Arany János Arany László
- Részlet atyja „hátrahagyott iratai és levelezésé"-hez írott „Bevezetés"-eiből -
Ily sikertelen kísérletek között folyt év év után. Az ötvenes évek elején még jelent meg tőle évenkint néhány lírai költemény, 1854-55-ben is még néhány ballada, s azután következnek a költői elnémulás hosszú, szomorú évei.
Nem bír dolgozni, nem bízik erejében, nem mer megnyugodni önkritikájában; bizalmatlanság vesz lelkén erőt. Midőn 1860-ban az Akadémia megtisztelő megbízásából Széchenyi emlékezetét kell megírnia, hetekig tartó aggodalom kínozza, vajon e megbízatást el merje-e vállalni, s midőn végre belátja, hogy visszautasítania nem szabad, ismét hetekig tartó aggodalmas kétkedések és lelki vádak után jő létre a költemény. De e súlyos évek alatt is mindig egész reménnyel és hittel csügg a gondolaton, hogy ha tanári állásától szabadulhatna s kőrösi életének elszigeteltségét írótársai és barátai társaságának pezsdítő befolyásával cserélhetné föl, szelleme még visszanyerné egykori ruganyosságát, s magános óráiban ismét bekopogtatna ajtaján a régen tovaröppent múzsa. Minél erősebbé válik nála e hit, annál nyomasztóbbnak érzi akkori állását, annál nyűgösebbeknek a vele járó feladatokat. Ólomként súlyosodnak ezek lelkére, s midőn végre teljesedik a régi vágy, hogy kötelékeiből kibontakozva, más viszonyok között más életet próbáljon, egész megkönnyebbültnek s szabadnak érzi szellemét. Pedig a pesti új életpályán a „kenyérkereső mindennapi munka" nemcsak kevesebb nem lett, mint kőrösi tanársága alatt volt, sőt nagyon megszaporodott. Lapot szerkeszt, annak jó nagy részét maga írja, novellákat fordít, sőt lapja számára eredeti tárca-beszélyeket is kezd írni, újdonságokat szed össze, korrigál, levelez, a Kisfaludy Társaság újraszervezésének, s kivált e társaságnál a „pártoló tagok" intézményének tömérdek aprólékos irkálással, pénzkezeléssel, könyvvezetéssel, számadásokkal, a másfélezer pártoló tag nevének s lakásának nyilvántartásával, igényeik, panaszaik, reklamációik kielégítésével járó teendőket végzi, saját kezével vonaloz rovatos fóliánsokat, indexeket szed betűrendbe, emellett szerkeszti a társaság pártoló könyvtárát, javítgatja „bársonyos kézzel" egyik-másik író vagy fordító stílusát s mindezt azzal a lelkiismeretséggel, mely őt minden dolgában jellemezte.
Hogy olykor minő bajlódásokkal járt az ilyen munka, legyen elég csak Kazinczy Gáborral és Szemere Miklóssal ez időben folytatott levelezésére utalni. Ennyi teendői közt bizonyára alig maradhatott csak annyi szabad ideje is, mint előbb a kőrösi tanárkodás alatt. S mégis az az erős hit, hogy régi nyűgét lerázhatta, elég volt neki, hogy költői munkakedve visszatérjen. Újra előveszi - 1862 tavaszán - Csaba királyfit s egyhuzamban meg is írja a hun trilógia első részét, Buda halálát. E mű közrebocsátása azonban zsibbasztóan hatott munkakedvére. Nem azért, mintha fogadtatása nem járt volna elég fényes sikerrel. Az Akadémiánál megnyerte a Nádasdy-díjat, a bíráló bizottság jelentése nagy elismeréssel nyilatkozott róla, s a lapok ismertetései is általában magasztaló hangon szóltak. De ő úgy érezte, mintha mind ebben inkább bizonyos succées d'estime nyilatkoznék, ami nem volt elég arra, hogy megerősítse őt azon bizalomban, mellyel e nagy munkájához hozzáfogott:
„Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!..."
Régi kétségei újra feltámadtak s elkedvetlenedését növelte egy terjedelmes anonym bírálat1, mely Buda halálát mind koncepciójában, mind kivitelében elhibázottnak ítélte, s melyről irodalmi körökben az a hír járt, hogy névtelen írójának álarca alatt egy jeles költőnk és műbíránk rejtezik. Maga a bírálat hihetőleg nem tett volna reá hatást, de nagyon bántotta, egyéni viszonyoknál fogva is, a vélt támadónak személye. Nemsokára kitűnt ugyan, hogy ez a gyanú teljesen alaptalan volt: a kritikát más írta; de az elkedvetlenedés megmaradt s a hun trilógia folytatására a kellő hangulat többé nem akart visszatérni. Később, évek múlva, fájdalmasan említette előttem, menyire sajnálja, hogy Buda halálát pályázatra küldte s egyáltalán kiadta a kezéből. „Ha akkor, ki nem téve magamat a nyilvános bíráltatás izgalmainak, rejtekemben zavartalanul tovább dolgozom, megvolt az ihlet hozzá, hogy egy huzamban befejezzem az egész művet; a nyilvánosság hercehurcája, konvencionális dicséretei nem kevésbé, mint rosszalló hangjai, kizaklattak lelkem-nyugalmából s most már e munka végképpen csonka marad."
A félretett hun eposz helyett akkor Toldi középső részét vette elő. De, mint fentebb említém, jöttek a „szubjektív szenvedések" évei, betegsége, leánya halála. És jött egy új hivatal, az akadémiai titkárság. Talán könnyű hivatallett volna másnak, de terhes járom neki, aki télen-nyáron, napról napra pontosan megtartotta a hivatalos órákat, ezeknek áldozta délelőttjeit, napja többi részét pedig nem ritkán az aprólékos teendők miatti gondok rontották meg s a „kötelesség vámpír-vádja hált folyton vele..."
Költő műveire gondolni sem tudott s egész stúdiummal kellett elméjét valamely foglalkozáshoz törni, hogy bánatából, gondjaitól, mély gyászának érzelmétől kissé szabadulni tudjon. Valóságos „szellemi gimnasztikákat" vett elő. Egyszer arra vetette magát, hogy megtanulja az angol kiejtést nyelvtanokból és szótárból. Mert tudott ugyan angolul - könyv szerint - már ifjúkora óta, de nem volt módja élőszóval tanulni s a kiejtést nem sajátíthatta el. Most nekiállott s csinált magának kiejtési szabályokat; e szabályok természetesen csakhamar százakra szaporodtak s minden szabály alól megannyira a kivétel; hogy aztán ezeket emlékezetében mégis megtarthassa, fogta magát, visszatért a múlt századi latin grammatikusok módszerére s szabályait és kivételeit hexameterbe szedte. Türelme természetesen nem bírja odáig, hogy ily módon versbe szedje az angol kiejtés egész rengetegét, de fölvitte egypár száz hexameterig, melyek később, angol nyelvtanával együtt könyvtára fenekére dobva, véletlenül meg is maradtak. Kárba veszett munka, mert hogy az angol nyelv jó kiejtését efféle szabályokból el nem lehet sajátítani, afelől aki angolul tud, tisztában lehet, s talán ő maga is tisztában volt már akkor is, mikor e munkájához hozzákezdett.
Másszor a latin klasszikusokat kezdte tanulni könyv nélkül. Horatiusból fölvitte vagy száz ódáig, Virgiliusból is talán egy énekig.
Nem tudom, ez időből való-e, vagy talán még a kőrösi évekből, Bánk bán kezdetéről egypár jelenetnek fordítása angolra, ötös jambusban. De ez csak tréfa lehetett; későbbi írással ez van jegyezve a kéziratra: „Szamárkodás; hanem igazán szeretném Bánkot angolul olvasni. Olyan Shakespeare-ies." Emlékezem, hogy saját Dante című költeményét is egyszer a hatvanas évek közepe körül (mikor Dante ötszáz éves jubileumát ülte a világ) angolra fordította, de ennek kéziratát irományai közt nem találom.
Majd csillapodottabb lélekkel reá tért egy régi kedvencének forgatására. Shakespeare-t újra olvasta, összes drámai műveit, elbeszéléseit, szonettjeit, teljes élvezettel. Egy megjegyzése ez időből még eszembe jut: „Shakespeare írói talentumáról elmondhatni, amit a zsoltár zeng az úrról: Nagy vagy uram a nagyokban, és nagy vagy a kicsinyekben."
Shakespeare-t még néhány angol költő és prózaíró követte: Moore Tamás költeményei - úgy emlékezem, inkább a líraiak - Washington-Irving Sketch-Bookja, Fielding Joseph Andrew-se, sőt, ha nem csalódom, Marryat kapitány tengerészregényeiből is egy-kettő; mindannyian már ifjúkorában ismert művek. Mintha akkori benyomásait igyekezett volna általok föleleveníteni s visszavarázsolni lelkét ama szebb időkbe, midőn
„Madár zengett minden bokorban,
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága."
Ifjúkori kedveltjei közül csak Byront nem emlékezem, hogy ez időben újra elővette volna. Pedig egykor lelkesedett érte (lásd Bolond Istók I. ének 71. versszak) s hatása mégis látszik Katalinján és a jelen kiadásban közölt Éduán. Don Juan-jából még írói föllépte előtt lefordította az Új görög dalnok énekét s később, talán Kőrösön, megkezdte Sardanapalja fordítását is, de eben egy fél felvonásig sem haladt. Azon időből való kedvence volt Burns is;említette egyszer előttem, hogy a Családi kör című költeménye egészen Burns Szombatestéjének hatása alatt szülemlett, annyira, hogy első közlésekor gondolkozóban volt, nem volna-e kötelessége ezt meg is említeni, s csak azért nem tette, hogy a „béna magyar harcos" által akkor kelteni óhajtott hatást ne rontsa. Burns most az újabb olvasáskor sem veszített nála egykori hatásából semmit; sokáig foglalkozott vele; örömest bajlódott skót dialektusa nehézségeinek leküzdésével s néhány költeményének fordítgatását is megpróbálta; e fordítások közül Kóbor Tamást néhány évvel később (1873) Gyulai sürgetésére befejezte s átadta a Budapesti Szemlének; Az ördög elvitte a fináncot fordítását a jelen kötetben veszi az olvasó; még egypárnak, mint: The Lazy mist hangs... - The vowels - Ae fond Kiss... - fordításaiból csak csonka töredékek maradtak fenn.
Az angol íróktól később visszatért még ifjabbkori tanulmánya és csodálata tárgyához, Homerhoz. Újra olvasta az Iliaszt, Odüsszeiát, Béka-egér-harcot. S aztán végképp meg is maradt a klasszikai világ irodalma mellett. Végigment a római írókon: újra olvasta Virgilt, kinek eposzát Zrínyi és Tasso tanulmánya írásakor - mint a jelen kiadásban közölt jegyzetei is tanúsítják - sokszorosan tanulmányozta; újra olvasta Ovidiust, kinek Metamorphosisát, mint kőrösi tanár évekig tanította az iskolában, aztán Lucanus Pharsaliáját, Caesar és Tacitus műveit. Ezeket követték a vígjátékírók: Terentius és Plautus (ez utóbbit hasonlíthatatlanul eredetibb és erősebb teremtő geniusnak tartotta). Majd sorbavette a görög histórikusokat; Herodotus, Xenophon, Thukydides, Pausanias - aztán a tragédia írók: Aischylos, Sophokles, Euripides sorban vándoroltak föl hozzá az Akadémia könyvtárából. Így jutott el Aristophanesig. Ezt is ismerte már, legalább egyes darabjait ifjúkora óta. De most sokkal mélyebben hatott kedélyére. Durva, de hatalmas és elementáris erejű humora magával ragadta őt, mert mint Imre Sándor beható elmével fejtegeti2, jellemök és kedélyök ellenkező volta dacára, az athenaci kíméletlen szatirikus műveiben sok oly vonás van, amivel Arany humora egy tőről fakadt.
De különben is, mintha korunk erkölcsi felfogása és kiábrándult nézetei közelebb hozták volna hozzánk Aristophanest s fogékonyabbakká tették volna a kedélyeket az ő erősen józan eszű, minden fantazmagóriát és minden szédelgést kigúnyoló, de azért élénk képzeletű és örökké lelemény elméje játszi szüleményeinek méltánylására. Addig-addig olvasgatta, míg kedvet kapott egyes jeleneteivel megbirkózni; később mind jobban belemelegedett a munkába; szórakoztatta ez a „szellemi gimnasztika", gyönyörűségét lelte a görög népies komikum nyelvének, tréfáinak, szójátékainak magyarra tételében s addig „babrált" vele, míg egyszer aztán komolyan is nekifogott és szerencsésen elkészült az egész Aristophanesszel.
E hosszú évtized - tulajdonképpen tizenkét év alatt (1865-1876) eredeti művein alig dolgozott valamit. Egy ízben (1873) megkísérlette elővenni Bolond Istókot, „mint öregasszony a letett kötést", de csak egy énekig haladt vele; majd 1874 óta Toldit próbálta néhány versszakkal odább „vonszolni" - de pár heti munka után mindannyiszor fájdalmas lélekkel kellett meggyőződnie, hogy a munka „nem megy".
Elnyomták a hivatalos apró gondok. De, mint kőrösi tanársága utolsó éveiben, úgy biztatta magát most is a reménnyel, hogy ha hivatala nyűgeitől szabadulhatna, ismét tudna dolgozni. Csakhogy most már nem egy újabb életpálya változott munkakörébe akart átlépni, hanem független nyugalomba, melyben „ne legyen senki bábja". Év év után folyt, míg e vágy teljesültét megérhette. Időközben a magyar kormány részéről két ízben is felajánlották neki, hogy az országgyűlésen egy állandó tisztes évdíjat hoznak javaslatba részére, de ezt nem fogadta el. Tűrt, várt, igyekezett vagyonát gondosan gyarapítani, számadási könyvecskéjének címlapjára jegyezve, mintegy jeligéül, Horatiusnak Apollóhoz írt ódájából e sorokat:
„Frui paratis, et valido mihi
Latoe, dones, et, precor, integra
Cum mente; nec t u r p e m senectam
Így táplálta lelkét azon jobb jövő reményével, mikor majd kedve szerint, napja legjobb részében igazán magának fog dolgozhatni. Ez a remény és ez a hit adott lelkének erőt; mondhatni az tartotta őt fönn. Egyetlen vágya, reménye, célja, törekvése volt, hogy költői művei folytatását még egyszer megkísérhesse. Egész lénye e munkavágyban pontosult össze; talán nem is volt már abban írói ambíció, csak az az önkéntelen vágy,
„mely, csilingel az égi madárban,
Hogy lerombolt fészkét rakja k é s ő nyárban;
Mely a pók fonalát százszor megfonatja,
Noha füstbe százszor menjen áldozatja..."
S valóban, mintha e régóta táplált óhajtás még megtört testének gyöngeségén is győzedelmeskedett volna, mikor vére 1877-ben hivatalát letehette, csaknem megifjodott kedvvel és kitartással kezdett munkához. Akkor nyáron, a Margitszigeten két hó alatt több költeménye készült el, mint - az 1861-63 éveket kivéve - huszonöt év óta együttvéve. Kedvvel, kitartással, mondhatni „egy lélegzet alatt" megírt egy egész sorozat lírai verset, balladát, genre-t.
Volt egy kulccsal zárható kapcsos könyve, mellyel valamikor régen Gyulai ajándékozta meg; ezt hóna alá fogta, elindult vele a sziget néptelenebb utain s háborítatlanul mélázgatott, írva, ha jött az ihlet perce, vagy gyönyörködve a szorgalmas kertész munkálkodásában, akivel szívesen el-elbeszélgetett. (Ennek emléke a Semmi természet című költemény.) A kapcsos könyv tiszta lapjai gyorsan kezdtek telni, de jó ideig nem mutatta senkinek, mélg anyámnak és nekem sem. Mert naiv öröme telt benne, nemcsak ezidőben, hanem már régebben is, ha egy-egy kész munkával lephette meg azokat, akikről tudta, hogy az ily meglepetés nekik örömet okoz. Mi pedig azzal igyekeztünk viszonozni e gyöngédséget, hogy nem kérdeztük, mit dolgozik, sőt nem is mutattuk, hogy észrevennők, ha valamin dolgozott. A korai kérdezősködés háborgatta; röstellte, ha valaki figyelemmel kíséri, mivel tölti az idejét. E részben is teljes függetlenségre és szabadságra volt szüksége. Várni kellett, míg ő maga önként mutatja meg a kész művet. A kapcsos könyv tartalmával ez nem egyhamar következett be. Már jó sorozat volt lapjain, mikor végre anyámnak fölolvasott belőlök néhányat; az ő kérelmére mutatta aztán meg nekem s kettőnk kértére Gyulainak és Szász Károlynak. Hogy ezekből valamit közrebocsásson, arról, sokáig hallani sem akart.
Mily érzés volt az - csaknem a félelemmel határos tartózkodás -, ami a nyilvánosságtól visszatartotta, elmondta Gyulaihoz írt levelében, mikor Gyulai a kapcsos könyvből erőszakolt ki egy verset4. Pedig e kérdésben Gyulainak igaza volt, vagy talán jobban mondva, mind a kettőjöknek igazok volt. Gyulainak annyiban, hogy a közlött költemények valóban sikert arattak - nagyobb, zajosabb külső sikert, mint régebben kiadott költeményei - s ennek számos gyöngéd nyilvánulása a beteg költőnek is örömet szerzett, megaranyozta hanyatló élte alkonyát. De igaza volt neki magának is, mikor úgy érezte, hogy a közzététel után e sorozatba több költeményt írni nem fog. Valóban nem is írt, bár talán nem csupán e kizavartatás volt az oka, hogy nem írt.
Vajon ő maga voltaképpen minő szándékban volt a kapcsos könyvébe zárt költeményekkel, mikor azokat írta: alig mondhatnám meg. Mintha csak a maga kedvére dalolgatott volna; a nyilvános közzétételre eleinte aligha gondolt. Később volt egy idő, mikor azt tervezte, hogy egy részöket kinyomtatja kézirat gyanánt Őszikék5 cím alatt vagy ötven példányban s szétosztja barátai és rokonai között. E szándékára azonban Gyulai tréfásan azt jegyezte meg, hogy az nagyon arisztokratikus: „Te, János, már ide s tova írónak sem akarnád tartani magadat, s úgy beszélsz, mint valami nagyúri dilettáns, aki kerülni akarja, hogy a közönséges írók közé elegyedjék." Ezzel az észrevétellel persze egyszerre el volt vágva a különkiadás útja. Másszor, úgy látszik, arra gondolt, hogy e verseit kéziratban hagyja maga után:
És ne halljak meg mint koldus,
Aki semmit sem hagyott.6
De ez a szándék sem teljesült, legalább nem az egész ciklusra nézve. Miután Gyulai egy költeményt kicsikart tőle, csakhamar zaklatták mások is, s ily módon a kapcsos könyvből napvilágra jutott tizenöt költemény: A lepke, Epilógus, Vásárban, A tölgyek alatt,Kortársam, R. A.l halálán, Kozmopolita költészet, Hídavatás, Tengerihántás, Vörös Rébék, Éjféli párbaj, Ének a pesti ligetről, Tetemrehívás, harminc év múlva, Nem kell dér..., A jóságos özvegynek. Ezek aztán Összes Művei új kiadásában is felvétettek...
Az Őszikék félretétele után vette elő és fejezte be atyám Toldi szerelmét. De éppen oly nehezen tudta ennek közrebocsátására is elszánni magát. S mikor végre engedett barátai sürgetéseinek: valami olyan félig-nyilvános kiadást akart vele próbálni. Nem adta át kiadónak, mert az majd „zajt üt vele s nyakára küldi az embereknek, hogy kénytelenek legyenek megvenni, vagy akarják, vagy sem". Kinyomatta tehát a saját költségére s átadta az egész kiadást az Akadémia könyvkiadó boltjába, hogy onnan csak az vegyen belőle, akinek kedve van. Hogy pár nap alatt az egész kiadást elkapkodták: oly eredmény volt, amire sem ő, sem más nem számított.
Toldi szerelme után dolgozni kezdett többi régi beszélyei töredékein is. Az utolsó magyar és Edua kéziratán világosan fölismerhető, hogy amannak XII-ik, ennek VI-ik szakaszát az utolsó években írta. De hamar félretette mindeniket.
Talán fárasztotta az a nehéz versforma, melyben e művek írva vannak; vagy talán Csaba királyfit vette elő ismét, amit aztán, fentebb idézett jegyzete szerint, addig folytatott, míg a betegség ki nem ragadta kezéből a tollat.
Buzgón megtartotta, amit nyugalomba vonultakor föltett magában:
A lantot, a lantot
Szoritsd kebeledhez,
Ha jő a halál!
- - - -
Ez utolsó időbeli apróságok olvasásakor nem szabad megfeledkezni a súlyos, gyötrelmes bajokról, melyek az ő utolsó éveit, mondhatni, a szünet nélküli szenvedés állapotává tették s egykori örömeitől, szórakozásaitól egészen megfosztották. Teste, úgy szólva, össze volt törve; gyötrő mellbaja néha órákon át nem hagyott neki csak néhány percnyi megnyugvást, néhány szabad lélegzet-vételt sem; megnehezült hallása miatt minden társalgás terhessé vált reá nézve, annál inkább, mert szokott gyöngédségével attól félt, hogy azzal talán másoknak is alkalmatlanságára válik; s utoljára még szemei is (1877 óta) annyira megromlottak, hogy minden olvasással végképpen föl kellett hagynia. Ez volt rá a legsúlyosabb csapás. Addig azt hitte - mint Tompához egyik levelében írja -, hogy elpusztíthatatlan, tartós myops szemei vannak, melyekkel a szabadban nem messze lát ugyan, de a szobában fáradhatatlanul olvashatja a vékony görög betűket s az angol Athenaeum és Academy apró sűrű sorait. Mert egyebet már ez időben alig olvasott. S egyszerre váratlanul vége lett ez utolsó élvezetének is. Nem a látás szűnt meg nála, mert egy-két sort a legpicinyebb betűkből is el bírt olvasni és írása mindvégig szép és szabályos maradt, de pár percnél tovább nem lehetett olvasnia, szemidegei megfájdultak s a sorok összefolytak előtte. Hogy más olvasson fel neki, arról alig lehetett szó. legfeljebb az újságot, vagy egy-egy szemlei cikket. De ami őt leginkább érdekelte: görögöt, angol, mástól hallva, meg sem tudta volna érteni. Hiszen ezeket a nyelveket csak a szeme által ismerte.
Mintha összecsapott volna élete fölött a hullám, s a gondviselés az ótestamentom önmegtagadó alakjainak nehéz megpróbáltatásait akarta volna reá mérni.
De ő e megpróbáltatásokat zúgolódás nélkül viselte el s testi szenvedésein diadalmaskodott lelkének nyugalma. Mert ez sohasem tört meg, türelme a végzet ellen sohasem lázadt kifakadásokra s kedélyének alaphangulata, e hosszú szenvedések egész időszakán át, az utolsó percekig, a sorsában való megnyugvás, a környezői és embertársai iránt való szeretet és jóindulat s az a csendes humor maradt, amit nem bírt megtörni semmi nyomorúság. Sohasem vetette magát oda a tétlen apátiának. Ha egyebet nem tehetett, keresett valami kézi babrálást,amivel foglalkozzék. Egykor, évekkel azelőtt, a betegsége miatt zúgolódó Tompának azt a tanácsot adta: „Csinálj akármit, ha gyalogszéket vagy kerekes rokkát is; fúrj, faragj, kertészkedjék stb." Most ő maga híven követte ezt a tanácsot. Fúrni-faragni nem volt ugyan módja, de legalább igyekezett maga körül minden dolgát maga végezni. Úgy élt a fővárosi modern életmód ezernyi szüksége, kényelme, igényei közepett, hogy remete sem élhetne egyszerűbben. Amit maga megcsinálhatott, nem adta ki a kezéből. Efféle apró foglalkozásai közül fölemlítek egyet, ami a következményeknél fogva mélyen hatott reám.
Nagyon óvakodnia kellett a széltől, mert baját minden csekély meghűlés tetemesen súlyosbíthatta. Azonban ablaka (az Akadémia palotájában) az épület külső oszlopai és díszítményei között oly mélyen esett, hogy ott a szélnek se erejét, se irányát megítélni nem lehetett. Készített tehát magának egy szélmérő alkotmányt: picike fehér lobogót varrt egy félrőfnyi hosszú drótnyélre, s ezt külső ablakán függő hévmérőjéhez erősítette, hogy a lobogó az ablak mélyedéséből kinyúljék a szabadba, ahol az ékítmények a szeleket meg nem törik. E készüléket e szavakkal mutatta be nekem: „Nézd, itt van az én utolsó művem." Akkor nem gondoltam, hogy e tréfa oly hamar megvalósuljon. Igazán ez lett az ú utolsó műve.
Ha efféle babrálásaiból is kifogyott, elővette régi gitárját s elmélázott vele, előkeresgélve ifjúkori emlékeiből valami régi dalt, amit évtizedek óta nem hallott s ami már csak sejtelemként villant meg emlékezetében, mint csendes estén egy távolból hangzó zene halk hullámai.
Néha egy ú j dal t terem önkint húrja,
S felejti legott, már ő le nem írja;
Később, ha megint eszébe ütődik:
Álmodta-e, vagy hallotta? - tünődik.
De „leírt" néhányat ezekből Bartalus István, s később ki is adta.7
Szórakozást tudott keresni a saját gondolataiban is. Próbára tette emlékezőtehetségét, azzal mulatva magát, hogy egy-egy véletlenül eszébe ötlő verssorból - Horatius, Virgil, Ovidius, Tasso, Byron, vagy a régi magyar költők: Gyöngyösi, Rádai Pál, Amade, Faludi, Csokonai stb. valamely költeményének egy-egy darabjából - a félig elfelejtett részeket addig görgesse és csiszolja emlékezetében, míg végre az egészet kikerekítheti. Megtörtént nemegyszer, hogy egy-egy horatiusi ódát két-három napig sem bírt kiegészíteni, s ha meglátogattam, tréfásan panaszolta, mily bosszantó fennakadása van. Könnyű lett volna könyvtárából elővennem s kikeresnem a konok költeményt, de nem engedte. Ne rontsam az ő időtöltését. Mert éppen a probléma megfejtése volt az, ami neki szórakozást nyújtott.
Egy-egy horatiusi vagy anakreoni töredéket, így emlékezet után, le is fordítgatott; ami ezekből megmaradt, azt is odatettem a Forgácsok közé.
Ez időben sem volt tehát az élete olyan „humor nélküli puszta nyomorúság", mint az Őszikék utolsó költeményében panaszolja. Sőt, azt hiszem, éppen abban van kivételes humorának ritka bizonyítéka, hogy mindama nyomorúság között is, ha egészen magára és saját gondolataira maradt, lelkét zúgolódás vagy elfásult önmegtagadás nem zsibbasztotta el, hanem humoros ötletekben talált szórakozást. Csinált rébuszt, betűjátékot, mesterséges rímeket, paródiákat stb.
Érdekes tarkasága van ezeknek az akadémiai almanach 1882. évi példányán. Jóformán ez volt az egyetlen könyv, amit az utolsó nyáron, a Margitszigeten még keze ügyében tartott. Halványzöldes borítékára nézni jólesett beteg és érzékeny szemeinek, melyeket fájdalmasan sértett minden fénylő tárgy, és minden élénkebb szín. Ebbe írta jegyzeteit az időjárásról, egészsége nagyobb változásairól s ami egyéb írni vagy firkálni való éppen eszébe jutott, azt is ennek üres lapjain jegyezte föl. Van ott egy sereg nyelvészeti megjegyzés, gúnyos paródiája erőszakos etimologizálásnak, mesterkélt rímek, rébuszok, betűjátékok, Gyöngyösi-féle leoninus hexameterek, vers az időjárásról:
Ha napfényes vizkereszt
Megcsorditja az ereszt,
Akkor évben jól ereszt
A kalász és a gerezd.
Öregektől tudom ezt,
Higgyük el, probutam est.
Kelt: hoc anno, Buda-Peszt8.
Van egypár bohó rím a saját testi gyarlóságairól (nem közölhetők). Aztán egy névjegyzéke azoknak - vagy száz év -, akikkel tíz év alatt Karlsbadban megismerkedett (bizonyára emlékezetének próbára tétele végett írta össze); egy másik hosszú névjegyzéke azon kortársainak - irodalmi férfiak és ifjúkori szalontai ismerősök nevei -, akik nála fiatalabb életkorban haltak el s e névsor végén góth betűkkel írva a Halottas beszédből vett ez idézet:
Hasonló előérzést fejez ki ugyanez Almanach egyik üres lapján a Sejtelem című versecske... s egy másik lapon ez az észrevétel: „Minden emberen megtörténik az az injuria, hogy egyszer aztán neki is meg kell halni, nem egyik vagy másik szomszédjának."
Aki az utolsó évben úgy távolabbról látta őt, megtört alakjával, fájdalmasan komoly arccal, elvonulva, csaknem félénken mélázni a Margitsziget félreeső utain, alig sejthette, hogy lelkében még mindig maradt az egykori derültségnek egy ki nem alvó szikrája. Úgy hittem, jellemének s hangulatának e nem közönséges vonását semmi sem tünteti föl inkább, mint bohókás, apró, rögtönzött versei. Szolgáljon ez igazolásomra közzétételökért.
*
1) A Török János által szerkesztett Pesti Hírnök-ben. (Arany László jegyzete.)
2) Lásd a Budapesti Szemle 1885. évi XLI. kötetét. (Arany László jegyzete.)
3) Engedd, Apolló, hogy fáradságom eredményének ép erővel és ép elmével örvendhessenek; öregségem ne legyen gyámoltalan s lantja se hiányozzék. (Arany László jegyzete.)
4) Lásd 1877. október 20-22. kelt leveleiket. (Arany László jegyzete.)
5) Őszike - colchicum autumnale - egy kikirics faj, mely késő ősszel virágzik.
6) Lásd Hagyaték című versét. (Arany László jegyzetei.)
7) Arany János Dalai. Énekre és zongorára feldolgozta Bartalus István, Budapest, 1884. (Arany László jegyzete.)
8) Megjegyzi, hogy 1882-ben napfényes volt. (Arany László jegyzete.)
(Forrás: Arany László válogatott művei, Szépirodalmi Könyvkiadó 1960.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése