Ki és is vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki?
Petőfi.
Évekig nem gondol irodalmi fellépésre. Végzi korrektori tisztét és magántanítóskodik. Olvasgat ugyan, de inkább szórakozásból, mint határozott célból: SHAKESPEARE-t német fordításba HOMEROS-t, MOLIÉRE-t eredetiben: a javát, a nehezét válogatva a könyveknek. S mintha a szerény pályán nagyobb áldás kísérné, atyja visszanyeri szemevilágát, az ő működését elismerés fogadja. 1839-ben írnok, máskép segédjegyző lesz a városnál, egy év múlva rendes aljegyzővé választják meg. Ez év novemberében szíve régi vágyát követve, nőül vette ERCSEY JULIANNÁT, egy ügyvéd árváját, a ki holtig gondos, takarékos élettársa lett. Most már azt is feltette magában, hogy nem is olvas, él hivatalának; lesz közönséges ember, mint más. Lett is nem közönséges, hanem kitünő tisztviselő. Városszerte tisztelik pontos igazságos működését, a megyén is híre van mintaszerű munkálatainak és közigazgatási talentumának.
Családján is áldás van; 1841-ben születik JULISKA leánya, 1844-ben LÁSZLÓ fia. Az öreg ARANY GYÖRGY mielőtt ez év első napjaiban örökre lehunyta fáradt szemeit, még láthatta a fiát környező tekintélyt és családi boldogságot. Maga ARANY JÁNOS is megelégedést érez szerény viszonyai közt s a nyájas családi, baráti körben lelkének természeti vidámsága is fölpezsdült.
De a tehetségnek nem sikerült magát egészen eltemetnie. „Nem olyan bolond a természet - írja később PETŐFI - hogy hiába teremtsen erőket"; és: „a gondviselés, ha elrejti is gyöngyeit rendel számára halászokat kik azt felhozzák". Egyszer csak, 1842-ben, megjelent a gyöngyhalász Szalontára jött rectornak SZILÁGYI ISTVÁN, ARANY-nak debreczeni tanulótársa, a ki költői kísérleteivel már ismételten elismerést aratott a Kisfaludy-Társaságnál, egy nyelvészeti munkájával pedig épen Szalontán léte alatt nyert az Akadémián száz aranyas pályadíjat, s ARANY-t szavával olvasgatásra, sikereivel irodalmi dolgozgatásra ösztönözte. Arany fordítani kezdte a görög tragikusokat, megtanult angolul s már 1845-ben az eredeti SHAKESPEARE-t, azonkívül BYRON-t, DICKENS-t, BULWER-t, IRVING-et olvasta, a görögben PLATON-t, XENOPHON-t, ARISTOPHANES-t; 1846-ban írja, hogy az Ilias-t „eszi". Később az olasz költészet remekeit is eredetiben olvasta. Dolgozni is elkezd, bár egyelőre inkább csak fordít, főleg SOPHOKLES-ből. Fordítja már az Uj görög dalnok-ot is BYRON-ból s meglepi az embert, hogy a modern nyugateurópai technikában már ekkor milyen választékos ízléssel dolgozott. A szalontai másodjegyző álarczában egy ritka műveltségű európai irodalmi ember rejtezik! Csak élvező és tolmácsoló-e, vagy alkotó is? - még nem dőlt el. Érzékenységében fél a csalódástól, s a mit írt is elrejti. Az alkotásnak érezhette a szükségét, de nem igen látta a módját.
A magyar költészet, rendkívüli fejlődése ellenére is, épen ez időtájt, bizonyos válságon ment át. Az az eposz, mely a reformkor elején, ARANY gyermekkorában oly dúsan virágzott s mágusi lámpájában honfoglaló hősök árnyrajzait mutogatva, annyi lelkesedést oltott a szívekbe, már kiélte magát, fellengző hexametereinél ritmusban modernebbet, nyelvben valószerűbbet és népszerűbbet kívánt a kor; ennek a stilusnak egykori művelői is hátat fordítottak. A líra már megvált a klasszikus formáktól, modernné lett, de még az sem egészen magyarrá; elfinomított érzelmesség lett a divat, az erősebb felindulás helyett pedig szónokiasság. Csak a VÖRÖSMARTY lirája szólalt meg az eredetiség hatalmával, bár az sem sűrűn. Búgott és harsogott, mint az orgonaszó a templom boltívei alatt, a köveket is átjáró ünnepies és fenséges hanggal, olykor játszi futamokkal. De csak később PETŐFI emelkedett fel hozzá. ARANY nem is volt elsősorban lirikus.
- A drámai költészetben is meghasonlást látott: a költői és a színi hatás versengett egymással és nem tudott szövetkezni. Arany még kevésbé lett drámaíró, mint lirikus, bármennyire urává lett a jellemzés, a psychologiai megokolás művészetének bármily erős összeütközéseket tudott teremteni s drámai elemet oltani epikai kompoziczióiba, bármennyire szeretett drámai műveket fordítani és elemezni, s bár a színpaddal is elég fiatalon megismerkedett. Neki „epikai feje" vlt, mint a franczia mondaná.
Első bemutatkozója is epikai mű volt. Névtelenül, a Kisfaludy-Társaság egy pályázatán próbált szerencsét az Elveszett alkotmány-nyal, ezzel a szatirikus eposzszal, melyet előbb minden terv nélkül kezdett, az akkori pártküzdelmek elfajulásairól pelengére állítva benne a jelszavakkal való visszaélést, a korteskedést, a választási verekedéseket, a tömegbolondítást, a köpönyegforgatást, a közérdek álarcza alá rejtező önzést, a szalmaláng-lelkesedést; - a pályázat hírére aztán befejezte és beküldte. A műben még nincs meg Arany egyik főjelessége, a kopoziczió ereje; hangja sem elég határozott. Hexaméteres dictiója részben a hősi epika stilusának volt a paródiája; a szubjektiv modorban BYRON, a szatirai elemben EÖTVÖS hatásával is keresztezve; tartalmában sok olyan reális megfigyelés, a minők addigi verses elbeszéléseinkben szokatlanok voltak, nyelvében száos addig fel nem használt fordulat. A mű nehézkességét sok élcz enyhíti.
A próba bevált: a díjat elnyerte. Van tehát helye a Parnassuson. Pedig lelkének nem is a legszebb ruháját öltötte fel, hogy az esetleges kudarcz le nen sujtsa. Most már azt bánja, hogy nem külömb öltözetben jelent meg. Mert a bírálók dícsérő, sőt magasztaló nyilatkozatainál jobban megütötte fülét a legilletékesebbnek, VÖRÖSMARTY-nak egy észrevétele, melylyel az egész pályázatot illette: nyelv és verselés olyan, mintha már irodalmuk vaskorában élnénk. A magyar nyelv és verselés akkori legnagyobb művésze adott ezzel leczkét a magyar nyelv és verselés leendő legnagyobb művészének. Ilyen leczke nem maradhatott felelet nélkül. A fiatal író az első alkalommal költői erejének legteljesebb díszében fog megjelenni.
A Kisfaludy-Társaságnak az a közülése (1846 febr.), mely az Elveszett alkotmány-t megkoszorúzta, hirdetett új pályázatot, költői beszélyre, melynek hőse lehet a néphagyomány valamelyik kedves alakja, pl. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz;külön ki volt jelentve, hogy nyelv és hang népies legyen. Soha pályatételt nagyobb tapintattal és kedvezőbb sikerrel ki nem tűztek. Ilyen mű kellett a kornak, a magyarságnak, az irodalomnak, ARANY géniuszának. Minden a legszerencsésebben összetalálkozott. Javában folyt a küzdelem a politikában a nép felszabadításáért, az irodalomban a népszellem értékesítéséért. PETŐFI épen akkor teremti meg a magyar ízlésű, magyar ritmusú irodalmi lírát, a népdal nyelvét és formáját megnemesítve, egyéni tartalommal megtöltve, összeolvasztja a nemzeti és művészi elemet s kivívja a magyar líra teljes eredetiségét. Sőt megtöri az útat a magyaros epikai művészetnek is, 1845 márcziusában megjelent János vitéz-ével. Erről is nyilvánosságra került VÖRÖSMARTY-nak egy nyilatkozata - ARANY is olvashatta - mely szerint a mű bármely irodalomnak díszére válnék. A tétel kitűzésekor a társaság előtt lebeghettek a János vitéz sikerének és az előbbi pályázatnak tanulságai: olyan féle elbeszélés kell, nem hexameteres, de tárgyára nézve valószerűbb, hitelesebb, mint a PETŐFI meséje. ARANY-ban fellobogott erejének érzete: ez a neki való hang, ő épen ilyenfélére van teremtve.
Meglátta az első nyomot a magyar epika felé: majd ő tovább halad. A tárgy is szíve szerint való volt. Hiszen a XVI. századbeli ILOSVAI PÉTER-nek a nagyerejű Toldi Miklós tetteiről szóló verses históriáját jól ismerte a ponyváról, Szalontának pedig a Toldiak valamikor földesurai voltak.
Lelkesedve írta meg tizenkét rövid énekből álló költői elbeszélését, a Toldi-t. Hősében a magyarság egyik ideálját mintázta, az ősi magyar virtusnak, a vitézségnek erős testű, ép lelkű képviselőjét. Mert hősét lelkileg is kiválónak festi: nemes és őszinte jelleműnek, anyján gyöngéd szeretettel csüngő fiúnak, hevessége mellett jószívűnek, egyszerűségében is született lovagnak. Hőse jellemében, küzdelmében és felmagasztalásában az akkori magyarság eszményének, vágyainak, reményeinek szimbolumát teremtette meg, a mikor a magyar köznép is, a magyar nemzet is, elnyomott helyzetéből való felemelkedéséért s nagyrahivatottsága érzetében és az igazság nevében testi és lelki erejének szabad érvényesítéséért küzdött. A költemény a magyar élet és jellem ősvonásainak remekelő rajza de egyúttal a korszellem kifejezése. Művészi szempontból is az új magyar költészet diadala. ARANY komponáló ereje itt már teljes fényében ragyog. A zárt és konczentrált cselekvény minden részében meg van okolva s olyan lélektani következetességgel felépítve, mint egy drámában. A jellemek idealizáltak, de a lélekrajz valószerű; az alakok és tárgyak erős plasztikával emelkednek ki a háttérből, a festések sajátosak, magyar szemlélettel és hangulattal teltek. Előttünk áll az édesanya a jó és az irigy testvér, a hűséges öreg háziszolga, az egész patriakhális magyar világ, a magyar falusi úri háztáj, a puszta rekkenő hevének és nyári viharának hangulatával, a milyennek mindnyájan ismerjük, hogy a nép is örömmel ismer rá e találó és beszédes képekre; s előttünk áll az igazságos és nemes király, a dölyfös idegen bajnok, a néphagyomány ízlésében. Itt jelenik meg hosszú idő óta az anya a magyar költészetben, mint epikai vagy drámai személy; mert a magyar költészet leányalakjai ARANY-ig, még ARANY-nál is fiúnak van anyja, bizonynyal az ú fiúi szeretetének ihletével alkotva.
Az előadás egyszerű eszközökkel ér el nagy művészi hatást. Nyelve és hangja népies; a népnyelv szólamkincse van benne jellemző erővel és választékos ízléssel felhasználva. Szókincsében kevés a nyelvújítási elem, csak ízlése mutatja, hogy a magyar irodalom átvonult a stilusújítás iskoláján; a költő azzal a szókészlettel él, mely a nyelvújítás előtt is megvolt s így gazdagságában a népi beszéd stilisztikai gazdagsága tárult fel. Verse a magyar alexandrin, mely háromszáz év óta a magyar népi olvasmányok epikai verse volt, de az irodalomból KAZINCZY kora óta kiszorúlt, mint „rossz és siket vers". Valóságos újság volt a régi forma és a népi nyelv ilyen jellemző, zamatos ízléses alkalmazásban. Már VÖRÖSMARTY tett a magyar epikai stilus felé egy lépsét, még a hexameter virágkorában, a Tündérvölgy-gyel; de ő inkább ZRINYI-hez csatlakozott és antikizált, nem a nép művészi szólását vette alapúl. PETŐFI tette meg a másik lépést a János vitéz-zel. Ezt folytatta ARANY, egyrészt mélyebb lélekrajzzal, reálisabb felfogással, szervesebb kompoziczióval, több eszmei jelentéssel, másrészt fejlettebb nyelvi és verselő művészettel, mindenkép „teljes dicsőséggel". A kor lelkének kifejezésével pedig eldöntötte az eposz korszerűségének kérdését is. A mű még nem epopoea, csak hősi idilli képek sorozata, de már közel áll az eposzhoz, s legközelebbi gondolatúl már az következhetett, hogy ezt a stilust megfelelően tovább fejleszsze, a nagy hősi epopoea is magyar köntösben újuljon meg. A költeménynek egyik főszépsége fiatalos optimizmusa, természetessége naiv bája, melyet megőriz annak ellenére is, hogy a költő rendkívül sokat tanult a legnagyobb komponáló és előadó művészektől. Semmi elfogódottság nem érzik; az ének „a szívből fakadt, melegen és tisztán."
Ha a pályatétel kitűzői talán arra gondoltak, hogy az új költői feladat megoldására PETŐFI tehetségét nyerik meg: ez a reményük nem teljesült; PETŐFI elmaradt. De megjelent a pályázaton TOMPA a Szuhay Mátyás-sal és az Elveszett alkotmány szerzője a Toldi-val. Az előbbi azért maradt koszorú nélkül, mert a díjat emennek kellett adni, sőt úgy érezték, fel is emelni. A bírálók el voltak ragadtatva, köztük most már VÖRÖSMARTY is. ARANY diadalszekéren vonúlt fel a magyar Parnassusra. Költőink királya, VÖRÖSMARTY nyújtotta neki a babért, s a legnagyobb magyar lirikus PETŐFI üdvözölte egy gyönyörű költeménynyel. Ő is egy nagy tettel egyszerre aratott országra szóló dicsőséget, mint hőse Toldi s nemcsak magának, hanem a magyar költői szellemnek is. Az első letörés után végre elkövetkezett a nagy lendületű felemelkedés.
(Forrás: Arany - Négyesy Lászlótól - A költő születésének százados évfordulója alkalmából a Kisfaludy-Társaság ajándéka a magyar tanulóifjúságnak - Bp., Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, 1917.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése