Zúg az erdő, lecsapott a felszél,
Szétrezzen az őszi sárga levél,
Mint ölyütől madárkák csoportja,
Megrebbenve széled a bokorba.
Mély vadonban, zizegő levélen
Ki az, a ki bujdokolva mégyen?
Ki lehet, hogy még a szél is szánja,
Eltakarván a nyomot utána?
Nincs-e neki egy nyugalmas o t t h o n,
Hol vidító, enyhe láng lobogjon,
Tűzhelyén – a hajlék nyájas keblén –
Meleget és sugárt eregetvén,
Nincs-e hő kar, melynek ölelése
Hazavárná boldog pihenésre?
És kicsinye, a ki csüggne térdén,
Ezer apró dőreséget kérdvén?
Vagy ha más nincs, egy magános hárfa,
Ringató dalt búgni fájdalmára?
Egy rideg lant, melynek hangja mellé
Halt reményit elelénekelné?
Volt. – Meleg fényéhez tűzhelyének
Jó barátok, ismerők gyülének:
S a szelid nő – háza üdvözlelke –
Kis családját együvé ölelte!
És a lanton meg nem szüne a dal,
Zenge későn, zenge viradattal:
Hangjain a szellem égbe hágott,
s átteremté e viselt világot!
Mint sas, ifjodék meg a természet:
A virányon zöldebb szín tenyészett,
Illatosbbá lőn a völgyi róna,
Gyöngygyel ékes a virág bimbója.
A patakviz kristálylyá szürődék,
Lonbos erdő barlanggá szövődék,
Aranyozva lettek a vad sziklák
S forrás helyett könyeiket sirták.
A hegy orma, a folyamnak medre
Szellemekkel lön megnépesedve;
Fü-fa örült ifju életének:
Bércen, síkon megzendült az ének.
Szende szellő olvadozva lágyan
Fütyörészve alföld nádasában:
Míg a hegység szilajabb szülötte
A s i ó vadujjongatva tört le.
Mindenütt dal. – Néha megkivánja
A vihar, a felhők orgonája,
S reszket a nagy mindenség egyháza,
Mikor e hang oszlopit megrázza.
De, ha pendült az ideg kobozzán,
Néma lőn a felhői oroszlán,
Lábhegyen járt, csendesen és óva
Bérci útán a hegyek zúgója.
Majd eleljött a puszták szellője
Egyegy hangot elorozni tőle,
S diadallal vitte nyert prédáját:
Megbájolni kedves délibábját.
Fülemile szégyenülve bokrán,
Édes irigységgel hallgatott rá,
S kedve szegve rejtezék vadonba,
Hogy silányabb énekét elmondja.
lába előtt a vad szenvedélyek
Megjuházva, békén figyelének:
De csak egy hang kelle, hogy kobozza
Mindeniket őrjöngésbe hozza!
És ha zengé a nyomort, inséget,
Kóros ágyán az emberiséget; -
Jött az Inség, könyezett dalára,
Szánakozva ismert önmagára.
Ha pedig a boldogságot dallá,
A Boldogság maga megsokallá:
Ismeretlen vágyak keltek benne,
Mintha önmagára irígy lenne.
***
Most, a minek örüle, kietlen pusztaság!
Megváltozott körűle természet és világ.
Fagy dermed az erekben, a csermely hallgatag:
Fülemilés berekben üvöltnek a vadak!
Keresné hajlokát, de csak romjait leli:
Alattok eltemetvék tört házi isteni!
Ő szörnyekedve nézi és elriadva fut,
És utját arra vészi, a merre nincsen út.
Nyomában üldve csörtet halálos ellene
Egy iszonyú kisértet, melynek „V a l ó” neve.
A tündér képzeletnek zengő madarai
Mind elhagyák s nem mernek feléje szállani.
Függ lantja fűzfa galyán: repedt öblén a szél
Vadul végig nyargalván, őrülteket beszél,
Mitől a rémült farkas megfut, s vonít az eb,
Mitől vemhét a szarvas idétlen hozza meg.
S ő bujdosik hazátlan, a dalnak férfia,
Nincs hely a nagyvilágban fejét lehajtnia. –
Takard, takard el őszi hideg szél nyomait:
Ne leljék üldözői... leroskadt hamvait!
(Forrás: Csokonai Lapok 1850. 1.szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése