Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom;
örül a szívem és mégis sajog belé,
hányja veti a hab: mért e nagy jutalom?
Petőfit barátul mégsem érdemelé.
Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve...
Szerencse, isteni jó szerencse nékem!
Máskép szerény művem vetém vala tűzbe,
mert hogyan lett volna nyerni reménységem?
És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér
majd elhomályosít, midőn felém ragyog:
de hát a ráadás!... Lelkem lelkéig ér,
hogy drága jobb kezed osztályosa vagyok.
S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
ki törzsömnek élek, érette, általa;
sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
otthon leli magát ajakimon dala.
Akartam köréből el-kivándorolni:
jött a sors kereke és útfélre vágott
s midőn visszafelé bujdokolnék, holmi
tüske közől szedtem egynehány virágot.
Jöttek a búgondok úti cimborának,
összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen;
én koszorút fűztem, ők hamiskodának,
eltépték füzérem fél elkészültében.
Végre kincset leltem: házi boldogságot,
mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni
és az Iza partján ama hű barátot...
Nem is mertem volna többet reményleni.
Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba,
éget és világít lelkemben leveled:
oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa,
mily igen szeretlek Téged s őt is veled.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése