Négyesy László: IX. Arany - A nagy kompozicziók. Toldi Estéje, Daliás idők, A hun eposz, Buda halála

Ha méltóbb énekim eldanolandom
(Mátyást, Lajost, Csabát s még vagy hetet!)
Arany.

Nagy lelke azonban nem hagyott a költőnek békét, hogy nemzetének fenségesebb énekeket is mondjon múltunk legdicsőségesebb emlékeiből. Elkezdte megénekelni Nagy Lajos korát, Daliás idők czímmel, a Toldi középső részéül; egy nagy eposzt akart alkotni hun mondáinkból, dicsőiteni akarta Mátyást, a mint a meghódított Bécsben fényes dalünnepet tart, - erre külön stanzákat kombinált a magyar alexandrinekből a magyaros visszatérő rím alkalmazásával (1855), - Szent István korát, Csanád mondája keretében, melyből egy sokat igérő, a kor levegőjét éreztető archaizáló töredék maradt meg. Mindannyinak megvolt a conceptiója és a hangja, az organikus csírája; egyik érdekesebb, szebb a másiknál. Minő gazdagsága az alkotó ihletnek, az epikai hangulatnak! Időhiány, erőmegosztás, rossz egészség, a részvétlenségtől való félelem okozta, hogy „a sok kerített óriás fenék" egy része úgy maradt.

A Toldi-trilógia és a hun eposz terve azonban az 50-es évek elejétől egész életen át foglalkoztatta. Amabból a Toldi estéjét 1854-ben tette közzé. Ennek bajnoki tárgya majdnem ugyanaz, mi az első részé: egy kérkedő idegen bajvívó legyőzése a nemzeti becsület nevében. De ARANY nem ismétli önmagát. Más lesz a nézőpont, az alapeszme, a hangulat s még mélyebb és tudatosabb a művészet. Toldinak utolsó diadalával összekapcsolja halálát. Nem közönséges halállal múlik ki ez a hős, ellenség karja nem vesztheti el: őt a maga haragja öli meg. „Toldi haragja" e költemény tárgya, mint Achilles haragja az Iliásé. Miért haragszik? Mert meghasonlott a haladó világgal, melynek kinövései is vannak s melynek egyoldalú, éretlen gyerkőczei csúfot űznek az ő egyoldalúságával. A két világnézet közt Lajos király tesz igazságot: a leáldozó lovagvilág erénye: a vitézség, s a hajnalodó újkor eszménye: a műveltség egyaránt szükséges, emezzel ki kell egészíteni, meg kell erősíteni amazt. És ARANY is azt a gondolatot hirdeti új költeményében nemzetének, hogy régi, dicső erényünket, a vitézséget tartsuk tiszteletben, de másfelől tegyünk szert új erőre is a műveltségben; és ha eltört a kardunk, dolgozzunk az agyunkkal. A cselekvény iránya is ellenkező az első és az utolsó Toldiban: ott felemelkedés az elnyomatásból és a hirtelen haragban elkövetett emberölés következményeiből; itt összeomlás, midőn a hős maga rombolja le dicsőségét hirtelen fellobbanásában emberöléssel. A hangulat amott vidám, sangvinikus, itt melancholikus. E szomorú, helyenként gyászos hangulatot enyhíti a zsémbelődő vén bajnok zordon alakjába finoman vegyített humor és tarkítja a mellékszemélyek: Bencze és a kapus komikai rajza, de ez ellentét csak még jobban kiemeli az alaphangulat hatását. A lélektani kompoziczio itt még egységesebb, erősebb, mint az első részben; az előadás biztosabb. A színek az első részben elevenebbek, mintegy elemibbek; itt összetettek, tompítottak. B. EÖTVÖS JÓZSEF azt mondta, hogy a Toldi-ért odaadná mindazt, a mit írt és írni fog; de mikor a Toldi estéje megjelent, azt írta ARANY-nak, hogy ez a költeménye még azoknál is magasabban áll, a melyekkel ARANY gazdagította irodalmunkat.

Hogy egy középső Toldi-t is írjon, a hős pályájának tetőpontjáról, az természetes óhajtása lehetett minden olvasónak; először PETŐFI biztatta rá ARANY-t, de már Ilosvait majd egészen kiaknázta a költő, a történelem nem tud Toldiról, a semmiből volt mesének nem lenne a közönségnél hitele. Úgy vélte, ilyen „epikai hitel" nélkül nem támadhat mélyebb illúzió. Azért inkább a magyar lovagvilágot akarta festeni Nagy Lajos korával a Daliás Idők-ben, s e hősök közt Toldit. Egy éneket közzétett belőle 1851-ben, a „Losonczi Phönix" czímű segélyalbumban (majdnem ugyanaz, mint a Toldi szerelme első éneke). De mikor már a hetedik énekig haladt, 1853-ban újra kezdte, most már búsra forduló mesével; vagy tíz év múlva harmadszor fogott hozzá; ez a szerkezet 1878-ban érte meg befejezést s Arany estéjének lett a diadala.

De gazdag lelkivilágának a fenségre irányuló ösztönét a hun eposz megalkotásában szerette volna kielégíteni. Ezt szánta nemzetének a maga legfőbb ajándékául. A krónikáinkban fenntartott magyar hun-monda, egynéhány hozzácsatlakozó szájhagyománynyal, a Hadak útjával, Csaba írével együtt, ez a költői kincsünk még feldolgozatlanúl hevert, pedig Attilát a magyar köztudat a középkor óta históriánk alakjai közé sorozta. Ez anyag epikai hitelét növeli, hogy Európa germán és román népeinek költészetében és hagyományaiban s ezek közt a világirodalom egyik legnagyobb epikai alkotásában a Nibelung-énekben is kapcsolatai vannak. Attiláról és mondáiról THIERRY ÁMÉDÉE franczia író ekkor tette közzé híres tanulmányait. Szabadságharczunk bukásának gyászához jól illett a hun birodalom összeomlásának tragikuma s a Csaba ivadékára váró felemelkedés az elbukott nemzet számára is vigasztaló igéretet szimbolizálhatott.

Először Csabáról akart eposzt írni s Attila utolsó hazatértével, menyegzőjével és halálával kezdte. Megvan ez első dolgozatból (1853) az első másfél ének és a hatodik ének bevezetése alexandrinokban és egy gyönyörű hősdal mint betét, párrímes négyes jambusokban, melyet Keveháza czímmel közrebocsátott, s mely egy kis eposzával felér, benne a tömeglélek rajza, a nyelv és forma művészete elragadó. Az első ének bámulatosan összpontosított foglalata az Attilára vonatkozó előző mondáknak. Arany művészi lelkiismeretességét és nagyraczélzó becsvágyát mutatja, hogy ilyen kitünő kezdetet sem sajnált eldobni jobb terv és még méltóbb hang kedvéért. 1855-ben nagyobbszerű tervet alkot. Attilát állítja a cselekvény középpontjába s az egész hunmondát fel akarja egy trilogiában ölelni. A hármas szerkezettel eléri azt, hogy mindegyik részben szerves lélektani kompozicziót adhat, másfelől a három részt eszmei egységbe is foglalhatja. A személyek változnak, az egyéni lélek története nem lehet egységes; de a néplélekben végbemenő folyamat s így az alapgondolat is egységes lehet: az apák bűnei megtoroltatnak a fiakban s az ősi erény megőrzött csírái kihajtanak az utódokban. Az alapeszme átnyúlása sokkal szorosabb egységbe foglalja ezt a trilogiát, mint a minő a három Toldi-költeményben van. A húrt is magasabbra hangolta a költő, a naiv magyar forma helyett a nibelungi szakot választotta s ezzel középkoriasabbá stilizálta az alkotást; talán a Keveháza jambusainak választékos dictiója tette elégedetlenné az egyszerűbb, népiesebb hanggal. Ennek a feldolgozásnak meglevő töredékei a hang fenségében vetélkednek a Nibelung-ének leglendületesebb helyeivel. De ARANY olyan nagy művész volt, hogy még ezt is feláldozta. 1856-ban félbehagyta ezt a feldolgozást is. A trilogikus felosztást megtartotta, de visszatért az egyszerűbb hanghoz, a magyar epikai versformához. Abból akarta kicsalni, nem a németből kölcsön venni, a népvándorláskori ódon zamatot és a fenséges színt.

Így alkotta meg 1862/63-ban a Buda halálát mint a trilogia első részét. Etele világhatalom alapítására van hivatva, meg is kapja e czélra Isten kardját, mert méltónak mutatta magát önuralmával a világuralomra. De az emberi nagyságnak árnyéka is van. Etelét odasodorják a körülmények és az ármány, hogy elveszti önuralmát s megöli testvérbátyját, Buda idősb királyt. Ezzel az egész főhatalom reá száll. A másik két rész (Ildikó és Csaba királyfi) terve szerint az isteni nemezisnek elégtétel kell; Etele nagy birodalmat alapít, de művén nem lehet áldás, mert eljátszotta küldetését. Jóslatot kap, hogy birodalma el fog enyészni, de az a fia akit még nem ismer, helyreállítja. Rika nejétől ekkor születik Csaba fia. Ez lesz a kedves fiú. De a végzet úgy szövi hálóját, hogy a halandó ember mindenkép belekeveredik. A mellőzött Ildikó (Krimhilda) megöli Etelét s a főhatalmat Aladárnak szerzi meg. A hódolt fejedelmektől is szítva a testvérviszály átka felújul a fiakban s romba dönti a hun birodalmat. Csaba azonban megmenti a hun nép töredékét s igéretet kap, hogy ivadéka, Árpád visszaállítja elvesztett birodalmukat. A tragikus conceptió így megnyugtató befejezéshez jut s az új honalapitás biztositásával megőrzi a költő az epikai szellemet.

A Buda halála magában is nagy értékű alkotás. Azzá teszi a felfogás mélysége, az emberi dolgok menetében nyilvánuló törvényszerűség éreztetése, a lélektani felépítés tökéletessége, a jellemzés ereje, a világkép elevensége és jelentősége, a korszínezet hűsége, a szemlélet és az előadás törzsökös magyarsága és ódon zamatú ízlése. Megtartotta a költő a kapcsolatot a Nibelung-énekkel, a megokolás összetevő művészetére nézve tanult SHAKESPEARE-től, sok egyébre nézve a világirodalom legnagyobb költőitől, sok egyébre nézve a világirodalom legnagyobb költőitől, de a legtöbbet hazai forrásból merített: a magyar hagyományból, a magyar néplélekből és a maga lelkéből. Attila, Buda, Gyöngyvér a hun főemberek alakját, magyar alakok után vagy segítségével mintázta, az életből vett vonásokat emelve, nemesítve, a századok árjába merítve, mint GYULAI PÁL kifejezi. Detrét a magyar hagyomány szellemében formálta ravasznak. Nemzeti krónikánkból vette a vázat a lélektani felépítéshez. Az alexandrin formájában és a népies nyelv alapján meg tudja alkotni a fenséges magyar epikai stilust is. A nyelv egyszerű, de antik méltóságú. Nincs benne keresett archaizálás; nem folyamodik régi szóformák, isemucut és vogmuc-féle alakok használatához; de a magyar nyelv törzsökös szóláskincséből merít, nem neologizál s arra ügye, hogy minden szó és képzet megfeleljen az ábrázolt kor szemléleti készletének, valamint a lélekrajzban is minden indulat, törekvés, eszme megfeleljen az őskor lelki világának. Rekonstruálja mintegy az ősmagyar lelki életet s megtölti a nagyság szellemével. A költő a Buda halálá-ban megalkotta, a mire törekedett, a monumentális magyar eposz mintáját.

Ez eposz betéte a Rege a csodaszarvasról, mely hangjának, formájának, szemléleti világának és levegőjének magyar és ősi naivságával még a Keveházánál is stilszerűbb alkotás. Az illuziót azzal teszi teljesebbé a költő, hogy a hősdalt egy hun énekmondó ajkára adja, a kinek a tárgyban való naiv elmerülése annál természetesebb.

(Forrás: Arany - Négyesy Lászlótól - A költő születésének százados évfordulója alkalmából a Kisfaludy-Társaság ajándéka a magyar tanulóifjúságnak - Bp., Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, 1917.)