Tolnai Vilmos: Adalékok Arany János forrásaihoz

I.
Szent László és Toldi Estéje keletkezésének időrendje

Arany János Szent Lászlójának forrásaival foglalkozott Binder Jenő (Phil. Közl. 24: 788) és Zlinszky Aladár (Irodalomt. Közl. 11: 419). Mind a két értekezéshez van egy-egy helyreigazító észrevételem. Binder Jenő igen helyesen a Dubniczi Krónikát nevezi meg Arany forrásának, de a krónikát olyan helyről idézi, melyet a költő semmiképen nem használhatott, tudniillik Toldy Ferencz Analecta Monumenta-iból. Arany Szent Lászlóját 1853 végén írta, az Analecta pedig Toldy Ferencznek egy soha ki nem adott gyűjteménye, melynek első kötetét 1870 és 1873 közt rendezte sajtó alá, de a már kinyomott íveket, nem tudni milyen okból, ismét visszavonta, úgy hogy csak egynehány darab menekült meg a pusztulástól, ezek is czímlap és tartalomjegyzék nélkül vannak meg s valóságos könyvészeti ritkaság számba mennek. Ez tehát nem lehetett Arany forrása.

Zlinszky Aladár már sokkal helyesebb nyomon jár, midőn Podhradczky József: Szent László királyunk és viselt dolgainak históriája (Buda 1836.) czímű munkájára utal (I. rész, 83 l.). Ezt már megjelenése idejénél fogva is használhatta Arany. De itt meg más a bökkenő. A legenda tizenegyedik versszakában ezt olvassuk:

„Foglyul esett a vezér is
Atlamos, de gyalázatja
(Nehéz sebben vére elfoly)
Életét meg nem válthatja.”

Arany maga dőlt betűvel szedette Atlamos tatár vezér nevét, mind a Toldi Estéje ötödik énekében, hol tudvalevőleg egyik apród énekli Laczfi Endre csodás győzelmét, mind pedig kisebb költeményeinek gyűjteményében. Atlamos neve tehát bizonnyal egyike azoknak a történeti támasztékoknak, miket Arany az eposzi hitel kedvéért szokott alkalmazni. Már pedig Podhradczky idézett művében Atlamos nevét hiába keressük. Ösmerve Arany János pontosságát történeti esetek, de főleg nevek felhasználásával, biztosra vettem, hogy nem Podhradczky Szent Lászlója volt forrása, legalább nem az egyetlen s hogy a tatár vezér nevét is bizonyára valamilyen más helyen olvasta. Levelezését forgatva ott találjuk említve Thúróczi krónikáját, Feszler harmadik részét s valóban mind a két könyvben megvan Laczfi hadjárata Athlamos nevével (Thúróczi III., Küküllei János krónikája VI. fej.; Feszler III. rész, I. kötet 329. l.), de csak röviden és Szent László nélkül; Szalay László is említi a vezér nevét második kötetében, mely Aranynak annyi anyagot szolgáltatott, csakhogy itt nem találunk egy szót sem a csodás jelenésről, jegyzetben azonban megint csak a Dubniczi krónikát idézi. A Dubniczi krónika már 1826-ban megjelent a Wiener Jahrbücher 34. számában, ezt azonban alig ösmerhette Arany: annál jobban ösmerte a Budai krónikának Podhradczky-féle kiadását (1838), mely jegyzetben egyebek közt bőven idézi a Dubniczi krónikát. Így a 277. lapon Laczfi tatár hadjáratát is Szent László csodás jelenésével együtt, még pedig nem csonkán, mint Podhradczky Szent Lászlójában, hanem teljesen. A hiányzó rész, melyben Athlamos neve is megvan, a következő: ”...ubi etiam princeps eorum valde potens, nomine Othlamus, secundus post Kanum, qui habebat in uxorem sororem ipsius Kani, vivus captus est, sed postea decollatus; pro cuius redemptione quasi infinitam pecuniam promittebant. Sed Hungari spreverunt, praecaventes futura, vexilla etiam eorum portantes in terram suam, multosque captivos, est spolia multa nimis in auro et arento, curialibus nec non gemmis et vestibus preciosis - - -„ (277. l.). Ezek a sorok nem csak az előbb idézett versszakra vonatkoznak, hanem a következőre, a tizenkettedikre is:

„Fel Budára, Laczfi Endre
Számos hadi foglyot indit;
Annyi préda, annyi zászló
Ritka helyen esik mint itt.”

A vers préda és zászló szavai teljesen összevágnak a krónika spolia és vexilla szavaival. Hasonlóképen egy lappal előbb (276. l.) a Budai krónika szövegében (a mely különben Küküllei Jánosnak valamilyen változata): „... cum Principe eorum nomine Athlamos... debellarunt... ac multa banderia, et captivos... in Vysegrad transmiserunt.” Arany János valóban a Podhradczky-féle Budai krónikát használta és nem mást, az kitűnik igen sok idézetből is, melyek műveiben akkortájt nagyon gyakoriak. Különösen a Daliás Idők első dolgozatában (1850-1853. nov.) találunk sok hivatkozást, mely egyenest ebből a kiadásból való. Így a negyedik ének 7. versszakának 1. sora e kiadás 285. lapjára hivatkozik (Dubn. krón.); 18. sz. 6. sora egyezik a 283. l. 1-2. sorával (Bud. krón.), és alulról 4. sorával (Dubn. krón.); a 24. vsz. hivatkozik a 286. l. 12-18. sorára (Dubn. krón.) ... stb.; de legmeggyőzőbb Arany jegyzete ugyanez éneke 13. versszakához: „Lajos adománylevele Laczfi István részére Dubnitzi krónika.” A hely azonban, melyre hivatkozik (284. lap 13. sor felülről) már nem a Dubn. krónika szövege, hanem a közvetlen utána idézett adománylevélből való, az idézőjelek, melyek a két szöveget elválasztják, elkerülték figyelmét. Minthogy a Dubn. krón. Podhradczky kiadásában pusztán jegyzetek a Budai krónikához, természetes, hogy Arany ebből is sokat vett s ezt mind a Daliás Időknek, mint a teljes Toldi Szerelmének számos helyes s magának a költőnek is több hivatkozása bizonyítja.

Mindennél sokkal érdekesebb azonban az a körülmény, s ez úgy látszik eddig kikerülte a Szent László legendájával foglalkozók figyelmét, hogy Arany már előbb is feldolgozta, még pedig a Daliás Idők első dolgozatában. A hatodik énekben ugyanis Toldi Miklós azon töri a fejét:

„Mit tehetne, vajjon, addig is vitézűl
Míg az olasz ellen a király felkészűl,”

Útnak indúl, Kolozsvárra ér, ott megcseréli ruháját, fegyverét s aztán Laczfi Endre székely táborát keresi fel Moldovában:

„Megpróbálta karját a tatárok ellen,
Mivelhogy régóta hever a hüvelyben.*

Ekkor esett az, hogy a tatárok kánját
Elfogá, kihúzta, széllyelverte nyáját,
Mint mikor a juhász botját közre dobja:
Széllyel ugrik a nyáj: s a nagy kost kifoja.

Elevenen vitte Laczfihoz a kámot,
S elbucsúzék Toldi, miután beszámolt:
Megsugá négy szem közt, hogy ki volna, s kérte
Szóljon egyet-kettőt a királynál érte.

Laczfi ezt örömmel fogadta, hogy meglesz,
Toldi pedig indult szomszéd lengyelekhez:
Hanem a góbék közt foly különös beszéd,
Mert nem ismerték fel Toldi bajnok kezét.

Azt esküszi lófő, azt esküszi gyalog:
Csuda történt, ámbár szemmel látott dolog:
Néhai Szent László nagy király vezette
őket a pogányság ellen ütközetre.

Mert, a mikor, úgymond, épe tűzbe mentek,
Hogy? hogy nem? előttök egy vitéz jelent meg.
Fegyverkezve talpig vérttel és pánczéllal,
Sima csiszolt vassal, csillogó aczéllal.

Roppant nagy ló tombolt (tódítják) alatta,
Maga is egy fejjel őket meghaladta;
Pallos a kezében s nagy fejű buzogány
Minek a szélétől csak úgy dűlt a pogány.

Sőt nem egy a hitét arra is jánlja,
Hogy fején tündöklött arany koronája,
Feje fölött pedig fényes kerekségben,
Koronás asszony ült a levegő égben.

Voltak ugyan, a kik ezt kétségbe vonták,
Hanem azt mindnyájan bizonyosra mondták,
Hogy maga Szent László király a levente
S hogy Szűz-Mária volt az asszony felette.”

*) Itt „karját” helyett nyilván „kardját” kell olvasnunk, mely „régóta hever a hüvelyben.”

Látnivaló, hogy szakasztott a Szent László legendájának a tárgya, csakhogy meglehetős szabadsággal Toldi Miklósra fordítva: csak a góbék hiszik a félelmetesen csatázó, álruhás Toldiban a szent királyt, ki a pogányokkal való harczban kedves székelyeit segíti. A legenda áhitatos levegőjét meglehetősen eloszlatja a tatárok közt szétütő hős, a ki elevenen viszi Laczfihoz a kámot s aztán bizalmas sugással kéri a vezér közbenjárását a királynál. Ez mindenesetre szokatlan eljárás Aranytól, a ki máskor nem hogy megbontaná forrásaink szent együgyüségét, hanem bámulatos művészettel illeszti őket a megfelelő környezetbe. Látszik, hogy kelletlen munka, nem ihlet vitte rá, hanem erkölcsi kényszer, mert várták tőle. Maga is így nyilatkozik: „Azt hiszem, hogy e második részt csak rám disputálták.” (Toldy Ferenczhez írt levele, 1853. nov. 22.: Lev. 1:321) Abba is hagyja a hetedik ének elején, 1853 őszén, de a Szent László mondát még ugyanakkor feldolgozza újra, még pedig teljesen a tárgyhoz méltó alakban, felhasználva forrásának többi gyönyör részletét, melyek az Acta Sanctorum legköltőibb s legigazibb vallásos hitből akadó legendái közé emelik. Mint önálló költeményt adja aztán Nagy Lajos apródjának ajkára s így legtermészetesebben fűzi a „szent király” csodás jelenését a „nagy király”-hoz, kinek idejében a tatároknak veresége és megtérítése történt.

*

Minthogy Szent László legendája Toldi Estéjében jelent meg, ebbe pedig aránylag igen későn, közvetlenül a költemény megjelenése előtt került belé, ez rávezet minket a Toldi Estéje keletkezése időrendjének kérdésére. Első kidolgozásai nem jelentek meg Arany hátrahagyott munkáiban s így csak a levelezésben szétszórt adatokból s következtetésekből vázolhatjuk keletkezése történetét.

Arany mindjárt Toldijának megkoszorúzása után fogott Toldi Estéjébe; már 1847. május 27-én írja Petőfinek: „Egy Toldit akarok még írni Toldi Estéjét.” (lev. 1:74.). Ugyanez év nyarán a Szalontán látogatóban levő Szilágyi Istvánnal értekezik arról is, hogy: milyen volt az ország czímere Nagy Lajos idejében? Volt-e még benne oroszlán? Volt-e már nemzeti szín? Szilágyi haza érve Máramaros-Szigetre fölhányta a található adatokat, de biztos eredmény nélkül. Erre írja aztán Arany, 1847. szept. 6-án: „A mi a czímert és annak színeit illeti: hát csak megmaradok a már kész vers mellett; a kinek tetszik, hadd törje rajta fejét.” (Lev. 1:43.). Ez az I. ének 37., 38. s a II. ének 11. versére vonatkozik:

„Ím az országczímert, négyes szalagjával,
Négy ezüst szalagján hét oroszlánjával,
Koronás, keresztes hármas zöld hegyével,
Egy bitang kalandor játékon nyeré el.”

Úgy látszik, hogy az egész költemény terve már ekkor készen volt. Petőfihez írt levelében (1847. aug. 27.) ezt mondja: „Toldi Estéje öt ének lesz, per 40 összefogott strófa, de még csak kettő van benne készen. Cselekvénye igen lassú. Nagyszerű akar lenni, megjárom vele, ha elrontom. Majd elküldöm neked, te pedig mutasd meg Vörösmartynak, addig nem adom sajtó alá.” Ugyancsak az előbb idézett Szilágyinak írt levelében: „Toldi Estéje még darabban van; egyszerűsítnem kell az egészet, nagyon képes, nagyon keresett néhol.” 1848 juniusában már a harmadik ének is megvan. Bencze megjelenését a viadal helyén el is küldte a Hazánkba, meg Jókainak is. Maga is meg van elégedve vele: „Ezt egész lélekkel dolgoztam, újra és bővebben, remélem a többi is úgy fogom. Azért is haladok vele lassan, hogy mikor dispositiót nem érzek magamban, inkább egy betűt sem írok, mint hogy rontsak,” írja Petőfinek (1848. jan. 7. és jan. 8. Lev. 1:123., 126.). Teljes ihlettel és buzgalommal dolgozik rajta: „Toldi Estéje foglal el, mit óhajtanék becsülettel bevégezni.” (Szilágyi Istvánhoz 1848. jan. 27. Lev. 1:48.), úgy hogy márczius 20-án ezt írhatja Petőfinek: „Toldi Estéje készen hever” (Lev. 1:138), április 1-én pedig már fel is küldi neki, hogy vigye Emichhez (Lev. 1:139:. A politikai körülmények miatt azonban kiadásra nem került sor, egy ideig Petőfinél hever (Lev. 1:141., 154., 157.), augusztus 12-én vissza is kéri a kéziratot (Lev. 1:169.). Petőfi november végén vissza is küldte neki, minthogy az akkori viszonyok közt gondolni sem lehetett kiadására (Lev. 1:179., 180.); később kedve sem volt hozzá, még 1853. nov. 22-én is ezt írja Tompának: „A III-dik rész fiókomban hever: nem tudok rá menni, hogy kiadjam.” (Lev. 1:322.). Közben a Daliás Időkön dolgozott, de minthogy ez kelletlenűl ment, elővette a harmadik részt: „- - - egy kissé kitoldozám, borzas haját megsimíátm s Heckenastnak repraesentáltam.” (Tompához 1854. április 11.; Lev. 1:337.). Magát a szerződést Heckenasttal április 18-án kötötte (Csengeryhez, Lev.2:159.). Így hát Toldi Estéjén előbb 1847 májusától 1848 márczius hó végéig, később 1853 november végétől 1854 április közepéig dolgozott. Részletesebben annyit tudunk a költemény keletkezéséről, hogy első ízben öt énekből állott s hogy a második átdolgozás igen alapos lehetett; a költemény egy énekkel megbővült s ez csakis a második ének lehetett; 1854 őszén ugyanis Tompa dicsérőleg szól a Gyulafiak történetéről (Lev. 1:366) s erre Arany így felel: „A Gyulafiak szerelmét mindenkitől dicsértetni hallom - - - A tavaszszal írtam belé” (Lev. 1:367., 368.). Előbb a második énekben csak Toldi viadala lehetett az olaszszal, később a Gyulafiak szerelmével annyira megbővült, hogy a költő jónak látta ketté osztani. De 1853 végén az átdolgozás alkalmával kerűlt bele Szent László legendája is, melyet előbb a Daliás Időkbe fűzött bele, a mint fentebb láttuk. Lehetséges, hogy mintegy párjáúl írta meg ekkor, szintén önálló költeménynek, az özvegy aszszonynyal való kalandot is, melyet a másik csúfolkodó apród énekel. Arany ebben is mesteri leleményét mutatja, a hogyan ezt a csúfos históriát Toldi történetébe illeszti. Tompa nem is késik dicsérni ezt a fogást: „Igen fáin tapintat volt tőled azon festett oroszlán históriának ilyetén beleszövése, most már a Daliás Időkből bátran kimaradhat; elő van adva, még sincs; el van mondva s Toldit még sem teszi csúffá, mert hiszen hátha „soh’se történt ez meg!” Hogy ezeken kívül milyen apróbb részleteken változtatott, miket toldott bele, miket hagyott el – addig míg még ki nem nyomtatott kéziratai napvilágot nem látnak – alig határozhatnók meg. Mindenesetre nincs olyan apróság, a mit Aranyról vagy műveiről elmondhatnánk, hogy ne érdemelné meg figyelmünket; mert a legcsekélyebb dolog is hozzá járul költészetének, művei lélektanának minél részletesebb és behatóbb megismeréséhez.

II.
Endre királyfi

Tudvalevő dolog, hogy Arany János elbeszélő költeményeinek tárgyát, túlzás nélkül mondhatjuk valamennyiét, írott vagy szóbeli hagyományból vette. Történet, krónika, monda, szóhagyomány, babona, egy-egy jelentéktelen eset, rövidéletű adoma, szeme előtt lefolyt jelenet mind anyagúl szolgál neki, hogy belőlük remeket alkosson. Valamint a jeles építőművész mindenféle és mindennemű anyagnak hasznát tudja venni művészetében, úgy ő is mindenünnen vesz, a hol talál s mint a mesebeli király kezében, az ő kezében értékessé válik a leghitványabb burokba rejtett tárgy is. A fő az, hogy költeményének a mondai vagy történeti alap – bármily csekély és töredékes legyen – adja meg azt, a mit ő eposzi hitelnek szokott nevezni (Toldi Szerelme, Előszó). Ez azonban nem csak a tárgy fővonásaira, vázára vonatkozik, hanem sokszor a legcsekélyebb részletre is; gyakran egy szó, egy jelző elég becses előtte, hogy felhasználja. „Úgy vagyok én a régi mondákkal, mint a pap a jeligével – írja Toldy Ferencznek 1851 április 28-án – szeretek, a hol csak lehet, rájok támaszkodni, s több hitelt, nyomatékot vélek általok művemnek adhatni... Ki tudja, mit, hol használhatok? egy töredék, egy forgács, egy példabeszéd gyakran becses eszméket költ el, s építőnek, míg műve nem kész, az anyag sohasem fölösleges.” Bizonyára ebben van költeményei nagy hatásának egyik titka. Úgy olvassuk őket, mint az ókor embere hallgatta a hősmondák énekesét, mint a török hódoltság idején a magyarság Tinódi Sebestyén krónikáit, érezzük a költői mezben a valót, nehézség nélkül lépjük át azt a küszöböt, mely a valóságból a költött világba visz, még ha nem mondja is: „Nem hazudok – mert nem az ujjamból szoptam.” (Toldi Szerelem, 11:81. – V.ö. Egy. Phil. Közl. 26:73, 248.)

Ezért igen tanulságos és élvezetes utána járni a forrásoknak, melyekből Arany János merített; bepillantást enged a költő műhelyébe, de egyszersmind feltárja előttünk roppant olvasottságát, meg azt a gondot, mellyel tárgyának legkisebb részletére is ügyel. Levelezése, különösen Szilágyi Istvánnal és Toldy Ferenczczel, legjobban mutatja, mennyire figyelemmel van arra, hogy műve ne csak általános felfogásában, lelkében legyen korszerű, hanem a legjelentéktelenebb külsőségben is.

Zlinszky Aladár az Irodalomtörténeti Közlemények tizedik évfolyamában tizenhárom balladájának forrásait kutatta fel, e sorokkal „Endre királyfi” forrásainak megjelölésével kívánok hozzájárulni Zlinszky tanulmányaihoz.

Arany a nevezett balladát tudvalevőleg Toldi Szerelmének nyolczadik énekében (63-68. versszak) egy hegedős szájára adja, a ki Nagy Lajos hadjáratában részt vesz s a nápolyi határba érkezett elődandárt bosszúra tüzeli. Mint a tizenkettedik énekben a kobzos „Zách Klára nótáját”, úgy itt a hegedős Endre királyfi gyászos esetét csak főmozzanataiban adja elő. Hisz ismeri a sereg minden vitéze minden borzalmas részletével egyetemben. Nem is szórakoztatni akarja a harczosokat, hanem „haragjukat buzdítani”; gúnyos, bosszús, elkeseredett megjegyzésekkel kíséri a szörnyű esemény részleteit, s énekének minden szakát e feltüzelő sorral végzi: „Nápolyba, vitézek! boszúra, boszúra!” Az éneket nem a tábori tűznél mondja, hanem a dandár menete közben, s van is hatása a haragos vitézeknél, mert: „Hozzá dobog a láb, csörög a fegyverzet.”

A ballada forrásául Beöthy Zsolt (Jeles írók iskolai tára; Tompa Mihály András herczeg sólyma balladájához írt első jegyzetben) Thúróczi krónikája III. részének 4-ik fejezetét jelöli meg. Nagy Lajos életét, mint tudjuk, az egykorú Küküllei János írta meg, Thúróczi ezt az életrajzot változatlanul átvette krónikájának harmadik részérül (l. Schwandtner: Scriptores 279-346.), de benne van csekély változatokkal a Budai Krónikában is (Podhradczky kiadása 266-345.). Pontosabban véve a dolgot Thúróczy III. részének 9-ik fejezetét is ide kell vennünk, minthogy a negyedikben pusztán az előzmények vannak elmondva, az orgyilkosság azonban a kilenczedikben. Az eset elbeszélése meglehetősen szűkszavú:

„Cum igitur haec regina (t.i. Erzsébet, Endre édes anyja) in Neapoli resideret, et vidisset nurum suam, dominam Joannam, superbam et ambitiosan, ac ultra humanum modum consuetum incedere, mundani honoris avidam, nec regi, Andreae, marito suo, exhibere honorem regium, ac totum velle, imo, ultra posse suum: nisa est ipsum corona et regno privare, sicut postmodum eitus rei probavit: commota sunt omnia viscera ejus acri doloris aculeo compungente. Cum itaque ambasiatores et nuncii longam moram contraherent in Avinione, propter dissimulationem domini Papae, nolentis praebere consensum, dicti regis coronationi; visumque est ipsi dominae reginae et suo consilio, fore utilius repatriare, quam ibi incassum, et frustra, ac cum taedio permanere: anno Domini MCCCXLIV. relinquens filium suum, regem Andrea min Apulia, sanum et inculomem, circa festum S. Matthiae Apostoli, recessit de Neapoli, cum onmibus suis, versus Hungariam.” (Thúróczi III. 4. és Budai Krónika, Podhr. kiad. 273.). „Accidit casus lamentabilis et enormis, de morte, quondam inclyti principis, domini Andreae. Hierosolymae et Siciliae regis, fratris uterini ejusdem Lodovici, Hungariae regis; qui per sceleratum Conradum de Kathanciis, et alios proditores, ex procuratione Mulieris Joannae, in aula ipsius regis Andreae morantis, in civitate Aversa, (quae utinam fuisset submersa) extitit jugulatus et interemtus.” (Thúróczi III. 9. és Bud. Krón. 282.)

Ha ezt a száraz följegyzést összevetjük a balladával, semmiképpen sem tarthatjuk Arany János forrásának. Igaz, hogy Arany ösmerte mind Schwandtner Scriptores könyvét, mind Podhradszky Budai Krónikáját, hiszen gyakran hivatkozik rájuk, de balladájában annyi az aprólékos részlet, melyet „nem szophatott újjából”, hogy a forrást másutt kell keresnünk.

Ez a forrás pedig nem más, mint Szalay László történetének második kötete. Szalay történetét maga Arany János igen sokszor idézi forrásul Toldi Szerelmében s bár Endre esetében külön nem említi, az elbeszélés menete s néhány feltűnőbb egyezés egyenest reá utal. Szalay szerint az esemény következőképen történt:

„... Erzsébet tanácsosnak látá, Endrét magával Magyarországba visszavinni, de e’ szándékáról lemondott ismét, kivált gróf Monte Scagliosonak, Endre’ rendületlen hívének esdeklésére, ki az ügy’ jobbrafordulását... bizodalommal várta. A’ szerető anya reményét egyébbe helyezte – a’ felbomlott házassági viszony helyreállításába; ’s tekintetben Johannának igéretét vevé, .... elindult Nápolyból...”

„... Endre máris fenyegetődzött bosszúállással, mihelyest a’ koronával a’ főhatalmat is elnyerendette...”

„... Endre elég oktalan volt, hadi játéknál olly zászlót készítetni, mellyen a’ királyi czímer alatt a’ hóhér bárdja, vagy mások szerint, börtön volt szemlélhető. A’ gazok megértették, ’s halált mondottak a’ boldogtalanra.”

„1345 september’ 18-án Endre vadászaton volt Aversában, hová őt a’ királyné ’s ennek meghittjei is kisérték. A’ királyi udvar illyes alkalommal a’ városon kívül lévő kolostorba szokott szállani; úgy történt most is. Víg estebéd után a’ fejedelmi pár alvójába vonult. Éjféltájban a’ czinkosok megjelentek az előteremben, ’s Endrét kamarása által némi ürügy alatt kihívják. A’ jámbor kimegyen hozzájok, háló öltözetben, fegyver nélkül. Midőn közéjök lép, neki rohannak, hogy megfojtsák; tőrt nem használnak ellene, mert híre ment, hogy anyja, midőn taval Magyarországba visszaindult, gyűrűt vont az árva fiú’ útjára, melly őt vas és méreg ellen biztosítsa. Az erős ifjú védi magát, segélért kiált, visszaügyekszik az alvóba, mellyben fegyverei voltak, de mellynek ajtaját a’ czinkosok’ egyike bezárta. A’ folyosóra nyiló ajtónak rohan: zárva az is. Újra segédért kiált; a’ királyné hallgat, ’s kivüle csak Isold nevü magyar dajkája hallja veszéklését. Ez szobájának ablakából versent kiáltott Endrével segédért, ’s a’ zaj olly nagy volt, és az ifju olly erővel fejtette ki magát a’ gyilkosok’ kezéből, hogy közűlök többen már futamodáshoz láttak. Ekkor Bertrand, Artus Károly főkamarásnak fia, még egy ízben megragadja az áldozatot, a’ többiek körülötte gyülekeznek, földhöz rántják, lábaikkal tapossák, és hurkot vetvén nyakába, megfojtják. ’S most holt testét kilökik a’ kertbe, és az éj’ sötétében eltávoznak. Hajnalban a’ királyné Nápolyba indult, hová Endre’ testét is vitték, de az udvar nem gondolt vele, ’s két nap mulva egy áhitatos lélek – Ursillo Minutulónak hívták – emberei által eltemettette.” (Szalay 2:180-182.)

A ballada és Szalay elbeszélésének pontos összehasonlítása föltétlenűl meggyőz róla, hogy Arany főkép innen merített. A ballada legtöbb mozzanata teljesen egybevág Szalay szövegével, sőt nemcsak a cselekvényen, hanem még némely kifejezésen, sőt egyes szavakon is megérzik, hogy Arany bennük Szalay szövegére támaszkodott, s ez Aranynál igen gyakori, mondhatnók jellemző dolog (v.ö. Zlinszky értekezését); pl. o. a negyedik versszakban: „Az egész udvarral, megy Endre vadászni. Fogadá ott sokszor éjjeli szálláson... egy régi kolostor”. Szalaynál is „a’ királyi udvar... a’ városon kívül lévő kolostorba szokott szállani”; a balladában a forrással egyezőleg Endrét kamarása hívja ki éjféltájban; Szalay alvónak mondja a hálószobát, Arany szintén: „nem nyílik az alvó.”

De van a balladának olyan mozzanata is, mely Szalayban nincsen meg, holott a költeményben nagyon is ki van emelve: ez a „selyem arany szál”, melyet Johanna maga fon a mit sem sejtő Endre vesztére. Háromszor is fölemliti a hegedős, hogy az álnok asszony elveteműltsége annál szembetűnőbb legyen:

„Mit kötögetsz? mit fonsz selyem-arany szállal
Én szép feleségem, Johanna királyné?”
„Neked, uram, látod, hímezék palástot
Koronázó napra: zsinórt verek arra.”

Majd az aggódó anyának a gyanútlan Endre ezt feleli:

„Szeret is Johanna mint a maga lelkét:
Hímezte palástom selyem-arany szálla,
Rá mentekötőt is gyenge tíz ujjával.”

Végül a gaztett elkövetése után az udvar vígan hazafordul Nápolyba:

„Szép Endre királyfit holtan, temetetlen
Leli majd a kertben a ki elébb rányit:
Szorítva nyakára egy drága zsinór van
Zöld selyem fonálból, fényes arany szálból.”

Erről a selyem-arany zsinór-ról Szalay mitsem tud, csupán hurokról tesz említést; idézett forrásai sem szólnak róla. Dominicus de Gravina (Muratori Scriptores 12:559, 560) csak ezt mondja: „funem sibi immittentes in gutture more furum suspenderunt eundem”; a Chronicon Estense pedig (Muratori 15:421-422): „advolvit quemdam laqueum gulae Regis”; Thúróczi s a Budai krónika: „iugulatus et interemptus”; a Dubniczi krónika: „dirae mortis faucibus traditus est”; Lajos király maga István erdélyi vajda adománylevelében 1350: „immolatus, et nequiter jugulatus.” Ha nem is volt az a hurok valóban selyemzsinór, a népies mendemonda valószínűleg belevitte az eseménybe, valamint az is, hogy a zsinórt maga a feleség, Johanna királyné verte. Tudjuk, hogy Zács Klára esete milyen hamar került a népénekesek kobzára, s bár Magyarországon történt, mégis olasz földön is tudnak róla; hogy ne énekelték, vagy legalább mesélgették volna a szép bűnös Johanna s az ártatlan magyar herczeg történetét, mikor az ott, az ő földükön történt. Már Bonfinius is tud a selyemzsinórról: „Andreas enim Rex Apulus, tertio post initum regnum anno, cognatorum factione, qu regiam potestatem anhelabant, et consentiente uxore Joanna, Aversae serico laqueo facinorosissime necatur.” (Dec. II. Lib X.l) Tud róla természetesen Heltai Gáspár is: „Johanna... az ő latrai által megfojtatá egy selyem kötéllel.”

De Arany valószínűleg sem Bonfiniusból, sem Heltaiból nem vette ezt a mozzanatot, bár mind a kettőt, kivált az elsőt, ismerte, hanem onnan, honnan annyi költőnk merített művéhez, Fesslerből, a ki két emberöltőn át valóságos kincsesbányája volt irodalmunknak. Fesslert, s épen harmadik kötetét, Aranynak még Szalontára küldte meg Szilágyi István Máramaros-Szigetről 1850. októberében, Arany 1851. januárius hó 18-án írt válaszában pedig azt feleli: „... épen Aversa, ennek topographiája kellene. Hanem sebaj! Fesslernek még legtöbb hasznát lehet venni.” Fesslerből tehát már akkor megösmerkedett nemcsak a nápolyi hadjáratokkal, hanem Endre herczeg esetével is. Fessler Muratori alapján nagyjában ép úgy beszéli el az eseményt, a hogy Szalay, de egyes részleteket bővebben, szinezettebben, egyes helyeken azonban az ő elbeszélése el is tér a Szalayétól. Így például Johanna képmutatása, tettetett szerelme: „Szeret is Johanna, mint a maga lelkét” – Fesslerre mutat: „Selbst Johanna, unwiderstehlich gebietend, wenn sie Thränen im schönen Auge hatte, flehete und weinte, und sprach nur von Liebe für en Gemahl, den man einiger leichtsinniger Launen wegen unbarmherzig von ihr trennen wollte.” (Fessler III. r. I. köt. 197.) Ugyanígy a „selyem-arany szál” is: „Ein seidener TóStrick mit Gold durchflochten, nach dem Glauban der Zeitgenossen von Johanna’s Händen dazu bereitet, wird dem Ueberwältigten um den Hals geworfen; daran ziehen sie ihn unter den schimpflichsten Misshandlungen auf den Balcon des Saales hinaus, wo sie ihn erdrosselten, und als sie seines Todes gewiss waren, ihn in den Garten hinabwarfen”. (III. rész, I. köt. 212-213. l.) Érdekes, hogy Fessler a bűvös gyűrűt egy szóval sem említi, pedig ép úgy olvasta a Muratori gyűjteményében található Gravina krónikáját és a Chronicon Estense-t, mint Szalay. De ép ez a körülmény, hogy e két mozzanat, a bűvös gyűrű és az aranynyal szőtt selyemzsinór nincs meg együtt Szalaynál és Fesslernél, a balladában pedig megvan, ez a körülmény bizonyítja, hogy Arany mind a két forrásból merített.

Fesslerre utal a hatodik versszak 3-4. sora is:

Szép Endre királyfit holtan, temetetlen
Leli majd a kertben a ki elébb rányit.

Míg Szalay a holttest kereséséről és feltalálásáról egy szót sem szól, addig Fessler ezeket mondja: „Jetzt erst, als überall schon Todesstille herrschte, trat die bejahrte Ysold mit dem Lichte in der Hand aus ihrem Gemache hervor, und nachdem sie ihren Andreas allenthalen vergeblich gerufen hatte, weckte sie die Mönche, um unter dern Beysand ihn aufzusuchen. Nach langem Umherziehen fanden sie den Leichnam in dem Garten mit dem Strick um den Hals, trugen ihn in die Kirche und bewahrten ihn bis zu Taes Anbruch”.

Azt hiszem, hogy evvel a történeti forrásokat kimertettem, de van a költeménynek még egy része, mely egész más forráshoz utal; ez az első négy sor:

„Mit kötögetsz? mit fonsz selyem-arany szállal
Én szép feleségem, Johanna királyné?”
„Neked uram, látod, hímezék palástot
Koronázó napra: zsinórt verek arra.”

Minden nehézség nélkül mondhatnók költői fogásnak, hogy Endre feleségét zsinórverés közben lepi meg s kéri, mire való, Johanna pedig álnok hízelkedéssel válaszol reá. Csakhogy ez a jelenet már meg volt írva Arany balladája előtt s nincs miért kétségbe vonnunk, hogy ő ismerhette, minthogy Mikes Kelemen írta meg. Az ötvenharmadik levélben olvashatjuk a következő történetkét:

„Egy neápoliszi király a királyné házába menvén, a királyné zsinórt csinált. A király kérdette, hogy minek csinálja a zsinórt? Arra csinálom ezt a zsinórt, felelé a királyné, hogy tégedet megfojtsom (igy!) véle. Ezt a király tréfának vélte, de másnap a tréfa valóságra fordúlt; mert ugyan meg is fojtották”.

Nyilvánvaló, hogy ez Endre királyfi története, bár a neápoliszi királyon kívül más nem mutat is reá. Mikes maga semmi nevet nem említ, lehet hogy nem is tudta, kiről szól ez a történetke, melyet valamilyen jezsuita épületes könyvből vehetett. Tudjuk, hogy szerette leveleit történeti adomákkal tarkítani, személyi- és korválogatás nélkül, Kleopátra gyöngyén kezdve Don Carlos históriájáig. Már most az egyezés Mikes adomája s Arany balladája közt sokkal felötlőbb, semhogy a kettő kapcsolatát félrevethessük: Aranyról meg épen nem tehetjük föl, hogy ne olvasta volna. Ez a párbeszéd, mely a gonosz tettet megelőzi, szinte egyenesen arra termett, hogy a tragédiának első felvonása legyen, Arany ép csak annyit másit rajta, hogy a királyné arczátlan és kegyetlen tréfáját álnok hízelkedéssel helyettesíti, bár a Mikes változata is teljesen ráillik az elvetemült némberre, ki ta Chronicon Estense csak regina meretrix néven említ. Arany továbbá a Mikes-féle történetből fűzi tovább Johanna hazug beszédét. mikor ura kérdi, mire a zsinór? azt feleli. a koronázó palástra lesz s evvel kétszínűségét még növeli, mintha most maga is óhajtaná Endre megkoronáztatását, melyet eddig épen ő ellenezett legjobban s nem is nagyon titkon. Én e két oknál fogva kétségtelennek tartom, hogy a Mikes-féle adoma nagyon is erősen érvényesült a ballada megalkotásában.

Ezek után a ballada egyes mozzanatainak forrásait a következő táblázatban lehetne feltüntetni:

I. 1-5. Endre és Johanna párbeszéde: Mikes.
Johanna maga köti a selyem arany zsinórt: Mikes, Fessler.
I. 6. II. 1-2. Erzsébet királyné aggódik, hazahívja Endrét: Szalay, Fessler.
II. 3-4. Johanna szerelmet színlel: Fessler, Szalay
II. 5-6. A zsinórverés: Mikes, Fessler
III. 1-4. Endre fenyegetése: Szalay, Fessler
IV. 1-6. A vadászat, meghálás a régi kolostorban: Szalay, Fessler
V. 1-2. A kamarás kiszólítja Endrét: Szalay
V. 3-4. A gyűrű miatt kézzel akarják megfojtani: Szalay
V. 5-6. Endre gyilkosait lehányja magáról, az alvó nem nyílik: Szalay, Fessler

A gyilkosságot magát Arany elhallgatja.

VI. 1-2. Az udvar hazafordul: Szalay
VI. 3-4. A kertben meglelik a holtestet: Fessler
VI. 5-6. Nyakán, a selyem-arany zsinór: Fessler (Mikes, Bonfinius, Heltai)

*

Érdekes dolog, hogy Endre királyfi szomoru esetét Arany János már egyszer földolgozta volt, bár nem ballada alakjában. Toldi Szerelmének első dolgozatában, a Daliás Idők negyedik énekében Durazzói Károly levélben tudtára adja Lajos királynak Johanna és czinkosainak gaztettét. Az előzményeket s a gyilkosságot magát már a mondott ének elején is érinti:

(IV.é.2.vsz.)
„Tőrt hánytak elébe, vadászni kicsalták,
Egy mulató házban éjjel meggyilkolták.”

A tizenhatodik verstől kezdve szorosan Fesslerhez ragaszkodva szól Durazzó levele:

(IV.é.17.sz.)
„Lajos a levelet hozatá most elő,
Melyet írtak neki szegény öcscse felől,
Olasz herczeg írta, névszerint Durazzó,
Felolvasta egy úr: így volt benne a szó:”

Durazzó levele Fessler következő helyén alapul: „... seine geheimen Boten zogen nach Ungarn mit Berichten an den König von Johannas Antheil an seines Bruders Ermordung, und mit der Aufforderung sich das Reich mit Heeresmacht zu unterwerfen, wobey er ihn mit seinem ganzen Anhange unterstützen vollte.” (Fessler III. rsz. I. k. 215 l.)

(18. vsz.)
„Szomor bal hírnek fekete hollója,
Endre halálának vagyok hírmondója;
Megesett,megesett, megvan az áldozat,
Él az isten! ő lát, lásson is igazat.
Kimenénk vadászni, bár ne mentünk volna!
Avesza árosa bár elsülyedt volna!
Ott lakozánk este, víg vadászi torban,
Kívűl a városon, egy nagy kolostorban.”

Ennek a versszaknak ötödik sora: „Aversza város abár elsülyedt volna!” szórul-szóra így van meg a krónikában; Küküllei Jánosnál (Thúróczi III. r., IX. fej.): „in civitate Aversa (quae utinam fuisset submersa)”; ugyanígy a Buai Krónikában (Podhr. kiad. 283. l.); a Dubniczi krónikában: „in civitate Aversa, ... quae potius fuisset subinversa” (Podhr. Bud. Kr. 283. l.); ugyancsak Lajosnak 1350-ben Lackfi István erdélyi vajdának adományozott levelében: „in Civitate Aversa quae potius fuisset subversa”. A következőkben Arany János szorosan Fessler fentebb idézett elbeszéléséhez ragaszkodik:

(19. vsz.)
„Fordulván az idő, fordult öreg éjre,
Johanna királynét karon fogta férje,
Ketten egy szobába nyugalomra mentek,
Hanem a gonoszok, oh jaj! nem pihentek.
Zörgetik az ajtót, felverik álmábul,
Felretten, kimegyen, először elámul,
Aztán védi magát, védené, de hogyan?
Ő egy s fegyvertelen, azok pedig sokan!

(20. vsz.)
Johanna királyné nem ébred a zajra,
Sikoltoz egy asszony, de ő ezt nem hallja,
Endre is zörgeti már az ajtót régen;
„Gyilkosok – ereszsz be, édes feleségem!”
Nem ereszti biz’a, nem bocsátja biz’ a,
A melly úton kijött, nem mehete vissza,
Erőt vesznek rajta, zsinórral megfojtják
s egy ablakon átal a kertbe ledobják.

(21. vsz.)
Igy esett, megesett, megvan az áldozat
Hanem él az Isten: ő lásson igazat;
Te pedig most, uram, felséges nagy király,
Itt e földön itélj: boszúlj, büntess, birálj.
Győzelem lesz utad: városok és várak;
Fő és közrendűek tiszta szívvel várnak;
Én már büntetem a kis gonosztevőket:
Jövel uram király, lakoltasd a főket.”

Itt végződik Durazzói Károly levele. A 21. versszak utolsó előtti sora: „Én már büntetem a kis gonosztevőket” Fessler következő helyére utalnak: „nicht hemmen konnte oder durfte sie (t.i. Johanna) des biedern Grossrichters Thätigkeit in Aufsuchung und Verfolgunk der Mörder. Dabey unterstützte ihn Carl von Durazzo, der Königin zum Trötze.” A bűvös gyürűről itt még nincs szó, nyilvánvaló, hogy Arany akkor Szalayt még nem ösmerte, nem is ösmerhette, mert maga írja Toldy Ferencznek 1851. április 3-án, hogy Toldi második részén dolgozik, az ötödik énekig elő is haladt, (Lev. 1:243., 244.) Szalay második kötete pedig csak 1852-ben jelent meg. Viszont megvan ebben a feldolgozásban Ysolda segélykiáltása: „Sikoltoz egy asszony” ezt Arany a balladából kihagyta, minthogy magát a gyilkos tettet nem is részletezi; Johanna álnokságát, a megszállást a kolostorban mintegy előkészületűl szélesebb vonásokkal festi, Endre gyászos, erőszakos halálát szinte fátyol mögűl csak sejteti a hegedős énekében, hisz a harczosok, kiknek szól, úgyis tudják minden részletét: nem elbeszélés kell nekik, hanem boszura tüzelés. Toldi Szerelmében magát a gyilkosságot a hetedik ének elején (2-6. vsz.) találjuk meg bővebben. Lajos megkapja Durazzói Károly levelét a gyász hirrel:

„Hamar átfutá az írás foglalatját,
Hamarabb a halál szine ábrázatját,
Lehanyatlék búsan egy nagy zsölye-székbe
A könnyű levelet sem birta kezébe’.”

S most végtelen nagy művészettel nem magát a levelet olvastatja el valakivel, mint a Daliás Időkben („Felolvasta egy úr” IV. é. 17. vsz.), hanem Lajos király siralmába szövi bele a gyilkosság részleteit, melyek a gyermekkor emlékeivel, a fájdalom kitörésével s a Johannára szórt átkokkal vegyűlnek.

Tizenhat esztendő van Endre királyfi esetének két kidolgozása közt; 1850 novemberétől 1851 áprilisáig írta a Daliás Idők negyedik-ötödik énekét (1850. október végén kapja Szilágyi Istvántól Fessler harmadik részét, 1851 áprilisában már az ötödik énekig haladott; v.öl. Lev. 1:228., 229., 243., 244.), 1867-ben Toldi Szerelme hetedik s valószínűleg nyolczadik énekét; s tizenhat év multával Endre halála többé nem mint elbeszélés, hanem kikristályosodva mint ballada illeszkedik a nagy költeménybe, hegedős ajkán zendül meg, ép úgy mint Zách Klára bús története. Nem egyetlen eset ez Arany költészetében, s mély bepillantást enged a nagy művész lelki fejlődésébe. Endre királyfit úgy tekinthetjük, mint az első balladát, mely Arany balladaköltészetének harmadik időszakát megkezdi.

*

HELYREIGAZÍTÁS

Az „Irodalomtörténeti Közlemények” ez évi III. füzetében Tolnai Vilmos „Adalékok Arany János forrásaihoz” cz. értekezésében, annak kapcsán, hogy én egy dolgozatomban (Phil. Közl. 24:788) a dubniczi krónikát neveztem meg, mint Arany János „Szent Lászlójának” forrását, kimutatja, hogy Arany nem használhatta Toldy Ferencz Analecta Monumenta-it, honnan én a krónikát idézem.

Erre csak azt bátorkodom megjegyezni, hogy ez a helyreigazitás teljesen fölösleges, mert én sohasem állítottam azt, hogy a Toldy-féle Analecta volt Arany forrása. Nevezett értekezésemben, mely egészen más irányban mozog, arról egyáltaljában nem volt szó, hogy a krónikának melyik szövegét, fordítását, vagy idézését használta Arany közvetlenűl s hogy én annak szövegé Toldy Analecta-iból idézem, oka egyszerűen az, hogy véletlenűl éppen ez a kiadás esett a kezem ügybe.

Binder Jenő

(Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1902. 3. füzet – 257-271. old. -
epa.oszk.hu/00000/00001/00057/pdf/ITK_1902_03_257-271.pdf)