Csengery Antal (1822-1880) politikus, közgazdász, publicista
- - - - - - - - - - - -
Csengeryvel váltott leveleiből bevettem a Kisfaludy Társaság újraszervezésére és a Szépirodalmi Figyelő, alapítására vonatkozókat.
Mert ebben, s egyáltalán, atyám Pestre költözésében (1860) Csengery volt az ő legbuzgóbb támogatója. Utóbb is, életének minden nevezetesebb fordulatánál, bizalommal kérte ki Csengery tanácsát. Barátságuk az ötvenes évek közepén vált bensőbbé: Csengery akkor tájban többször meglátogatta őt Kőrösön, s utóbb ő is, ha Pestre rándult, Csengeryhez szállt. Aki csak távolabbról ismerte őket, alig hitte volna, hogy gondolkozásukban, sőt kedélyök világában is mennyi volt a rokon vonás. Az a kiválóan komoly férfiú, akit közpályafutása magaslatán sokan hideg politikusnak és tudósnak tartottak, nemcsak eszével és értelmével méltányolta a szépirodalmat, mint a társadalmi élet egyik hatalmas tényezőjét, hanem szíve és kedélye egész fogékonyságával, mondhatni folyvást benne élt.
Kevesen vannak, kivált Magyarországon, akik a költészetet maguk nem művelve, az ó- és újkor, a külföld és a haza irodalmának minden kiváló költői alkotását oly alaposan ismerjék, mint ő, s a költészethez és a költőkhöz oly meleg rokonszenvvel vonzódjanak. E vonzalom ifjúkora óta kezdődve, megmaradt nála mindvégig. A forradalom előtt, mikor a Pesti Hirlapot szerkesztette, teaestélyeinek az egész ifjú irodalom csaknem mindennapos vendége volt. Czakó Zsigmond, mikor lelkében ama kétségbeesett végső elhatározás megfogamzott, ő kereste föl, hogy meghasonlott kedélye keserveit előtte még egyszer kiöntse; ott nála, az ő pisztolyával, lőtte főbe magát.
Petőfi is sűrűn be-benyitott hozzá; elszavalta, ha volt, legújabb költeményét, megnézte a külföldi lapokat, és - várta a forradalmat. „Önök nem hiszik, hogy meglesz - mondta Csengerynek még 1847-ben -, de én érzem; érzem előre, mint a kutya a földindulást!" E rendületlen előérzet emlékét soha sem feledte Csengery, többnek tartotta azt a puszta kuriózumnál; nekem akkor mondta el, mikor egy értekezésben azt fejtegettem, hogy a magyar forradalom bekövetkeztének biztos előérzete az egykorú írók közül Széchenyi és Petőfi műveiből mutatható ki leghatározottabban; hogy míg mások csak kombinálgattak, ők ketten csaknem jós szemmel látták azt: Széchenyi rettegve tőle, mint iszonyú rémtől, Petőfi rajongó lélekkel várva, mint szabadító angyalt.
Atyám költészete iránt különösen erős volt Csengerynél a fogékonyság és a rokonszenv. Egész lélekkel tudta élvezni, mint talán nem sokan, nemcsak magasabb szárnyalású költeményeit, hanem humora játékait is. Élvezni és megértetni másokkal. Csengery kitűnő fölolvasó volt. Hangja nem erős ugyan, de igen kellemes a kiejtése, hangsúlyozása és hangjának értelmező árnyalatai rendkívül alkalmasok arra, hogy a hallgató figyelmét bonyolultabb szerkezetű költeményeken át is bizton vezessék, előtte mind az alapeszmét, mind az egyes homályosabb részleteket könnyen felfoghatóvá tegyék. Bizalmas körben szívesen olvasott egyet-egyet atyám balladáiból. Akár Rozgonyiné játszi enyelgését, akár a Goethéből fordított Ballada drámai jeleneteit, akár a humorosabb tárgyakat, pl. Pázmán lovag második részének tréfás bohózatát kellett tolmácsolnia, előadása nagy elevenséggel tudott kitüntetni minden mozzanatot; arcán alig mozdult egy vonás, hangja alig szállt vagy emelkedett, de a dialógokat oly jellemzően emelte ki, mintha a beszélő alakok jelentek volna meg a hallgató előtt.
Ily fölolvasás különösen alkalmas arra, hogy első hallásra megnyerjen olyanokat, akik a fölolvasott költeményt nem ismerik, vagy nem egészen ismerik. Csengery örömmel is emlékezett reá, hogy az Akadémia egypár kitűnő tagjának figyelmét atyám költészetére az ő felolvasásai irányozták először. Viszont atyám mindig sokat tartott Csengery ítéletére. Toldi szerelme közzétételére is csak az ú buzdító nyilatkozatai után határozta el magát. Ez 1879 nyarán történt. Toldi szerelme, már készen hevert május óta, befejezve és le is tisztázva, de kiadására atyám még magában megállapodva nem volt. Mikor elkészült a mű, először nekem mutatta meg. De nekem nem volt bátorságom határozottan és habozás nélkül javasolni, hogy tegye közzé. Emlékeztem a hatásra, amit Buda halála kiadása után „a nyilvánosság hercehurcája" tett reá. Azóta még érzékenyebbekké lettek idegei, még visszavonulóbbá lett szokásaiban, még tartózkodóbb minden zajtól és minden izgalomtól egész valója. S Toldi szerelmétől nem vártam más hatást, mint Buda haláláé volt. Féltem, hogy e költemény, mely sem az első Toldi népmesei egyszerű szerkezetével és naivságával, sem Toldi estéje melankóliájával éa humorával nem ragadja meg az olvasó figyelmét, s nem kelthet oly egységes hangulatot, mint ezek, valami idegen jelenség lesz a mai sietős világban, mikor irodalom és közönség az eposzi előadás hangjától, jellemzési módjától, fordulataitól régóta elszokott, az olvasmányokban is rohamosabb élvezetet keres, a színezés, a jellemrajzolás, a nyelv, a verselés, s a részletek nyugalmasabb megfigyelésére se ideje, se türelme s talán kedve sincs.
Kétségeimet nem akartam eltitkolni, atyám pedig nagyon is fogékony volt még sötétebb színben látni a dolgot. Félre akarta tenni a költeményt: „Hadd pihenjen". Kérésemre mégis átadta olvasni Gyulainak. Gyulai hallani sem akart skrupulusainkról, sürgette a mű kiadását. Sürgette minden habozás nélkül, sőt csaknem türelmetlenséggel. De ez most már késő volt. Atyám nem hitte őt eléggé elfogulatlannak maga és műve iránt. Lassanként mind inkább beleélte magát a gondolatba, hogy műve nem a mai világba való, s ebben meg is nyugodott, kedvetlenség és bosszúság nélkül. Csendes, derült humorral jegyezte meg egyszer: „Ha kiadnám, még azt találnák kérdezni, amit Ariostótól kérdett az ő nagyúri pártfogója, Hyppolit érsek, mikor Orlandóját nála bemutatta: Ugyan, Lodovico, honnan tudtál ennyi képtelenséget összeszedni?" S a kézirat visszavándorolt az íróasztal rejtekébe.
A nyarat atyám a Margitszigeten töltötte. Ősz felé oda költözött Csengery is, kivel az utóbbi évek alatt csak ritkábban és futólag találkoztak, mert Csengeryt elfoglalták a közügyek, atyám pedig nem járt sehova. Most a betegség Csengerynek is meghozta az óciumot, s alkalmuk volt többször és egész nyugalommal beszélgeti. Atyám megmutatta Toldi szerelme kéziratát, s midőn Csengery is határozottan a Gyulai véleményéhez csatlakozott, lassankint mégis megbarátkozott a közzététel gondolatával, de mint a jelen kiadás első kötetéhez írt Bevezetésben (XXII. lap) már említém, igyekezett arra oly módot keresni, mellyel minden előleges hirdetésnek, reklámnak s a közönség érdeklődése mesterséges fölkeltésének lehetőleg elejét vegye.
Ez a margitszigeti időzés volt utolsó tartós együttlétök. Csengery betegsége rohamosan rosszabbra fordult. A telet mind a ketten többnyire szobába zárva töltötték. Tavasszal Csengery kiköltözött városligeti nyaralójába, atyám pedig ismét a Margitszigetre készült. De még egyszer látni akarta barátját, s kiment hozzá a Ligetbe. Vele voltam én is. Fájdalmas találkozás lett belőle. Csengery már elvesztette a hangját, csak suttogva tudott beszélni, atyám pedig nem hallott jól, a suttogást nem értette. Nekem kellett Csengery szavait hangosabban ismételnem. Nem is nyújtotta hosszúra látogatását, kezet nyújtott barátjának, e szavakkal: „Úgy kell búcsúznom tőled, int az adomabeli kistermetű káplártól búcsúzott a szálas újonc, mikor azt követelte tőle, tartsa a fejét katonásan magasra, s nézzen mindig előre egyenest: úgy hát, káplár uram, áldja meg az Isten, vegyünk búcsút egymástól, mert én káplár urat egyhamar nem látom. Te sem beszélhetsz velem mostanában, míg a hangod vissza nem tér." Csengery halovány arca földerült egy pillanatra, megszorította a feléje nyújtott kezet, aztán elváltak, s többé nem látták egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése