Ott a költő sírja, a kicsiny fehér domb,
Ujon ásott sír az, nem nőtte be hant;
Ormán az öreg tél pihen ősz hajával,
Itju élet romja temetve alant.
Mért halt meg? hiszem még oly soká élhetett:
Bölcs kárhoztatás! menj, dobd reá kövedet.
„Gyönge az a lélek, mely az élet súlyát
Nem bírva, leroskad a pálya felén;
Nem férfi az, a ki fölveszi a gyilkot,
Melyest vigaszul hagy a futó remény.”
Imhol a nyugágy, mit kislelkűség vetett:
Nagy lélek, eredj, dobd a sírra kövedet!
Te, kit aranyhímes pólyába kötöztek
S fednek születésed érdemcsillagi,
Kire gondolkozni sem szorult magadra,
S minden gondolatod más találja ki:
Ily halál soha sem fog érni tégedet:
Nagy lélek, eredj, dobd a sírra kövedet!
Te erős jellem, ki csúszva-mászva győzesz,
A kit a kegyszellő jobbra-balra hajt,
Ki elbirsz feledni egy hitvány mosolyért
Annyi könyes arczot, annyi sok sohajt,
Ki az érző szívet gúnyosan neveted:
Nagy lélek, eredj, dobd a sírra kövedet!
Te, ki földi léted boldog hizlalóján
Nem sejted, hogy benned égi szellem él;
Ki, ha vágyaidat mérsékleni tudnád,
Oktalan állatnak is beillenél?
Soha ilyen gyászos nem leend végzeted:
Nagy lélek, eredj, dobd a sírra kövedet!
Te, utonállója minden pénzdarabnak,
Kit silány éltedhez bilincsel az ércz,
Ki, ha rajtad állna – míg lesz a világon
Nem tied egy fillér – örök-évig élsz,
E merényt te soha, soha nem követed:
Nagy lélek, eredj, dobd a sírra kövedet!
És te szellemfukar, ki rideg falak közt
Gyüjtesz a penésznek halott tudományt,
Kit nem érdekel a hitvány földi ember,
Míg a hold lakói állapotja bánt:
Nagy lélek, eredj, dobd a sírra kövedet,
Vagy kőnél keményebb szívtelen könyvedet!
Mi pedig, barátim, járjunk el a sírhoz
Olvasztani róla könynyel a havat,
Hadd sirjon a szív, ha itélni erőtlen!
Tán így hamarább jön az enyhe tavasz
S béhinti virággal az egyszerü dombot
Hol ő pihen, a ki tövis közt bolyongott.
(Forrás: Riedl Frigyes: Arany János munkái - I. kötet, Kisebb költemények 1., - Franklin-Társulat Budapest, magyar irod. intézet és könyvnyomda 1902.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése