2011. dec. 4.

Négyesy László: IV. Arany - A Kőrösi évek. Lírája

Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat, komor, fázik dalom.
Arany

És előttem járnak a hajdani képek,
Mint egykor, oly élők, mint egykor, oly épek.
Arany

1850-től 1865-ig, ez a másfél évtized volt ARANY költői pályájának delelője. Nem alkothatott annyit, a mennyire tehetsége volt, mert állandóan belső és külső akadályok csüggesztették: családi gond, honfibánat, testi bajok, hivatalos terhek, az irodalmi élet pangása, a közönség csekély részvéte. Sok megkezdett műve félbemaradt, de ebből az időből valók halhatatlan balladái, lirai remekei s számos nagyobb kompozicziója, egyáltalán legsajátosabb, legművészibb alkotásai.

A szabadságharcz után még az életpályát is újra kellett kezdenie. Családi fészkének 1851-ben találta meg új helyét, magának az új keresetet, ismét egy vidéki városban, Nagykőrösön a hová meghívták a református főgimnázium tanárának. Itt is maradt kilencz évig, az egész abszolút korszakban. Munkaköre inkább megfelelt rendkívül széles irodalmi műveltségének, a tanári karban is számos jeles író volt, a fővárosból is fel-felkeresték az irodalom kitünőségei; azonban az újk helyen sokáig idegenül érezte magát, a szép, de nehéz pálya, melyen nagy hatással működött, sok idejét és energiáját lekötötte. A nemzet első költőjének az irodalom csak mellékfoglalkozása lehetett. A nagy katasztrófa miatt szíve is majdnem halálos sebben vonaglott sokáig.

Így nagyobb alkotásokra alig volt türelme, s ő, a kiválóan epikus költő, jórészt lirai irányba terelődött. „Apró lirai sóhajokban tördelte szét fájó lelkét". A korszellem, a közlélek állapota sem kedvezett a tárgyilagos epikai szemléletnek és az epikai optimizmusnak, se egész Európában, se különösen nálunk. A XVIII. század közepétől fogva mindinkább terjedőben volt s a XIX.-nek első felében uralkodóvá lett a lyrizmus, a küzdő forrongó korszakok szubjektiv hangja; a romantika felszabadította az én-t. Maga az epika is elliraisodott, s a XIX. század műfaji ujdonságai közt egyik legjellemzőbb volt az a szubjektiv eposz mely BYRON példája után minden irodalomban elterjedt. Nálunk is erős volt a liraiság. VÖRÖSMARTY epikája, EÖTVÖS Karthausija, KOSSUTH szónoklata tele volt lyrizmussal. 1849 után épen nem volt meg az epikai bizalom.

Lirai költeményeinek legszemélyesebb része egy lesujtott, csalódott, fáradt, de nem elfásult, pessimizmusba nem sülyedt, sőt fokozott érzékenységű lélek hangja. „Minden illetésre szenved A tulérző fájvirág" - mondja magáról. Olykor azt hiszi, hogy hite nincs többé, mert látnia kell a nyomort, melyet a becsület válla hord, az erényt, az észt megtiporva, a vétket és butaságot körülhizelegve, de ragaszkodik régibb eszményeinek igézetéhez; családjáért aggodalom fogja el, de körében enyhület szállja meg; fájlalja lelke ifjuságának elszálltát, panaszkodik, hogy nincs többé reménye, ízenként elzsibbadt keblének nincs költészete, de más hangulatában a költészet tüzhelyéhez kivánkozik. Sebzi a való, fél az emberektől, de megmaradt, visszanyert barátainak lelke mélyén örül. PETŐFI elvesztését vagy 10-11 költeményben siratja el vagy érinti, de ez a fájdalom egyik büszkesége szívének.

E lelki hánykódások lirai emlékei a Karácsonéj 1849, Fiamnak, Évek, ti még jövendő évek, Letészem a lantot Reményem, Őszszel 1850. Még 1860-ban is Az örök zsidó szubjektiv allegoriájának víziószerű pathoszában hajszolt lelkének pihenővágyát festi. Egyéni szenvedéseibe folyton belenyilalt a hazafi-bánat, a nélkül, hogy teljesen megadná magát kétségeinek. Olykor azt hiszi, hogy hiába volna biztatni a kidőlt fa ágát: virágozzék megint, de máskor a legélesebb fájdalom mögül is diadalmas erővel tör fel benne a hit, hogy feltámad az Ige, az Eszme. Bizalma folyton növekszik, a nemzet életakaratának üzenetét küldi a nagy világba: Reményinek 1859, s van ereje a Rendületlenül hatalmas tanítását hirdetni; a Széchenyi emlékezete,Magányban). E személyes költemények mellett érzelmük vagy felfogásuk mélységével kiemelkednek s részben rendkívüli hatást tettek az olyan helyzetkompozicziók is, mint a Koldus-ének, Ráchel siralma 1851, Vágtat a ló, A pusztai fűz 1852 allegoriái, s a reflexiv költemények, mint a Gondolatok a béke-congressusról, A költő hazája, Az ihlet percze Dante, azonkívül a népdalok és más dsalok. Lelkének természetes vidámsága is megszólalt néhány humoros vagy tréfás költeményben (Érzékeny bucsú, Irószobám, Év kezdetén, Alkalmi vers, Arkádia-féle); olykor szatirája is (Egy némely nagyocska emberre, A sárkány, Poétai recept, Magyar Misi). ez a magasztos óda pedig (1860) válság idején, a legnagyobb magyar lesujtó halála után is felemelkedő ihlettel jelenti ki, hogy a nemzetben van élni hit jog és erő. Az 1861-iki országgyűlés idején is, a feszültség izgalmából a bizalom hangulatába emelkedik.

E lira a fájdalom kultuszával és energiájával, a humor enyhítő erejével a gondolat magvasságával, magyarosan jellemző nyelvének európaias művészetével az önkényuralom szomorú évtizedében felejthetetlen hatást tett a közönségre és az irodalomra. Nem kereshetjük benne PETŐFI tüzét és fantáziáját, a hang és a motivumok ama páratlan gazdagságát; de ARANY más lélek, s lirája az ő lelkének hű tükre. ARANY ép oly őszinte mint PETŐFI, csak nem oly nyíltszívű, nem oly közvetlen és eleven; érzelemköre ép oly jogosult, s a tépelődő lelkiállapot, a bonyolult hangulat sok tekintetben közelebb állt a modern lirához.

(Forrás: Arany - Négyesy Lászlótól - A költő születésének százados évfordulója alkalmából a Kisfaludy-Társaság ajándéka a magyar tanulóifjúságnak - Bp., Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, 1917.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése