2011. dec. 4.

Riedl Frigyes: Arany János


I. EGYÉNISÉGE

A mint e lapokon Arany János személyiségét1 és szellemét művein át jellemezni akarom, alakja mindinkább megelevenedik előttem érzelmekben és eszmékben gazdag élete újból leperdül és fejlődésének különböző korszakai ismét elvonúlnak képzeletem előtt. Költészetének közegén át látom, a mint a sápadt kis földmíves fiú Szalonta határában a Szigettó nádasában vadrécze tojást szed vagy a mint később, mint a kollegiumtól elzüllött vándorszinész, a színfalak mögött állva hol zivatart jelező vaslemezeket ráz, hol mint tüzér a rendező jelére az ágyúszót utánozva fapadot dönget; látom, hogy halad, kiábrándúlva a szinészélet vaskos illusioiból, Mármaros-Szigetről erdős rengetegeken át egy ezüst huszassal zsebében és zsebkendőjébe kötött czipóval hazafelé; a nélkül, hogy tudná hová hajtsa le árva fejét; hogyan él mint városi aljegyző szalontai puha fészkében: hogy lakik 1847-ben néhány hétig együtt a két legnagyobb magyar költő, Petőfi és Arany egy kis szobában, melynek hossza öt széle két lépés, de a hol húrjaik „versenyben égtek”.

Későbbi életének jelenetei: miként tűnik fel megölt barátjának árnyéka álmaiban; hogy vágyódik vissza Nagy-Kőrösről és Pestről Szalontára, gyermekkorának játszó- és leányának halottas helyére, Szalontára,... „keletre, mint a berki szellő, mely a lombok közt rést talál, keletre, mint az égő felhő, mely ott egy kedves sírra száll”; mily fájdalmas resignatióval mond le ősz hajjal arról a független, munkás nyugalomról, mely után egész életén át vágyódott – mindez szintén hasonló erővel tükröződik vissza költészetében. És végül ott tűnik elém az agg költő, a hol nem csak költészetének közegén át, hanem gyakran testben is láttam sétáim közt: a tündér-szigeten – mint ő maga Toldi szerelmében a Margitszigetet nevezi – Toldi első diadalának és Piroska halálnak színhelyén: ott mereng a Dunának naptól fénylő tükre közelében, ingó lombok árnyékában égbolton mélyen függő fehér felhők lágy szellőtől fuvalva ide-oda vonúlnak és a madárdallal meg virágillattal telt levegőn át néha-néha hallik, a mint egy vadgesztenye halk dobbanással a magas fűbe hull.

De nem csak külső élete képeit, legbelsejének hullámzásait is mutatja költészete; mutatja, mily módon felelt e finom szervezet a külső világ hatásaira. Majd a kétség égeti, mint Nessos inge, a fájdalom láza töri, a tépelődés kikezdi, a kétségbeesés vízomlásai keresztül szakadnak lelkén. Majd ismét megfeslenek a sötét felhők, költészete áttör hangulatának borúján és egy vörös csík a távol határon szebb napot jelez.

Életrajzírója majd utána jár mind ezen nyomoknak, melyeket műveiben találunk, és időrendben oda fűzve őket Arany külső életének jelenségeihez, megalkotja összefüggő életírását: én, ki Aranyt csupán jellemzi, azaz művészetének fősajátságait és azok összefüggését életével megállapítani iparkodom, csak szellemének leírását kisérlem meg1.

I.

Arany élete négy korszakra oszlik. Mindegyiknek határköve egy-egy, polgári állására és lelki életére nézve fontos esemény, egy-egy külső és belső katastropha.

Első korszaka gyermekkorának és ifjúságának 19 évére terjed. Ott találjuk a gyermek-Aranyt typikus kisebb magyar városban egy jóravaló parasztház csendes visszavonúltságában, népies környékben és népies olvasmányok közt nevelkedve. Apjától örökölt komolyságát zárkózott gyermekkori élete és a gyermektársaság hiánya csakis fokozhatták. Apja, úgy látszik, olyan jellemű volt mint fia: igen érzékeny – a mi az öreg földmíves rendkivüli vallásosságában mutatkozott – a magányt kedvelő és szelíd.

Tőle tanult fia írni is, hamuba írt betűkön – a mi mintegy sejtelmes előjele méla költészetének. Később a szalontai, majd meg a debreczeni gymnásiumban találjuk Aranyt: 17 éves korában megszakítja kollegiumi pályáját, hogy egy évig mint néptanító némi pénzt kereshessen, azután ismét visszatér Debreczenbe. A küzdés és a feltörekvés évei ezek: mindenben nyilatkozik forró vágya emelkedni, mennél többet megismerni és valamit teremteni. Homályos művészi ösztönök ébrednek benne. Valami változás, valami mozgás van belsejében, mint a virágban, midőn bimbóra fakad. A távolban mintha álmon át, koszorúk tűnnek eléje. Keresve-kereste önmagát de a sors azt mondta: Hiába! Tűzben kell égned, mielőtt nemes érczed ragyogna!

Elégedetlensége sokféle tapogatódzásaiban mutatkozik. Majd azt hiszi, hogy festőnek született, majd a szobrászatba kap és egy alabastrom-sótartó töredékeiből fanyar arczokat kezd faragni. Ezen csalékony képzőművészeti ösztön egyébiránt igen jellemző a későbbi költőre, kinek leírásai szabatosságra és plastikára páratlanok irodalmunkban. Majd meg az olvasás dühe fogja el, a mi nem épp ritka az úgynevezett érettebb ifjúságnál; fontszámra falja a költőket, ezek híján hihetetlen mennyiségű zagyva prózát is bevesz romlatlan természete: ó meg új műveket, szótárakat vagy dogmatikai kézi könyveket épp oly hévvel, mint fejtegetéseket a juhtenyésztésről. Agyba-főbe versel, értekezik, fest, zenél, míg még erősebb ösztön ébred benne. Mint néhány évvel később Petőfi, ő is azt gondolja, hogy színésznek született és a tanév közepén elhagyja a debreczeni kollegiumot, a rendes életpályát és felcsap vándorszinésznek.

Ez a szerencsétlen ötlet, mely őt egész természetével merően ellenkező pályára vitte, életének előbb említettem első nagy fordúlatát idézi elő. Városról-városra járva, Arany csakhamar látja, hogy nem való e kóbor lumpok közé, látja, hogy miután szakított régi életével, új pályáján sem boldogúl. „Az öntudat kigyói – írja Arany erről a korszakról – szegény apám sanyarú nyugtalansága éjjel-nappal martak.” Végre Mármaros-Szigeten nagy belső küzdelmek és egy gyötrelmes álom hatása alatt (balladáiban is nagy szerepe van az álomnak) elhatározza, hogy hazatér és gyalog átbolyong a fenyőkoszorúzta mármarosi hegyeken le az alföld egy részén át, míg szégyenszemre és kimerülve Szalontára ér.

Ez Arany rövid, de egész életére kiható vándorkorszaka. A magyar költőknél mintegy hagyományos az ily bolygás; a régiebbeknél ég évekre terjed, az ujabbaknál hónapokra rövidült. Valami rossz tündér rendesen vándorbotot tesz a magyar költő bölcsőjéhez (még szerencse ha csak vándor- és nem – koldúsbotot). Már jó Tinódi Sebestyén is ily vándoréletet él; minden évben más-más helyen találjuk, Magyarország és Erdély legkülönbözőbb vidékein. Egyik krónikás költeményében méltán azok közé sorolja magát, kik tétova búdosnak. Balassa Bálint megcsalva, elűzve, hazátlan, egészen a tengerig bolyong és nem talál helyet, hová fejét lehajtsa:

Zöld erdő harmatát,

Piros csizmám nyomát,

Hóval lepi be a tél,

Hóval lepi be a tél.


Messzire bújdosom,

Hazámat itt hagyom,

Isten vezérli dolgom,

Isten vezérli dolgom.


Jobb hát a darvakkal,

Vagy más madarakkal

Elbújdosnom messzire,

Elbújdosnom messzire.

Csokonaiban is van valami emésztő nyugtalanság, mely őt egyik vidékről a másikra hajtja: Debreczenből Sárospatakra, Sárospatakról Pestre; innen Rév-Komáromba tér, majd Keszthelyen vagy Csurgón találjuk és majd meg elpanaszolja, hogy rám jajdúlt a Balaton. Kisfaludy Károly, mint ecsete után élő vándorfestő, szeretetreméltó könnyelműséggel nyakába veszi 1812-ben Olaszországot és üres erszénnyel, de telt szívvel próbálgat – mint később Arany meg Petőfi – oly művészetben jeleskedni, melyhez nincs tehetsége. „Sötét vágyás hajtott ki a széles világba”, írja egy barátjának. Arany után még Petőfin is teljesül a bolygás átka. Már mint 15 éves diák édes apjának híre nélkül éhezve, fázva télnek idején szökik Selmeczről Pestre. A mint később leteszi a puskát, ismét vándorbot van a kezében. „Mohácstól Pozsonyig gyalogoltam, írja maga s még hosszabb útat is; mily jól esett, ha felvett mellettem elhaladó szekér, vagyis mily jól esett volna, ha fölvett volna! Debreczenből utaztam Pestre, 1844-ben, februáriusban – olvassuk egy Kerényihez intézett levélben – kopott ruhában, gyalog, egy pár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám: ha eladhatom jó, ha el nem adhatom, az is jó... mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes-egyedül mentem a Hegyalján; egy lélekkel, egy élő lénynyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Éppen szemközt jött. Arczomon megfagytak a könyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott.”

Arany szinészkedése, életének legkeményebb megpróbáltatása. Hazaérve édes apját megvakúlva találja; néhány hét múlva édes anyja hirtelen meghal. Aranyt kétségbeesés kezdi környékezni: könnyelmű pályaváltoztatása következtében se keresete a jelenben, se kilátása a jövőben. Mindehhez járult, hogy bolygása közt erősen áthűlt és testi fájdalmaiban halálos betegség előjeleit vélte látni. Megtörve a sok csapástól, fájdalmas merengésben ült ott megvakúlt apja mellett immár kietlenné vált szülő-házában. „Én ősz apámmal. Nem magam tehát, de hol van oly magány, oly bús rideg, mint mikor ő ott ült, az élet árnyán s én virraszték szemének éjtszakáján!”

Ez az idő mély nyomokat hagyott Aranyban. Miután annyira csalatkozott önmagában, lemond egyelőre minden művészi ambitioról; csak magának és vak apjának akar élni. Jóvá akar lenni ifjúkori tévedésébe: más nem, csak ő maga érzi a rehabilitatio szükségét. Életének első korszaka e fordúló pontnál bezáródik s ezentúl más irányban halad. Apjának sárviskójában visszavonúlva csendes munka közt él, míg megválasztják tanárnak a szalontai gymnasiumhoz, hol kötelességérzete, szorgalma és készsége minden szívet meghódít, úgy hogy négy évvel később, 23 éves korában szalontai aljegyző lesz. Ugyanakkor szíve és esze szavát követve meg is nősül. Feltettem magamban – írja Arany ez évekről, - hogy nem olvasok többet, hanem élek hivatalomnak, családomnak... közönséges ember leszek, mint más. Lassanként derül láthatára: elegendő jövedelemre tesz szert rendkívüli módon megkedvelteti magát földieivel, hypochondriája testi bajával együtt enged, vak apja – Isten csudája! – hirtelen visszanyeri szeme fényét, 1841-ben születik leánya Juliska, kit mindenek felett szeretett e földön, 1842-ben fia: László. Szerencséjével visszatér költészete is: hiába tagadta meg, hiába akart közönséges ember lenni! Lelkének húrjai, mint valami láthatatlan kéztől érintve, megrezdülnek; először mintha egyes szaggatott hangok tévedeznének rajta, de csakhamar összefolynak, nőttön-nőve magasabbra szárnyalnak és végre kitör zengzetes hatalmával a hangok elfojtott árja: a szalontai jegyző tollhoz nyúl, nem jegyzőkönyvét, hanem a Toldit írja meg és homályos neve egyszerre a hír szárnyára kap.

Az alkotás e szerencsés korszakában Arany pótolja, a mit ifjúkorában elmulasztott: feltűnő későn válik belőle a költő, de annál gyorsabban tökéletesedik. A 40-es évek második felében, mintha élete delelő pontján volna. Elragadó költői szelleme és törhetetlen szorgalma a legmagasabbra ihletik, a mi csak tehetségétől telik. Mellette állnak, mint őrző nemtők, fiatal felesége és fiatal barátja: Petőfi; minden arra mutatott, hogy a mélabú vagy kétségbeesés nem tér be soha szerény szalontai hajlékába, a mely felett nyájas fénynyel ragyogott a lángelme és a szerelem csillaga. Arany mintegy életének vízválasztóján állott. Mindkét oldalról déli verőfényben sárga kalászok és gazdag gyümölcsös sudarai hullámoztak, a távolban ezüst folyam-tükrök villogtak és sötétlő ligetekben rózsák égtek... De jaj, egyszerre csak közbe vágtat egy vad kozák és a barát hű szívébe döfi lándzsáját; vér futja be a folyamok tükrét és puskapor-fellegek tapadnak a napsütötte tájképre. Az 1849-iki nagy katastropha új korszakot jelöl a magyar nemzet meg Arany életében egyaránt.

Arany életének ezen második nagy válságában elveszítette legjobb barátjait, hivatalát, vagyonát és elveszítette egy időre bizalmát népének és a maga jövőjébe. „Kergetve önnön lelkemtől futottam – így jellemzi önmaga e válságot – és láthatáromon nem volt remény s a kétségbe’sés örvényeig jutottam, kezem égre emelni nem merém.” A kitombolt fájdalom és a rohamaiba belefáradt kétségbeesés fásultsága szól belőle. Érzi, hogy oda van lelke ifjúsága. „Nem az vagyok, ki voltam egykor: belőlem a jobb rész kihalt.” „Szétnézek – mondja ugyane korban egy más költeményében, - szétnézek és többé körültem nincs a nehány kedves barát, aggódtatóan rám függeszti szemét egy könyező család. Eleget éltem, hogy utánam emlék maradjon itt alant: emlékül inséget hagyok s e két vagy három boldogtalant.” Kis fiát a szent írás szavaival vigasztalja: „Bujdosunk a földi téreken”. „Oh remélj – így szólítja meg keserű fájdalmában, - remélj egy jobb hazát s benne az erény diadalát! Mert különben sorsod és e föld Isten ellen zúgolódni költ.”

Az egyéni és hazafiúi fájdalmak emez összehalmozása Aranyt hosszú évek sorára elvonja a nagyobb alkotásoktól. A forradalmat követő években (1849-51) költészetében valami keserű végletesség van: szinei egykönnyen rikitókká lesznek, humora pedig egészen elsötétül. A lelki diszharmonia felbontja művei szép összhangját: keserves csalódásai, maró iróniája, kínos tépelődései minden korlátot elragadva a Nagy-Idai czigányokban törnek ki és vad örvényben egyaránt magokkal sodornak iszapot meg virágot.

Arany költészetére még a hangulaton kívül más tekintetben is nagy befolyással voltak az 1849-diki események: kitérve a nagyobb feladatok elől, panaszos lyrai költeményekre és kisebb epikaiakra (balladákra, románczokra) adja magát. Mint nagykőrösi gymnasiumi tanárnak, neki is, mint Goethének meg Schillernek, megvan a maga ballada-korszaka: az 1853. és 1855. év, melyet azonban a fájdalmas elhallgatás egy éve szakít félbe (1854.).

1860-ban végre Budapesten találjuk, mely Kisfaludy Károly Aurorája óta irodalmunk központja, mint az újonnan feléledt Kisfaludy-Társaság igazgatóját. Negyvenhárom éves korában egy új ifjúságnak másodvirágzását éli. Szépirodalmi Figyelője és Koszorúja, a legkitűnőbb magyar kritikai folyóiratok, melyek valaha közönségünk ízlését nemesíteni akarták. 1864-ben jelenik meg, bámulattal fogadva, az akadémiától megkoszorúzva Buda halála. Más tervek is közelednek megvalósulásukhoz: Toldi szerelme és Ildikó készül.

Ekkor egyszerre, váratlanul beáll életének harmadik nagy fordulópontja: l865-ben meghal leánya, Juliska és magával viszi a világosság és meleg jó részét, melyet apja a földön még talált. Néhány évvel azelőtt, midőn leányát egyszer szomorkodva látta, az apa és a költő gyöngédségével egyik legmélyebb érzelmű költeményét intézte Juliskához:

Bús az ősznek hervadása,

Hulló lombok, néma táj:

De az ősznek van varázsa,

Enyészetben méla báj.

A gyümölcs hull – semmi: érett

Hallgat a lomb –semmi: szólt!

Öltsön a mező fehéret –

Semmi; oly szép zöldje volt.

Csak ha bimbó fővel asznak

A virágok: oh ez fáj;

Ha reménye új tavasznak

Most születve, sírba száll.

Oh derülj hát, ifjú lélek,

Légy a vidám hajdani;

Gyöngye vagy még a zord télnek

Koszorúját hordani!

Most a halottas koszorút nyomta hajába.

Mintha ekkor már végképp megszakadt volna költői működése. Több mint egy évtizeden át nem közöl semmi újabb költeményt. Amit elvétve ír, az mutatja, hogy hangulatában végképp nagy fordulat állott be. A hatvanas évek közepéig Arany hajlandó a kibékítő, concilians megoldásokra: Toldi boldogan üli menyegzőjét gyönyörű Piroskával – ennek a jelenetnek hatása alatt bocsátja el a költő olvasóit a Daliás Időkben. A murányi Venus és a vitéz Veselényi hasonlókép meghódolnak világbíró Amor előtt. Rozgonyiné, Szibinyáni Jank, Rózsa és Ibolya, Mátyás anyja, Hatvani – mellőzve a tisztán komikus jellegűeket – szintén vigabb megoldással örvendeztetnek meg bennünk. Az 1865-diki fordulat óta Arany minden komoly összeütközést tragikusan old meg. A Daliás Időkből Toldi boldogtalan szerelmének története válik: Piroska most már végképp elszakad Tolditól és fiatalon hal meg, mint Arany Juliska. A képzelet ragyogó szövetén mindinkább átcsap a hangulat sötét fala. A láthatár elsötétül, a dér mint finom fátyol lepi költészetének virányát. Arany ezentúl a múlté. Váltig azt hajtotta, hogy ő már mint a vén Toldi életének őszét éli és kikopott az új világból. De ime, az ő példája is mutatja, hogy ugyanaz az évszak, mely sárgára halványítva a fák lombjait, ösvényünkre szórja, egyszersmind megaranyozza legszebb gyümölcseinket és megérleli legnemesebb borunkat. 182-ben 65 éves korában megjelenik legnagyobb műve: Toldi szerelme. Mint Toldi Miklós, kiben saját fájdalmait és örömeit érzékítette meg, úgy Arany is még egyszer megülhette halála előtt diadalát.


II.

Valamint Arany költői műveiben magyar földön állunk,magyar jellemeket látunk magunk előtt és a magyar nyelv legzamatosabb szólásait halljuk, úgy Arany egyéniségében is mindenekelőtt a magyar faj sajátságai tűnnek elénk. Arany különös ereje, mint ember, meg mint író abban rejlik, hogy a nép eredetiségét híven megőrizte és a műveltség legmagasabb sajátságaival tudta párosítani. Sokat tanúlt később, de nem felejtett semmit abból, amit csak a nép fia tudhat.

A magyar nép-költészet tanúlmányozásánál érdekes lélektani problema ötlik elénk. A magyar nép fő jellemvonása a józanság, a nyugodt értelmesség, mely néha közönyösségig sülyed. Innen van a magyar nép feltűnő okoskodó hajlama, innen az a jogász szelleme, mely a világos, néha kicsinyes fejtegetéseket szereti.

Hogyan fér már most meg ez a józanság a költészettel? Van-e helye a költői ihletnek az ilyen okoskodó, par excellence értelmes népnél?

Azt gondolhatnók, hogy nincs, ha egy másik jellemvonást nem vennénk figyelembe, mely a magyar jellemben az ihletnek kedvez. A magyar értelmessége mellett fölötte érzékeny is. Minden benyomás gyorsan és élénken hat rá: csakhamar megharagszik, de az első kedvező alkalommal ki is békül. A gáncs mélyen sérti, de a dicséret a legnagyobbakra feszíti erejét. Ezen érzékenység révén költő is. Az élénk impressio, mely mélyebbre ható változást idéz elő szellemünkben: íme a költészetnek és a minden művészetnek egyik alapeleme. Az érzékenység nem egyszer exaltált: az ecaltatio pedig a művészet előkészítője: ő tör útat a mindennapi élet trivialitásán át a múzsáknak.

Ez az érzékenység, mely alkalmat ad arra, hogy egy józan, értelmes faj költői lendületű legyen, egyszersmind megmagyarázza a magyar nép hajlamát a mélabú iránt. Az érzékenység nagyítja a jó meg a rossz hatásokat egyaránt: kedvező körülmények tehát magasabbra emelik az érzékeny ember kedvét, kedvezőtlenek pedig mélyebbre sülyesztik, mint a közönséges emberét. Ezért vígad sírva a magyar ember; innen van, hogy a mélabú a magyar műremekek egyik eleme. Ez a mélabú zokog a magyar zenében, ez hallik ki a magyar népköltészetből, ez lángol komor pompával a Vörösmarty lyrájában. A legnagyobb magyar szobrásznak, Izsó Miklósnak leghíresebb műve egy búsuló juhász. A legelső magyar festő, Munkácsy legnagyobb képein hősét vagy halálán vagy halálát megelőző óráiban tünteti elénk.

Arany egyénisége első pillantásra költőhöz képest feltűnően józan, értelmes. A furor pocticusnak, annak a szent őrülésnek, melyben Shakespeare szerint a költő szeme földről az égre, égből földre villan, mintha nála nyoma se volna. Évekre szegre akasztja a lantot; kitűnően számol (egy ízben gabonával is próbálkozik kereskedni), ideges félénkségében annyira takarékos, hogy kis vagyona nőttön-nő; már ifjúkorában majdnem a pedanteriáig pontos és correct tisztviselő, úgy hogy jegyzői iratait Biharmegye alispánja hivatalosan, mint mintákat köröztette. Míg a költők – a hagyományos felfogás szerint – csak adósságokat hagynak magok után, Arany, mint vagyonos ember hal meg. A ki a költőt – úgy múltszázadbeliesen – szegény ördögnek képzeli, ki nagyokat iszik ingyenes borból és kemény mámorában pénzért rigmusokat ír itatós papirosra – azok Aranyt életének rendezett habitusa után kizárnák a költők sorából. De nem volt-e Goethe jeles tisztviselő és alapos tudós? Nem szerzett-e Shakespeare ügyes üzleti szelleme után magának szép vagyont, melylyel aztán kényelmesen visszavonúlt Stratfordba?

De minden külső józansága mellett van Arany lelkében más mélyebb alap, mint az amerikai vas szekrényekben egy rejtett alsó fiók, mely a legdrágább kincseket tartalmazza. Ennek a minta-jegyzőnek is megvolt a maga romantikus korszaka, a midőn ő mint Shakespeare, mint Moliére, mint Katona, mint Petőfi felcsapott vándorszínésznek; ez a rövidlátó, könyvekbe mélyedt tanár belát szíved legfenekére; ennek az értelmes, számoló gazdának lelke, naponként órákra elrejtődzik és ott időz a költészet légvárában, a hol Attila világot bir, Széchy Mária a murányi kapitány szerelemre gyulad ellensége iránt, Bolond Istók önmagát humorisálja, a hol Toldi Miklós és Rozgonyi Piroska szeretnek és búsulnak.

Arany tán a legérzékenyebb a magyar költő közt. Néha láthatjuk, hogy az iránytű ámbár érintetlenűl van előttünk az asztalon, egyszerre csak mozogni és egyre lázasabban inogni kezd, a nélkül hogy okát sejthetnők. A természettudósok ezt arra magyarázzák, hogy a tűt delejes vihar háborgatja, melyet mi érzékeinkkel fel nem érünk. Arany lelkében is vannak ilyen viharok. A mit más észre nem vesz, az neki már fájdalom. Önéletrajzi levelében is azt irja magáról: „minden legkisebb csekélység végtelenűl affligált”. „Lusta mélabú temet – írja költői önéletrajzában: a Bolond Istókban – mely elefántnak néz szunyognyi bajt.” Egy lyrai költeményében a túlérző minosa pudicahoz hasonlítja magát:

Oh neked már fáj a bú is,

Az öröm is fáj neked!

Bánt az árnyék, a derű is,

Bánt az édes, keserű is,

Mint a szegény beteget.

Más helyütt kiegészítve ezt a hasonlatot beteges sensibilitásáról, elmondja, hogy a felébred benne a társas vágy, emberek közé menni, csakhamar visszavágyódik a magányosságba, mint a beteg, ki felkelhetne, de talpon állva, mindjárt lefeküdni óhajt. (A vigasztaló.) Egyáltalán nem tudni, hol és kik sebzik; mint a Balatont, az ő fájdalmait is mély, láthatatlan források táplálják.

Ez a nagy fogékonyság már valódi művészi sajátság: finomabbaknak kell lenniök az érzékeknek, erősebbeknek az impressióknak, hogy a művész minden árnyéklatával elénk varázsolhassa. A festő és a szobrász többet lát, mint mi: a költő már érez, a hol mi még közönyösek vagyunk. Valóban, nagy államférfit vagy hadvezért el tudunk képzelni élénk sensibilitás nélkül; kiváló költőt nem. Goethe – a kit sokan hidegséggel vádolnak, mint Aranyt is – könnyezett, ha érzelmesebb verseit felolvasta. Petőfi olyan végletekben mozgott, mint kedvelt hőse Coriolanus: nem igen tudott közönyösnek lenni, vagy víg kedvű volt vagy haragudott. A józan Arany költőiségét is épp érzékenysége magyarázza meg, mely szívét felgyújtja és a végletekig megindítja.

A nagyon érzékeny emberek rendesen nem alkalmatosak a cselekvésre: finom belső szervezetök kifárad a tervezésbe, az elhatározásba, még mielőtt a tetthez értek volna. A gondolat halványra betegíti az elszántság természetes színét, mondja Hamlet, ki – mint az energiátlan emberek többnyire – igen jó önmegfigyelő. Arany is merően szemlélő, contemplativ természetű: a gyors elhatározás, a tett nem az ő osztályrésze. „Egyszerű élet ez, -írja saját életéről – de mégsem nyugodt, csendes, mint némely gondolná: folytonos küzdés, melyben én voltam a gyengébb fél. Több erélylyel, szilárdsággal, kitartással tán lett volna belőlem valami, de ez hiányzott mindig. Tehetségem (a mit elvitázni nem lehet, különben nem volnék ott, a hol most vagyok) mindig előre tolt, erélyem hiánya mindig hátra vetett s így lettem, mint munkáim nagyobb része töredék.”

Arany nem élt a jelennek és nem bírta élvezni: az ő szemében a jelen idegen város volt, a hol a bizonytalan távolban homályos czélt keresve, nem is tartózkodott. Mindig egy sugár „múltra” szorúlt: Nagy-Kőrösről meg Pestről mindig vissza Szalontára vágyódott. Mennél öregebb lesz, annál gazdagabb, annál több emléket rejt magában a múlt. „Azokkal időzöm, - írja az agg Arany – a kik régen voltak: a mit megvon az élet, megadják a holtak.”

A szemlélődés bizonyos magába vonúlt zárkózottsághoz, bizonyos reservalt magatartáshoz vezet, melyet az emberek könnyen hidegségnek néznek. A túlságosan gyöngéd ember tövissel veszi körül rózsáit, hogy megvédje. A contemplatio nyugalma Aranynál nem az érzéketlenség, hanem a fokozott érzékenység kifejezése. Meg volt benne mindig az idealis természetek zárkózottsága és félénksége; mintha sehol sem érezte volna magát otthon.

Nagyon érzékenynek és gyöngédnek lenni, annyi mint szerencsétlennek lenni. E beteges érzékenység mind erősebben fejlesztette Aranyban a búskomor hajlamot, melyet még más körülmények is növelnek. A költő – mint minden valódi művész – szomjúzik a szép után, hogy azt műveiben elénk tüntesse. De a szép csak kivétel a világon; a ki töri magát utána, ki nem kerülheti, hogy a közönyös valóval, a mindennap trivialis jelenségeivel össze ne ütközzék; e meghasonlás, a művész ösztöne és az élet közti ellentét Aranynál annál erősebb volt, mert ő, mint a külvilág jó megfigyelője, a valóságot leplezetlenül látja. De még külső körülmények is hozzájárúltak mélabújának öregbítésére: idegrendszerét megtámadó betegsége, hazájának elnyomatása az absolutizmus járma alatt, leányának és Petőfinek korai halála – mind legörnyeszti és felkelti életének és (a mi annak képe): költészetének állandó hangulatát, a szelid, csendes mélabút.

Az ily finom szervezetű lélek azután már természeténél fogva ki van téve a tépelődés, a lelki fájdalom, a kétség rohamainak. Arany költeményei és levelei egyaránt tanúskodnak e belső küzdelmekről: belsejében Jakab meg Isten angyala harczolnak egymással és nem mindig az angyal az erősebb. Maró fájdalma nem egyszer erőt vesz lelkén: izgatott képzeletében hazáját feldúltnak, családját nyomorba sülyedettnek, leghívebb barátját megölve, önmagát halálos betegnek látja: az emberek hidegek, nyersek, önzők, az élet csal. „A kétségbeesés az én reménységem”, így kiált fel. A hypochondria sötét szárnyával körülcsapongja fejét:

„Csontváz! Halálfej! Irtózom. De mért

Iszonyodik az ember önmagátúl?

Ez a fő, mely ma képzel, gondol, ért,

E mellkosár (mely néha fáj galádúl),

E kéz, mely mostan is czérnára mért

Sorokat irkál, rímbe szedve hátol:

Mindez halálfej, csontváz, - nemde nem?

Egy év különbség vagy tán annyi sem.

Igy hánykódik önkinzó gondolatoktól izgatva: nem hiába, hogy épp a tépelődés drámáját, Hamletet választotta fordításra. Nem bír sem megalkudni a halál gondolatával, sem kibékülni az élettel:

Gyötrelmes az élet: a halál rettentő,
Maga önmagában viadalmas kettő.

Mint Vörösmarty, ki Salamonban fejezte ki kinzó nyughatatlanságát:

Salamonnak nincs hol maradása,
Földön nyugta, égbe vágyódása

úgy Arany ismét az örök zsidó üldözött bolyongásában látja élete jelképét: a békétlen nem bir pihenni, a jelen rettentő, a jövő teher; a mit az élet sivatagja felmutat, az mind hazug délibáb, az emberek tömege ködfátyolkép, ő senkit sem ismer; mint a csónak a habot, érzi hogy átmenet reá csap a sokaság. És ekkor kitör dallamos kétségbeesése:

Pusztán folyam mért nem vagyok,
Hogy inna fel asszú homok!

Mért nem futó, veszett vihar,
Mely ormokon egyszer kihal...
Tovább! Tovább!

Erős lelki convulsióit átviszi aztán lyrájába, melynek főjellege panaszos, tépelődő, és eposaiba, hol nagy részletességgel festi hősei küzdelmes önfaggatódzásait.

Ha lelke igy „elapad kínos gyötrelmében”, a fásultság szállja meg. A rohamot a kimerültség követi. „Örömből, bánatból dalforrás fakadhat. De ha izenként zsibbad el érzete, a fásult kebelnek nincs költészete” – mondja egyik költeményében. „Testem meg van törve, lelkem meg van ölve” írja, a vén Toldi szavait idézve, az ötvenes évek végével egy ismeretlen tisztelőjének, ki a Toldi második részének befejezésére buzdítja.3 Fájdalmaihoz ragaszkodó természetét maga Arany találóan jellemezte, midőn egy ismerősének, ki leánya halála után az idő mindent gyógyító hatásával vígasztalta, így válaszolt: „Az én fájdalmaim az idővel csak nőnek, nem apadnak.”

Ez a végletes érzékenység, mely szeret az indulatig emelkedni és a fásúltságig ereszkedik, Aranynál erős és mégis mérsékelt phantásiával párosúl. Phantásiája földi lakó; Arany nyugodtsága és józansága nem engedi a végtelenbe tévedni. Nála a képzelet legmerészebb játékában is mindig az ész az úr. Míg Petőfit véralkatának tüze, izgatott phantasiája, rhetrorikai lendülete és forradalmi liberalismusa inkább Kossuthhoz teszi hasonlóvá, Arany művészi öntudatossága és nemes mérséklete, eszközének egyszerűségénél fogva a kiegyező és alkotó Deákhoz talál. Az előbbeninek exaltátiója inkább a szláv fajra emlékeztet, melynek fősajátsága az exaltátió, ellenben Deák meg Arany realitás-érzéke, a józanság és mégis emelkedett phantásia egyensúlya a magyar rac...ia-fia.(...) Arany Deákkal még a lelkiismeret kultusában is találkozik. Aranynak felfogása szerint a lelkiismeret az, a mi személyeit emeli vagy sújtja, a mi a conflictusokat felidézi és kérlelhetetlenül megoldja, valamint Deák és politikáját, a régi jogért való küzdelmet a lelkiismeretre alapította. A tragikus bünhödés is, Arany balladái szerint, a lelkiismeret háborgásában rejlik. Ugyanazon erő, mely tépelődéseiben ön-lelkének legmélyére száll, hajtá őt arra is, hogy a mások lelkiismeretébe hatoljon.

A miben Arany azonban legnagyobb kortársait is felülmúlja, az nyelvérzéke. Különös fogékonysága van a magyar nyelv szókincse és sajátos fordúlatai iránt, melyekkel akár hallás, akár hallás, akár olvasás útját megismerkedett. Feje tele van ezer meg ezer ily magyaros, a népnyelv tövéről metszett kifejezéssel és szólásmóddal, melyeket bámulatos emlékező tehetsége Pazar bőségben reprodukál, finom ízlése pedig talpraesetten alkalmaz. Arany bármily mondatot magyar idiotismussal tudott volna kifejezni.

Bármily híven fejezi ki Arany a magyar jellemet, egyben mégis eltér nemzete geniusától: éppen nem rhetorikus. A magyar jellemben a szónoki kifejezésmód és gondolatmenet mély gyökereket vert. Okai a megyei élet, a felköszöntés régi szokása (már Priscus is hasonlót látott Attila lakomáján) és a magyar jurátusműveltsége. Ez a rhetorikai szellem mennydörög Berzsenyi legszebb ódáiban, ez pompázik Vörösmarty bús képzeletű lyrájában, ez szaval Petőfi forradalmi költészetében. Arany e sajátság híján volt: helylyel-közzel megüti a szónoki hangot, mint a Széchenyi ódájában, Rachel siralmában, de egészben véve idegen tőle. Az ő felfogásában valami naivság, valami bensőség van, mely nem fér meg a szónoklati szellem mesterséges emelkedettségével. A magyar ember lelkében is a rhetorikus szellem nem a legmélyebb, legeredetibb rétegekből való, hanem – ha szabad a hasonlatot tovább főzni – újabb lerakódmány, a politikai élet alluvium-képződése.

Arany pályája elüt a hasonló pályáktól. Mint kész ember lep meg bennünket: ifjúkori tapogatásait nem láttuk, hanyatlást nem éreztünk költészetében. Oly életkorban lép fel első műveivel, a minőben Petőfi mint Magyarország elismert legnagyobb költője a csatatéren meghalt; de meg is tartja lángelme erejét, melyet csak oly későn mutatott a világnak, legutolsó éveig, a midőn „küzdve kórral, bajjal”, megadja költői tartozását és Toldi szerelme megjelenik. Igaz, hogy a ki Toldi és Piroska bús szerelmét énekli meg, nem ugyanaz az Arany, ki Toldi ifjúkori bűnhődéséről oly megkapó üdeséggel regélt. Arany már subjectivebb lett; öreg kora és mélabúja reminiscentiákra utalják. Művészete is mélyebb alapokat keres. mindinkább bonyolúltabb jellemeket fest és behatóbban, nagyobb részletességgel indokol. Nem annyira cselekvényeknél, mint inkább lelki állapotoknál szeret időzni. Stilusa töörebb, nyelve népiesebb és merészebb lesz, a nagy virtuóz kedvtelésével keresi a nagy nehézségeket, hogy legyőzhesse. Az a három forrás, melyből minden költő merít: a könyvek, a tapasztalat és a maga lelke – eleinte egyenlő mértékben szolgáltatnak anyagot költészetének. Később többet-többet vesz lelkéből. Bolond Istók arczvonásai is mindinkább Arany Jánoséira ütnek. Egyre subjectivebb lesz: még a külső tüneményekben is saját sorsát látja. A földön kúszó lepkében agg korának képét látja (A lepke); a gőzhajóknak a Margitszigetre elható zubogása a szalontai malmot és ifjúságát tünteti eléje; a pesti útczán megjelenő abroncsos alföldi szekér láttára sajgó szive hevesebben ver, a mezei széna üde illata vidéki életére emlékezteti; a dér nélkül is lesohajtó őszi lomb vénségének symboluma4.”

Így áll előttünk nemes egyszerűségében és rendkívüli tehetségeivel Arany János. Egy még a civilisatió által el nem nyűtt faj eleven megfigyelő tehetségéhez nála erős ész fékezte phantásia járúl. A legerősebb józanság és a legnagyobb ihlet: ime szellemének sajátos, ritka vegyüléke.

Mint kedvelt hőse: Toldi Miklós, ő is a magyar nép szakasztott hű fia; ő is felküzdi magát alacsony sorsból a hírnév legmagasabb dicsőségére. De itt, a fővárosban közöttünk voltakép ő is idegen maradt mint Toldi Lajos udvarán; szíve mindig visszafájt Szalonta falusi határára. Midőn Aranyt – mint Toldit – fejedelmi ünnepléssel kísérik utolsó nyugalomra, voltakép egyszerű magyar falusi embert temetnek, ki a szellemi műveltség és a költői lángelme legnagyobb magaslatára emelkedett.

1) A költészetében feltűnő életrajzi adatokra nézve lásd a következő helyeket: Toldi szerelme VI. 18. (gyermekkora); Letészem a lantot... Emlények (Petőfire vonatkozólag), és Bolond Isták II. (szinészi pályája). Visszavágyódása Szalontára a többek közt ki van fejezve: A bújdosó, A pusztai fűz, Vágy, Epilogus, Ének a pesti ligetről czímű részint N.-Kőrösön, részint Pesten írt költeményeiben. A Margitszigetre nézve lásd Tölgyek alatt, Ének a ligetről és Toldi szerelme XII. 105.)
2
) Lásd Letészem a lantot, Évek, ti még jövendő évek és Fiamnak czímű költeményeit. Mind 1850-ből.
3
) Fővárosi Lapok, 1882. 106.sz.
4
) A lepke (1877.) – A tölgyek alatt (1877). – Vásárban (1877). – Nem kell dér... (1878.)

(Forrás: Riedl Frigyes: ARANY JÁNOS
Kiadja Hornyánszky Viktor akadémiai könyvárus, Bp., 1887.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése