Karmazsin szitakötők szállnak,
dongók cikáznak szerteszét,
kocsiról lányok kacarásznak;
kaszával ballag férfinép.
Amíg csak tart a jóidő,
a takarmányt meg-megforgatják,
s mire a nap nyugodni tér
ház-nagy kazlakba összerakják.
Alkonyatkor a kazal mintha
útszéli vendégfogadó lenne,
ahol az éj a kályha mellé,
frissen kaszált lóherébe hever le.
Hajnaltájt oszlik a sötétség,
s magas a boglya, mint egy pajta,
amelyben a vándorlegény-hold
az éjszakát átszunnyadta.
Szekerek ébrednek a fényre,
sötét réteken át kocognak,
hajából kirázza a szénát,
nyújtózkodik, felkel az új nap.
S délben a messzi csúcsok kékek,
kazlak, mint felhők, egyre nőnek,
s mint ánizsos vodkának, újra
szaga, s ereje van a földnek.
(Ford.: Gömöri György)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése