy megrendelte számára a Nibelungent és Osszián költeményeit, melyeket okvetetlenül el akar Aranynyal olvastatni. Biztatja, hogy majd személyesen viszi el neki. De ez is csak biztatás maradt, mert Szilágyi Szalontán töltötte ugyan a nyarat, s ekkor bizonyára sok szó esett köztük a népeposzról, Ossziánról, Homerosról (kinek műveit Arany ez időtájt olvashatta és tejjel-mézzel folyó népeposzok”-nak mondta), de a Nibelung-éneket nem vitte magával. De, úgy látszik, nagyon rábeszélte Aranyt, hogy abból a korból vegye tárgyát, ne Árpád és a honfoglalás korából, melyet Vörösmarty és követői már annyira kiaknáztak, hogy új eposz, mely anyagát szintén ebből a mondakörből meríti, már nem kelthet érdeklődést, legfeljebb csak összehasonlításokra adhat alkalmat. Ezzel szemben azt ajánlhatta, hogy a Nibelung-énekből merítsen ösztönzést egy Attila-korabeli eposzhoz. Erre vall, hogy Arany, mikor a nyári szünet után ír Szilágyinak (1847. szept. 6.), s levelében szól néhány, még tervben lévő eposzáról, melyekről a nyáron beszélgettek (többek között a Murány ostromáról, Pali molnárról – t.i. Kinizsi Pálról), a végére odaveti: „A Nibelunge Not majd talán mond valamit, óhajtva várom!”

Erre Szilágyi nem felel, de 1848. január 17-én azt kérdezi Aranytól, hogy tetszik-e neki a Nibelunen Lied, melyet ő Simrock fordításában küldött meg neki? Ez a könyv azonban alighanem elveszett a postán, mert Arany válasza (1848. január 27.): „A Nibelung-dal nekem igen tetszenék, de mind a mai napiglan színét sem láttam!” – Hogy ezután megkapta-e vagy sem, azt nem tudjuk, de ha meg is, tanulmányozni nem ért rá, mert jött a szabadságharcz, Petőfi halála, és a katasztrófa. Arany egy ideig nem tudott dolgozni, nem volt kedve nagyobb munkába fogni. Később mégis elővette a hún eposzt. Levelei erről semmit sem szólnak, egészen 1854-ig, tehát addig, a mikor már a Csaba királyfi első dolgozatával föl is hagyott. A Nibelung-éneket már ez előtt alaposan áttanulmányozta, azonban csak a kompozíczió szempontjából használta föl, mert tárgyából vagy külsőségeiből semmit sem vett át, kivéve Krimhilda alakját s a Nibelungok pusztulásának elbeszélését. (Ezt különben részletesen kimutatom alább, a források tárgyalásánál.) Ismét Szilágyi Istvánnak írja 1854. márczius 9-én: „Szeretetemet Firduszi eposzai s némely hindu darabok bírják, különösen Firdusziban a Nibelungeni compositió. Mikor lesz nekünk oly epikusunk, a ki componálni tudjon!”

Arany László ezt írja az Arany János hátrahagyott műveihez írott Bevezetésben (VI. l.): „Az Attiláról szóló eposz tervével talán mindjárt a forradalom után kezdett atyám foglalkozni.” Az előadottakból látjuk, hogy már a szabadságharcz előtt megvolt az eszme, a gondolat, sőt talán némi homályos terv is.

A Csaba királyfi első dolgozata, 1853.

Arany László a Bevezetésben azt mondja, hogy atyja a Csaba királyfi első töredékét 1852-53-ban írta. Majd a források tárgyalásánál ki fogom mutatni, hogy már a dolgozat első énekében is egy olyan forrást is fölhasznál Arany, a melyet 1853. márczius előtt nem ismerhetett, s így – ha csak az illető rész nem későbbi interpolatio – az Első dolgozatot 1853-ra kell tennünk. Különben Arany László is, noha a Bevezetésben következetesen 1852-53-at ír, magánál a töredéknél szintén az 1853. évszámot teszi ki, s így ezt a kérdést végleg eldöntöttnek tekinthetjük.

Mi van ebben az 1853-iki dolgozatban? I. éneke egészen kész, czíme: Szász Detre. Ez 93 négysoros (alexandrin) versszakból áll. II. éneke: Krimhilde. Ennek 43 versszaka készen van s az első énekhez csatlakozik. A 43. versszak után megszakad, de az ének utolsó 10 versszaka megvan. Továbbá megvan a VI. ének, melyet rövidsége miatt (10 versszak!) töredéknek mondanak, de nézetem szerint tévesen, ugyanis az ének első 9 versszaka előkészíti a hangulatot egy kobzos énekéhez, azután következik a kobzos éneke: a Keveháza, s végül egy versszak berekeszti az éneket, mesterien festve négy sorban a hallgató nép bánatát. Ha az éneket így tekintjük, a Keveháza keretének, akkor elesik az egyetlen ok, mely miatt töredéknek mondható, t.i. a rövidsége.

Az első dolgozat tartalma röviden összefoglalva a következő:

I. ének. Etele háborúban van, Róma alól jő haza győzelmesen és előre küldi a diadalhírrel Walamirt, a gót királyt. Ez a húnok városában, a kapu előtt találja az öreg Detrét, ki nem volt a háborúban, hanem otthon maradt házőrzőnek. E két személy párbeszédéből telik ki az első ének. Megtudjuk, hogy Etele nagy hadjáratokat folytatott, hallunk a katalauni csatáról és az itáliai hadjáratról. Míg ő idegenben hadakozott, Detre és a hűbéres királyok összeesküvést szőnek ellene. Detre az ének végén megnyeri e tervnek Walamirt is.

A mint látjuk, nem eposzi, hanem drámai módszer. Az első jelenetben két személy lép a színpadra s párbeszédükből megtudjuk a darab megértéséhez szükséges előzményeket. Arany ifjúkori színészemlékei csillannak föl talán, mikor realisztikus rajzát adja a beszélők drámai mozdulatainak. (76. versszak, 85. versszak.) S drámai szempontból is igen jó, mert nem haszontalan mellékalakok, hanem két főszemély párbeszéde keretében tudjuk meg, a mit tudnunk kell.* (* Ugyanígy kezdődik Szász Károly Attila halála cz. tragédiája is 1893.)

Továbbá a költő közbeszúrva előadja, hogy Etele jóslatot kapott, mely szerint holta után elenyésző birodalmát Csaba fogja helyreállítani, s ezért különösen szereti Csabát s ennek anyját, Rékát, noha több felesége is volt. Mikor Réka meghalt, öt évig gyászolta, de most új feleséget vett, Mikoltot, kit a hadjárat után az Ádria szigetén látott meg, s most magával hozza haza Krimhildát és fiát, Aladárt, mellőzi: ezért Aladár gyűlöli Csabát.

II. ének. Detre megnézi a Zagyva partján az előkelő hún ifjak harczjátékát, beszél Aladárral és Csabával, majd fölmegy a palotába Krimhildához. Itt az ének félbeszakad. Az utolsó 10 versszak Detre és Krimhilda párbeszédének vége. Detre emlékezteti Krimhildát arra, miképen állott bosszút testvérein Siegfriedért, majd czélzást tesz arra is, hogy könnyű szerrel megölhetné Etelét is, s ez által az ő fia, Aladár jutna trónra, mert a hűbéres fejedelmek őt támogatnák Csaba ellen.

A III., IV. és V. ének nincs meg.

VI. ének. Etele temetése után a húnok a Halottak ünnepét tartják, s a nép meghatva hallgatja egy regős énekét Keve, Béla, Kadosa és Bendeguz csatáiról.

E dolgozattal majd, mint a későbbiekkel is, behatóbban fogok foglalkozni, de először kísérjük tovább figyelemmel Arany munkálkodását. Annak, hogy Arany hún eposzba kezdett, nagy híre futamodott, s barátai meg tisztelői nagy érdeklődéssel tekintettek a mű megjelenése elé. Gyulai Pál írja Aranynak (1854. jan. 16.): „Eötvös köszönt, s minthogy hallá, hogy te hún eposzon dolgozol, Kaulbach ’Hunnenschlacht’ czímű híres képének aczélmásolatát meghozatja számodra Berlinből, - ha el nem felejti.” Nem tudjuk, elküldötte-e valóban ezt az akkoriban annyira híres aczélmetszetet, de egy forrásunk szerint Kaulbachnak ez a képe ott függött Arany János szobájának falán, s talán ez a kép ihlette később Arany Lászlót a Húnok harcza cz. költeményének megírására.

Arany Gyulaihoz intézett válaszában (1854. jan. 21.) köszöni ugyan Eötvös gyöngéd figyelmét, de panaszkodik, hogy tanársága (Nagykőrösön) annyira igénybe veszi, hogy nem dolgozhatik a munkán. „Ha azt hiszed, hogy én itt valami óriási előmenetelt teszek akár Toldiban, akár a hunnicákban, akár más egyébben – fölötte csalatkozol. Javítgatok biz én, öcsém, de mit? Négy osztálybeli tanulónak stilisztikai bűneit, hetenkint!” – Azután panaszkodik, hogy nincs anyaga a hún eposzhoz: „Hol az anyag? a gazdag mondakör? mythologia? Csináljunk! Köszönöm szépen. Ezt csinálni nem lehet, ez csinálódik! Nem tudom, benne van-e az aesthetica szótárában a terminus: ’eposzi hitel’, de én annyira érzem ennek hatalmát, hogy történeti vagy mondai alap nélkül nem vagyok képes alakítani; talán nincs inventiom, phantásiám, elég az hozzá, hogy nekem, ha építeni akarok, tégla kell és mész.”

Gyulai, hogy Aranyt munkára serkentse, Ipolyi Arnold ekkor megjelent Magyar Mythologiájára hívta föl figyelmét. (1854. szept. 6.) „Hallottál-e valamit a Magyar Mythologiáról? Én láttam, de nem olvastam! Kik olvasták, azt mondják róla, hogy teméntelen adat van benne, roppant szorgalom gyümölcse. Úgy hiszem, eposzod dolgozásánál te is használhatnád. A könyv drága: 8 pengő forint. Én talán beszerezhetnék neked egyet olvasás végett. Szerezzek-e?”

Arany válasza (1854. szept. 25.): „A Magyar Mythologiát drágasága daczára meghozattam. Igen érdekes, jó könyv, sok hasznát lehetne venni, ha – volna kinek. Pár év óta várok rá, s most, midőn itt van, mi haszna?”

„Ha – volna kinek?” Mit jelent ez a látszólag jelentéktelen, odavetett megjegyzés? Évtizedek múltán, 1881-ben, midőn az öreg, „fehérülő hajú” Arany még egyszer előveszi a Csabát (akkor már trilogiát), s írni kezdi annak második részét: egy tervvázlatot készít magának, vagy talán nem is mának, hanem az utókornak, hadd lássák, hogy e torsók minő gigászi monumentumhoz készültek. E tervvázlatban először a trilogia harmadik, azután második részének tartalmát adja, s ott ismét az a méla, bús megjegyzés: „E Második részt, mint helyben a valódi cselekvény úgy is kevés, be lehetne olvasztani a Harmadikba, - - ha – volna kinek!”

Mit jelent hát ez? Azt jelenti, hogy Arany már belefáradt a munkába, nem érzi magát képesnek, hogy művét befejezze, fogytán van ereje, munkakedve, és a mi legfőbb, fogytán van önbizalma is. És csakugyan, két nappal később (1854. szept. 27.) ezt írja Tompának: „Egy hún eposzt forgattam eszemben. Lesz-e belőle még valami? Isten tudja, de még nem hagytam föl vele. Tanulmányoztam a kútfőket rá, most Ipolyi Arnold Magyar Mythologiáját szereztem meg; ez jó könyv. De lassúk a lélek szárnyai, hamar kifáradnak. - - Nem bírom a dolgot s nem mindig vagyok alkalmas szellemi foglalkozásra.”

Abba is hagyta tövid nap múltán, s mint Arany László írja id. Bevezetésében (VI. l.): „A kézirat czímlapján föl van írva szép betűkkel: Csaba, s későbbi írással, szomorkás rímnek odavetve: „Maradt végkép a’ba.”

A Csaba királyfi „Előhangja”

Úgy látszik, ezután készülhetett el a Csaba előhangja is, 1855-ben, mert az Elegyes darabok közé ezzel az évszámmal van fölvéve, de nem valószínű, hogy akkor írta volna Arany, mikor már a második kidolgozáshoz kezdett. Az Előhang ugyanis mind forma, mind tartalom tekintetében közelebb áll az első, mint a második dolgozathoz.

Alakja – versszakokra nem osztott Zrinyi-sorok – hangja, előadásmódja valószínűvé teszik, hogy Arany, mikor ezt írta, még nem gondolt a nibelungeni versszakokban megirandó második dolgozatra; de valószínű ez a tartalmából is. Ezt mondja ugyanis:

Ott láttam a hősök ifjabb ivadékát
S föltűnni borongó Etele árnyékát,
Nagy messze vetődni a hun temetőre,
Hogy már deli napjok hajlott lemenőre;

Ott barna Csabát a szőkébb Aladárral
Etel nagy örökjét kísérteni vállal,
Míg harcz riad, imé! Kelem átkos földén,
Holdfogyton is áll még, mely támada töltén –
S a nemzeti vészből egy marad fen: Csaba,
Csaba, e nagy éjnek bujdosó csillaga.

Kit nevez Arany a „hősök ifjabb ivadékának?” Etelét? Nem lehetetlen, mert ő is ifjabb testvére Budának, de valószínűbb, hogy Csabát érti, a kit négy sorral alább említ, s a ki szintén ifjabb Aladárnál. S ez annál valószínűbb, mert Eteléről épen a következő sorban említi, hogy csak borongó árnyéka tűnik föl. S az alább következő sorok is arra vallanak, hogy az eposz, melyhez ez az előhang készült, a hún birodalom pusztulásának korából, Aladár és Csaba küzdelméből veszi tárgyát. Már pedig a második dolgozatban a hún eposz meséje – mint látni fogjuk – trilogiává bővült, melynek első és második részében Etele a főhős, és Csaba csak a harmadik részben lép a tettek mezejére. Itt tehát nemcsak „Etele borongó árnyéka” tűnik föl. Ellenben az első dolgozatra mindezek a sorok nagyon szépen ráillenek. Ott Etele – mint Péterfy Jenő mondja – „úgyszólván csak a saját halotti torára jelenik meg”, s az eposz súlya Csaba és Aladár vállán nyugszik. Azt gondolom tehát, s talán nem alaptalanul, hogy ez az előhang, noha 1855-ben írta Arany, oly időben készült, midőn még a költő nem gondolt arra, hogy egészen újra kezdje hún eposzát.

Valószínű, de csak valószínű és nem bizonyos, hogy még erre az első dolgozatra vonatkoznak ama veressorok is, melyeket Aranynak egy Tompához írott levelében (1855. jan. 16.) találunk: „Van ugyan az én fiókomban valami, a mit néha-néha előveszek, egy-egy vonást szeretettel rántok rajta, de erről beszélni, míg nem kész, nem akarok, azt is bánom, hogy eddig szóltam felőle. Csak még ezt az egyet - - -

Állj meg, élet napja, oh állj meg fölöttem
Csupán míg ez egy dalt szépen (?) elzöngöttem;
Azután nem bánom, hadd jöjjön az este:
Édes lesz a harmat, mely sirom megeste.

Erről többet majd... szóval, ha Isten akarja.”

Pap Illés szerint* (* Pap Illés: Arany János hun eposza, Budapest 1902.) ez egész biztosan a Csaba királyfira vonatkozik, de ez nem oly föltétlenül bizonyos. Láttuk, mennyiszer említette Arany már előbb Tompának is, másoknak is, a hún eposz terveit; s igazán nem értjük, miért titkolózik most ennyire, hogy csak néhány homályos czélzást tesz rá, s még azt is megbánja, alig hogy leírta. S miért titkolóznék épen Tompa előtt, ki már régen tud a hún eposzról? Lehetséges, hogy ez az Éduára vagy az Öldöklő Angyalra vonatozik, melyekről Arany László azt írja, hogy szintén ez évekből valók.

Mikor fogott Arany a Csaba királyfi második kidolgozásához? Pontosan meg nem állapíthatjuk. Arany László adata szerint 1855-56 a Második dolgozat ideje. Arany János levelezésében csak egyetlen hely van, mely erre vonatkozik, Tompa Mihálynak 1855. decz. 23-án írott levelében. Értesíti, hogy Heckenast kiadta „hulladék verseit”, majd így folytatja: „Mikor lesz az, hogy én ismét egy kötetet adjak ki. – Eh! félre kishitűség! Ott van a Toldi, azt ki kell egészítenem, s a hún regékből egy magyar Sahnámét kell dolgoznom, s még Isten tudja mit.”

Ebből azt lehetne következtetni, hogy ekkor még a második dolgozatba bele nem kezdett, de már tervezgetéseivel javában foglalkozott, tanulmányozta hozzá a Sahnámét és a Nibelung-éneket, mert immár újra megszólalt volt benne a szózat: „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: irjad!”

De mielőtt még a második dolgozatra áttérnék, még egyszer rámutatok arra, hogy a Csaba Előhangjának subjectiv részei („Az élet hegyének már tetején állok” stb.) mennyivel közelebb állanak hangulat tekintetében ahhoz a borongó, lemondó hanghoz, mely az 1854. szeptemberében Gyulaihoz és Tompához írott föntebb idézett levelekből kihallszik, mint ennek a levélnek önbizalmat és nagy terveket sejtető soraihoz.

A Csaba királyfi második dolgozata, 1855-56

A második dolgozat előtt már alaposan tanulmányozta Arany a Nibelung-éneket, s a dolgozatban erősen nyilatkozik is hatása. E hatást a legapróbb részletekig fogjuk majd vizsgálni a források tárgyalásánál, most csak a legszembetűnőbb jelét említem: a második dolgozat Nibelung-versekben van írva. Ez az első fontos eltérés az első dolgozattól. A második fontos eltérés: Arany most már trilogiát tervez. Ebben talán része volt Firduszi tanulmányozásának is, mert noha a Sahnámé nem trilogia, de mégis egy számos kisebb, önálló részből összetett költeményóriás. Lehet, hogy a Toldi analogiája is a trilogia felé vezette. Azt hiszem, Arany azon szavait, hogy a hún mondákból egy magyar Sahnámét kell csinálnia, csakis úgy szabad értelmeznünk, hogy az ő költeményében, mint a Sahnáméban van, a nemzet nagy, ős királyainak több generatiot átölelő mondakincsét akarta földolgozni.* (* Dr. Kéki Lajos ellenkező nézetével alább foglalkozom) (Bendegus-Attila-Csaba = három generatio* = Hogy mit fejlődött Aranynál a trilogia eszméje, s hogyan szorult lassan háttérbe Csaba alakja Attila mellett, nagyon szépen kifejti Péterfy Jenő. Összegyűjtött munkái, I. k. 259. l.)

Mi készült el a második dolgozatból? Először is egy alaprajz és egy tervvázlat.* (*Alaprajznak nevezte Arany László azt a tervvázlatot, mely csak az énekek czímeit sorolja föl. A tervvázlat a költemény rövid tartalmi kivonata.) Ezek nagyon fontosak, mert ezekből tudjuk meg, hogy a meglévő töredékeket miképen akarta folytatni Arany. Ezekből kitűnik, hogy ekkor a trilogia első része Etele és Buda lett volna, a második rész Ríka és Ildikó, a harmadik rész Csaba királyfi. Nézetem szerint az Alaprajzban nem az énekek czímei vannak előre megállapítva, hanem csak a költemények fő részei vannak benne megnevezve. Ugyanis a fönnmaradt énekek beosztása, s itt-ott a Tervvázlat is, egészen más, mint az alaprajz szerint volna, és csupán főbb vonásaiban tartja magát a költő ahhoz.* (*Ennek a ténynek a megállapítása által fölmentve érzem magamat attól az aprólékoskodástól, melyet Pap Illés és Offenbeck Frigyes végeznek értekezéseikben akkor, mikor az énekek czímeit, az alaprajzot, s a tervvázlatot összehasonlítgatják, sőt az első még táblázatot is csinál erről az összehasonlításról, a nélkül, hogy valami eredményre jutna.)

A tervezett trilogia első részéből, Etele és Buda, két ének készült el. Az I. ének, melynek czíme Atilla és Buda (13 versszak), elmondja, hogy Buda megosztotta az uralkodást öcscsével, Etelével, s már kilencz évig békén uralkodtak együtt. Azután felemlíti, hogy Buda békés, Etele harczias természetű, és néhány tettükkel példázza különböző jellemüket. A II. ének (Atilla vadászni megyen) elmondja, hogy Etele hadra hívja a népet, de csak vadászatot tart s erre meghívja Budát is. Buda, mielőtt útra kél, álmot lát. Azt álmodja, hogy ő és öcscse Hunor és Magyar képében űzik a csodaszarvast, majd elrabolják Dúló és Berek király leányait, de Etele nem éri be azzal a leánynyal, a ki az övé lett, el akarja venni Budától is a másikat. Ezért álmában megneheztel Etelére.

Ennyi van készen az első részből, mely a későbbi Buda Halála magva. A második részből semmi sincsen készen, a harmadik részből ellenben megvan négy ének. Az előzmények, melyeket az eposz folyamán tudunk meg, a következők:

Atilla jóslatot kapott, hogy holta után birodalma elvész, de egy fia, kit nem ismer, újra föltámasztja népe hatalmát. Atilla hazatérve hadjáratából, értesül, hogy egyik neje, Ríka, ezalatt fiat szült. Ez Csaba. Most már ez lesz a kedvencz fiú, s anyja a kedvencz feleség, Krimhilda és Aladár háttérbe szorulnak.

Az egyes énekek tartalma:

I. ének. Atilla meghal. (23 versszak.)

Atilla, Ríka halála után, öt évig gyászol s ez alatt Krimhildához „be nem megyen vala”. Ekkor nőül veszi Mikoltot. Fényes menyegző, baljóslatú jelek. Krimhilda keserűen gondol Atilla elvesztett szerelmére, majd a Szigfríd ereklyéi között őrzött ködsüveget föltéve, láthatatlanul bemegy az ágyasházba, s megöli az alvó Etelét.

II. ének. A menyasszony ébredése. (21 vsz.)

Az ébredő Mikolt halva találja férjét. Sikoltásaira a palota népe fölriad és tüstént hivatják a hún főembereket. Bulcsu előbb Mikoltot gyanusítja a gyilkossággal, de azután meggyőződnek, hogy ártatlan. Mikolt kéri, hogy önként halhasson meg Atilla temetésén.

III. ének. Zoárd tanácsa. (47 vsz.)

Zoárd megtudja Tordától, milyen jóslatot adott az Isten Atillának az ismeretlen fiúról. Erre azt tanácsolja, hogy rögtön kiáltsák ki Csabát királynak, nehogy a fejetlenségből a szolganépek húzzanak hasznot. Csaba a tenger mellékén jár, haza kell hívni, addig Zoárd kormányozzon helyette. Hogy pedig országos zavar ne támadjon, azt a hírt kell költeni, hogy Atilla természetes halállal halt meg, orra vérében megfulladt; s hogy a mellén lévő sebet eltitkolják, a terítőn Atillát nyilvánosan sebekkel fogják ékesíteni; így majd a másvilágra nem megy seb nélkül ősei elé. Megesküsznek, hogy titokban fogják tartani mind a négyen, hogy Etelét meggyilkolva találták.

IV. ének. Átila* terítőn. (8 vsz.)

(*Arany Etele nevét nagyon következetlenül írja. Leggyakoribb az Atilla vagy Átilla, de igen sokszor előfordul az Átila alatt is. Atila vagy Attila csak igen ritkán.)

A ravatalon Atilla holttestét a táltos és a vezérek sebekkel borítják. (Ez az ének cselekmény tekintetében be van ugyan fejezve, de rövidsége miatt töredéknek látszik.)

A folytatás terve a tervvázlat alapján a következő: Krimhilda, hogy Csaba pártját megbuktassa és a saját fiát, Aladárt, ültesse a trónra, a népgyűlésen azzal vádolja a vezéreket, hogy ők tették el láb alól Etelét. Csabának és híveinek futni kell, a húnok és a szolganépek Aladárt emelik trónra. De ez nem könnyít az idegen alattvalók terhén, s ezért Detre elhatározza, hogy megbuktatja. Észrevette ugyanis, hogy Atilla mellsebéből megindult a vér, mikor Krimhilda a gyilkos. Most ezt tudatja Csabával. Csaba hazatér, haddal támad Krimhilda és Aladár ellen s a Krimhild-ütközetben, mely 15 napig tart, a hozzápártolt szolganépek segítségével győz. De a csata után az idegenek „Detre ármánya” folytán Csaba ellen fordulnak s megverik. Csaba a harcz utáni éjjel látomást lát, s megérti, hogy a jóslat igazi értelme szerint nem ő, hanem utódai (Árpád s a magyarok) fogják föltámasztani a hún birodalmat. A „Csaba íre” fűvel életre kelti sebesültjeit s visszaindul az őshazába. De Erdély szélén hátrahagyja a székelyeket, kiknek megmentésére, midőn bajba jutnak, a Hadak útján tér vissza. „Végül kilátás a jóslat teljesültére, a magyarok bejövetele által.”

E második dolgozattal 1856 végéig foglalkozott Arany, vagy legföljebb 1857 első hónapjaiban hagyott föl vele. Ez év húsvétjakor és pünkösdjekor lerándultak hozzá Nagykőrösre Pestről Csengery, a két Hunfalvy, meg Toldy Ferencz, s mint Arany Tompának írja (1857. jún. 26.): „az utóbbi nem nyugodott, míg holmi eposztöredéket nem olvastam neki; s a Toldi közepével (azaz a mi kész belőle) nagyon meg volt elégedve”. Hogy ugyanekkor a Csaba második dolgozatából is olvasott föl, az kitűnik 1857 aug. 11. Toldy Ferenczhez írott leveléből, hol saját életéről ezeket írja Arany: „Az is lehet, hogy van, úgy élet-, mint irodalmi pályámban valami humoros. Töredék ez is, az is... ’Bevégzetlen élet, bevégzetlen munka’ – olvastam kegyed előtt egy töredékben. Romok, romok!” E töredék, melyre hivatkozik, hogy fölolvasott belőle, a Csaba királyfi. Tehát ekkor már romnak tekinti a Csabát is. Miért hagyta abba? Arany László nem szól róla semmit, nekem van róla egy különös föltevésem, de majd csak azután adom elő, ha előbb végigmegyünk az egész Csaba királyfin, mert akkor már módomban lesz hivatkoznom az összes töredékekre és tervvázlatokra. Addig csak annyit mondok, hogy hiányzott a mondai anyag, s a nélkül Arany nem akarta tovább írni az eposzt. Fájó szível látta, hogy minden népnek megvan a maga monda-kincse, mely költői alkotások alapjául szolgálhat, csak nekünk nincs semmink. Ekkor írja Tompának (1857. ápr. 19.): „Most olvasom a Riedl prágai tanár által fordított régi cseh költeményeket. Erőteljes néppoesis maradványai a messze hajdanból. Csak nekünk nincs semmink. Mythologiát csinálni kell, régies époszt csinálni kell - - különben ür és pusztaság!” Ő nem akarta ezt a maga fejéből megcsinálni, anyag nélkül. Inkább fölhagy vele, s évekig nem is gondol a folytatására. 1859. okt. 25-én írja Szilágyi Istvánnak: „Nincs nálam semmi, de még egy forgács sincs, a mi egész, vagy oly önálló darab volna, hogy közöltessék. Csonka-bonka törek, az van sok. De mit ér! soha sem lesz azokból egész.”

Nem is foglalkozik többé a gondolattól, legalább leveleiben semmi nyoma. Csak három évvel később, 1862-ben, mikor már Pesten lakik s a Szépirodalmi Figyelőt szerkeszti, akkor veszi elő újra a hún eposzt, s nagy készülettel fog hozzá. Trilogiát tervez, mint 1856-ban, de egyebet nem vesz át a második dolgozatból, mint a trilogia tervét. Az első dolgozatból (az 1853-ikiből) sem használ föl többet, mint néhány strófát, bár lehet, hogy a tervbevett trilogia második részében az első dolgozat többi részét is fölhasználta volna. 1862. január 20-ikán írja Tompának Pestről: „Annyira vagyok, hogy versírásba fogtam, - nem a lap számára, hanem nagy munkába.Tavasz óta már több van 400 versszaknál, körülbelül, mint az egyik Toldi. S bár lassan haladok benne, de azért megy, ’nulla dies sine linea’, sine 4-5 stropha. Már a nagyján átestem, ides s tova be lesz végezve ez az egy fogás (mert trilogia: három önálló, de összetartozó egész). Hogy mi a tárgya, mi lesz a czíme, az még titok, mert, ha az első elkészül, meg akarnám vele ütni a Nádasdy-féle száz aranyat, s az alatt tutior dolgozhatnám a többin.” És másfél év múlva ugyancsak Tompának írja (1863. decz. 13.): „A mult évben nagy munkába, - megint egy eposzi trilogiába mertem fogni, melynek első, önálló része kész volt már a tavaszszal, oly rész, mely több, mint 800 négysoros strophaból áll, s nagyobb, mint a két Toldi összevéve.”

Arany László közlése szerint* (*Bevezetés VII. l.) a kéziraton föl van jegyezve, hogy 1862. február végén kezdte s 1863. május 6-án végezte be Arany ezt a művét, a Buda Halálát, mely 1864-ben megjelent, miután az Akadémia Nádasdy-díját valóban megnyerte. Ugyancsak 1863-ból van egy második alaprajza is a Csaba királyfinak. Ebben már – úgy látszik – nem a költemények főrészei vannak megnevezve, hanem az elkészítendő énekek czímei.

A II. rész czíme Ildikó lett volna (12 ének), a III. rész Csaba királyfi (15 ének). Ez az alaprajz nagyjában megegyező az első (1855-iki) alaprajzzal, csak szélesebb alapokon épül föl.* (*Lásd az első alaprajzot „Arany János hátrahagyott iratai” 1888. 167. l., a másodikat u.o. 211. l.)

A Buda Halála mindjárt megjelenése után általános tetszéssel és dicsérettel találkozott; a tetszészajba és magasztalásba csak egy dissonans hang vegyült, a Török Jánostól szerkesztett Pesti Hírnökben egy névtelen bírálat jelent meg, s ez a Buda halálát minden tekintetben elhibázott alkotásnak mondta. E bírálat, a mint Arany Lászlótól tudjuk,* (*Id. mű XIV. l.) nagy hatással volt Aranyra, mert szerzőjéül egy jeles költőnket és műbírálónkat tartotta, s noha nemsokára kitűnt, hogy az gyanú teljesen alaptalan volt: a kritikát más írta,* (* Földy Géza) de a elkedvetlenedés megmaradt, s a hún trilogia folytatására a kellő hangulat többé nem akart visszatérni.

Abba is hagyta a munkát, nem foglalkozott többé még a gondolatával sem. A tárgy – úgy látszik – elveszítette reá nézve vonzó erejét. Levelezésében nincs többé szó a hún eposzról, csak még egyszer, Mentovich Ferenczhez, egykori tanártársához, 1866. november 17-én írott levelében. Mentovichnak az a levele, melyre Arany válaszol, nincsen meg, úgy látszik, vigasztalta a leánya elvesztésén bánkódó Aranyt és - talán búfelejtőül – fölvetette neki az eszmét, nem jönne-e utazni Erdélybe. Valószínűleg utalt arra is, hogy ott, a székelyesk között sok monda kering a húnokról meg Atilláról és ez Aranyt érdekelni fogja. Erre czéloz Arany levele. „Találtad, hogy bajosan látom én valaha Erdélyt. Harmincz esztendeig laktam a tövében, ifjú voltam, kedvem is lett volna útazni; ha akkor nem mentem, annál kevésbé teszek most föl magamról oly vállalkozó szellemet. Atillával és húnjaival sem sokat törődöm már: az én napjaim úgy vannak kettészakítva derékon, hogy, a mi megmarad, az már csak mosdani, reggelizni és ebéd után pipázni való.”

És mégis, két évtized múltán, 1881-ben még egyszer elővette a Csaba királyfit, s a második részt kezdte kidolgozni. Mi hajtotta újra a Csabához? Nem tudhatjuk. Talán miután a Toldi Szerelmét befejezte, ezt sem akarta töredéknek hagyni. Arany László szerint: „Kézirata elején föl van jegyezve: ’Kezdtem 1881 augusztus 2’, a végén pedig: ’Eddig augusztus 20-án; aztán beteg lettem’.”* (*ld. Bevezetés VII. l.)

De már nehezen ment a beteges és öreg Aranynak a munka, s ő maga is látja, hogy nem tudja már befejezni 1881-ben írja Sejtelem czímű versecskéjét:

Ifjúkori munkát öregen ne végezz,
Ha akarod, hogy jól menjem sora véghez,
Mert a keverék-mű a fejedre támad,
Inkább töredéknek maradjon utánad.

Úgy is maradt.

A Csaba királyfi utolsó dolgozata, 1881.

Mikor Arany a munkát újra kezébe vette, először egy új tervvázlatot készített, mert az első (1855) tervvázlat – mint Arany László mondja – nem volt keze ügyében. Ez a II. tervvázlat nagyjában megegyezik az első tervvázlattal, csak kissé részletesebb. Trilogiát tervez, először a második rész tartalmát közli, majd a harmadik részét s azzal végzi – a mint már említettem – hogy a második részt be lehetne olvasztani a harmadik részbe, „ha... volna, kinek!”

Csak egy igen fontos újítás van az új tervvázlatban: Krimhilda akkor áll boszút testvérein, mikor Etele már meghalt, s Aladár, a Krimhilda fia, ül a trónon. Lehet, hogy ezt Arany már 1863-ban is így tervezte, ugyanis az 1863-ból való második alaprajzban a Csaba királyfi VI. énekének czíme: „Krimhild „menyegzője”, s ott ez mást nem jelenthet, mint a Nibelungok lemészárlását. Ez ott VI. ének, holott Etele halála ugyanott már az I. énekben megtörténik.

A műből két ének van készen:

I. A jóslat (39 versszak). Etele haddal tört az adófizetést megtagadó görög császárra. Mikor győzelmesen hazatérőben van, katonái egy öreg görög jóst, Apollónak egy bujdosó papját, viszik elébe. Etele felszólítja, mondjon neki jövendőt, mi lesz birodalmával, ha ő meghal? A jós azt mondja, hogy birodalma holta után el fog pusztulni, de majd helyreállítja idő múltával: „fia, kit nem ösmer, bár vagyon életben.” Etele hazugnak tartja a jóst és máglyahalálra ítéli, mert neki nincs ilyen fia. De jő egy követség és jelenti, hogy mióta a háborúban járt, távollétében Réka királyasszony fiat szült. Etele belátja, hogy ez az ismeretlen fiú. Magához hívja a jóst, kérdi, honnan vette a jóslatát, de az megtagadja a felvilágosítást:

Mert jósol az Isten, kik hozzá folyamnak,
De nem enged földi kényszer hatalomnak.

Erre Etele szabadon bocsátja.

II. Detre udvarlása. Etele hazatér s fényes ünnepségek között tartja az új gyermek nevezés-torját. Csabának nevezi el, s áldozatot rendel. De az oltár füstje nem száll föl az égbe, s midőn ezen megrettenve, megnézik a rovásfát, látják, hogy épen Buda halálának évfordulója van. Etele lelkiismeretfurdalást érez s – talán, hogy magát megnyugtassa – másnap Detrét rendeli magához, s azt mondja neki, hogy értesült, hogy a hún birodalomban vannak, „kik vérrel a vért s a becsületet mossák”. Ő tehát törvényt akar hozni a párbajokról, határt akar vonni a párbaj és a gyilkosság között. Ehhez kéri ki Detre véleményét. De a ravasz Detre átlátja, hogy Etelének Buda megölése miatt vannak lelkifurdalásai. Ezért azt mondja, hogy a ki az ellenséget harczban öli meg, az becsületesen jár el, „de ki bajra hívta feleit, testvérét, s mikor az nem vívhat, ontja tovább vérét”: az becstelen és gyilkos. Azután magára hagyja Etelét lelkifurdalásával. Ezzel végződik az utolsó dolgozat.

Van ezenkívül Aranynak egy balladatöredéke, melynek címe Két éles kard s „az ötvenes évekből” való. Évszáma nincs pontosan följegyezve. Csak másfél versszaka van készen, de tartalmát körülbelül meg lehet határozni, ha ismerjük a forrásokat, melyeket Arany az ötvenes évek Csaba-dolgozatainál fölhasznált. Rendkívül dallamos formája folytán azt hiszem, hogy Arany az első (2853-iki) dolgozatban akarta felhasználni, egy hún lantos, vagy énekmondó szájába adva. Ezért majd az első dolgozat tárgyalásánál erre is visszatérek.

(Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00001/00114/pdf/itk_1917_1_024-038.pdf)