Mint kirakat előtt, csak álltak,
szinte elfogva az utat.
A hordágyat hátul betolták,
a mentő előre szaladt,
s felugrott. A kocsi meg áttört
az éjszaka forgatagán,
a bámész nép sokaságán,
s a sötétbe fúrta magát.
Rendőrök, terek, utcák, arcok
villantak egy-egy percre fel,
míg a nővér egy szagos palackot
ingatott egyenletesen.
Esett, s a víz a pléhcsatornán
lehangolóan csordogált,
míg a kórlapot telerótták
a beteg-felvevő szobán.
A bejáratnál kapott helyet,
az osztály tele volt egészen,
jódszagban ázott a terem,
s befútt a szél az ablakrésen.
Egy darab kert, s egy darab ég
látszott az ablak négyszögében;
megjártatta tekintetét
ágyon, falon, köpeny-fehéren.
És egyszerre, ahogy a nővér
fejét csóválva kérdezgette,
hogy innen élve ő már többé
aligha jut ki, megértette.
S hogy hálatelt szívvel kinézett
az ablakon, túlnan egy fal
izzott fel - alkony tűzvésze
szórta be szikráival.
A lángoló város visszfénye
egy juharfa törzsére hullt,
s az göcsörtös ágával mélyen
a betegnek búcsút hajolt.
"Ó Uram, mely tökéletesek
műveid" - ámult a beteg -
"A város éjjel, halálom éje,
Az ágyak, falak, az emberek.
Altatót vettem be, s pereg,
kendőmet keresve, a könnyem.
A megindultság, Istenem,
még elrejti képed előlem.
E sápadt éjjeli fényben
beh vigasztal a tudat:
ajándékod volt ez az élet,
kegyelmed óvta sorsomat.
S én kórágyamon haldokolva
érzem szent kezed melegét.
Mint mester a művét, latolgatsz,
s mint gyűrűt a tokjába téssz."
(Ford.: Gömöri György)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése