Négyesy László: V. ARany - Balladái

Állj meg, boszú, megállj!
Arany.

Epikai tehetségének és lirai hangulatainak eredőjekép keletkeztek az 50-es években legsajátosabb alkotásai, balladái. A szabadságharcz előtt és alatt írt népdalias hangú, jelenetes szerkezetű románczoktól és életképektől (A varróleányok, Szőke Panni, Rákócziné, Nyalka huszár, A méh románcza) a klasszikus balladákhoz nem épen az angol, skót és a székely balladák tanulmányozása által jutott el, hiszen a székely balladák csak később lettek ismeretesekké, a skót balladákat, s azonkívül a dán és német balladákat és a spanyol románczokat ismerte ugyan s több-kevesebb hatásukat beleolvasztotta a maga művészetébe, de a legfőbb haladást saját fejlődése okozta. Főleg a Katalin óta kisebb epikai költeményeiben is a lélekrajzra alapította a cselekvényt, személyeinek lelkiéletéből fonta ki a mesét. Az 50-es évek balladáiban már ez a psychocentrikus felfogás uralkodik; cselekvényük a személyek lelkiéletéből, indulataiból foly. A személyek testi és lelki valójuk szerves együttességében előttünk állanak, történetüket szemünk láttára s mintegy velünk élik át. Az alkotás e módszerén kívül az alkotó költő lelkének újabb gazdagodása, izlésének és nyelvművészetének azóta elért rendkívüli fejlettsége emeli ez újabb balladákat az első kísérleteknél aránytalanúl magasabb színvonalra.

Az első, a Rozgonyiné, 1852-ből, a hitvesi szerelmében amazonná lett magyar nő kedves képe, a ki férjén és királyán nemes elégtételt vesz. Az V. László (1853) már a legmélyebb lélektani felfogással van megalkotva. A vétkes királyt megbünteti saját lelkiismerete, fokozódó rettegése a nemezistől, melynek árnyékát sejti az emberi és természeti környezet minden jelenségében,m s melynek akkor fut a karjaiba, mikor menekülni igyekszik előtte; a magyarok felkelésétől tart s a cseh kelyhesek mérgezik meg. A királyból csak az ember marad meg szánalmunk kíséri sírjába, de fellélegzünk, mert bűnhődéséből Magyarország jobb jövője sarjad ki: „visszajő a rab!" Minő alkalmi varázsa is volt e szónak a külföldi, főleg csehországi fogságban szenvedő honfitársainkra való czélzásában! Minő rejtelmes erővel hat lelkünkre az isteni bosszúállásnak az egész balladára ráterülő silhouette-je, a lélekállapot és a természeti jelenségek kapcsolatossága és ellentéte; minő súlyos tartalmat emelnek a könnyen röppenő sorok, s a mint a szakok utolsó sorának rimdisharmoniája a befejező strófában helyet enged a rímharmoniának, még ez a technikai eszköz is milyen szimbolikusan emeli ki az ellentétek megoldódását! A Török Bálint, ez a népdalias ritmusú, de régi énekek zamatát is éreztető ballada sem csupán hősének, hanem a magyarságnak is drámája, de itt már a magyarság bukásával s a Törökországba szakadt rab pusztulásával. Az egri leány ötfelvonásos, kettős cselekvényű, részenként más-más ízlésű, de összhangban olvadó balladájában a fájdalom páthosza önt erőt a magyar hajadon bosszuló karjába, mint a kudarcz jóvátételének indulata a magyar és lengyel vitézekébe a cseh rablók ellen.

Az Ágnes asszony egy paraszt családi tragédia végjátéka, a hűtlen menyecske megható bünhödése, a ki mint Macbeth felesége, nem tud szabadulni az áldozat vérének látványától, s beleőrül e rögeszmébe, mialatt folyton számontartja öntudatát, nehogy megőrüljön. Balladában itt festi először a lelkiismeret visszahatásából kifejlődő tébolyt, s használja a refraint, melylyel a félelem és szánalom tragikai érzéseit tartja felszínen. 1854-ben csak egy balladát írt, a Mátyás anyját, a szenvedélylyé hevült anyai vágy népiesen naiv és finom rajzával, a Hunyadi-czímer hollómotivumának és a népköltés madárpostájának alkalmazásával. 1855-ben írta a legtöbbet. Az Árva fiu ismét falusi tragédia; elsősorban az anyai hűtlenség lelki büntetésével. A Bor vitéz-ben a fájdalom túlsága bontja meg az elesett hős menyasszonyának lelki egyensúlyát, de kísérteties viziója és halála nem rémes, hanem megnyugtató hatású, hiszen óhajtása szerint való. A különös lélekállapotot itt a sorok ismétlődésének szimbolikája is festi; ezt az ú.n. maláj-formát a német romantikus költők egyikétől, CHAMISSO-tól vette át és tette mélyebb hangulatúvá. A Zács Klára egy régi hegedős ajkára adott ének, csengő népdalritmusában egy megrázó történeti tragédia, a büszke magyar origarcha véres merénylete leánya eltiport ártatlanságáért a királyné ellen s a hatalom telhetetlen bosszúállása, befejezve e jelentős sóhajjal:

Rossz időket élünk,

Rossz csillagok járnak

Isten ója nagy csapástól

Mi magyar hazánkat.

A Szibinyáni Jank a szerv udvarban serdülő Hunyadi János egy magyar virtusát mutatja be, nem a korlátait ledöntő szenvedély, hanem a fegyelmezett akaraterő rajzával, s inkább a spanyol románczok, mint az északi balladák modorában. A Cid-románczoktól ihletve egész balladakört is tervezett a Hunyadinkról; ennek előhangjáúl írta 1855-ben a Hunyadi csillagát, egyik tagjául a Both bajnok özvegyét 1856-ban és a Kapisztránt, de ez töredék maradt. Formájukban közeledett ARANY a spanyol formához, a nyolcztagú sorhoz, a Kapisztrán-ban pedig egyenesen a spanyol asszonánczot alkalmazza, de betűrímmel is erősítve a ritmust.

Szondi két apródjában (1856) a sokszor megénekelt történetet új kompoziczióban mutatja be. Hősei az énekes apródok, s az ő énekükben Szondi is, a kit így úl oldalról, közelebbről, melegebb világításban látunk. A köztük való erkölcsi viszony nem szűnik meg a hős halálával; az idegen kényuralom csak szolgalelkek érzelmeivel rendelkezik, a szabad lelkek háláját nemzeti nagyjaink iránt nem sajátíthatja ki; zsenge koruk ellenére nem kisebbek hűségükben, mint a Kont fegyvernöke, kiről GARAY mondott a Kont után éneket. Még 1856-ból való a Pázmán lovag „víg ballada", mondhatnók a GYULAI PÁL szavával: vígjáték, és 1857-ből A walesi bárdok, ARANY-nak egyetlen idegen tárgyú balladája, a Szondi két apródjá-éval rokon alapeszmével: a költészeten nincs hatalma az elnyomónak; az őrjöngő zsarnoki düh őrjöngő látomásokba csap át, mint az angol tragédiákban, a hang és versalak is stílszerűen angolos.

A balladák legtöbbje vonatkozásban van a nemzet akkori helyzetével, s így a hazafias lira szerepét is betöltötték. De e különleges történeti jelentőségüket nem számítva, általános emberi értékük is rendkívül mély. Megvan az a sajátos szépségük, a i a népköltés és az egyetemes irodalom legszebb balladáit oly erős hatásúakká teszi, hogy néhány könnyű, dalszerű strófában egész drámát hoznak elénk, jelenetekkel, éles lélekrajzzal, a szenvedélyek közvetlen kitöréseivel. De ezenfelül megvan bennök ARANY művészi és emberi egyénisége. Hangjukon át érezzük az elnyomott magyarság szenvedő, szebb multon merengő, jobb jövőért epedő lelkét. Kompozicziójukban a legnehezebb művészi feladatok játszi megoldásával találkozunk, nyelv- és versesművészetükben a legfőbb virtuózitással, a magyar nyelv páratlan jellemzetességével és zenei hatásával. Minden szó a legkisebb is, egy-egy színárnyalat, a mely nem ecsettel van az alapjára felrakva, hanem bele van égetve, s onnan le nem mosható, el nem távolítható. Minden költeménynek saját hangja saját egyénisége van, egyik sem hasonlít a másikhoz. Mindegyik a legfinomabb művű ékszer.

Közel állnak hozzájuk hatásban és értékben ARANY-nak ekkor írt kisebb kooly és víg elbeszélő költeményei, legendái mondái, anekdotái, genreképei és allegoriái: A gyermek és a szivárvány 1851, A sárkány 1853; A hamis tanú, A hegedű víg legenda 1853; A bajúsz, A fülemileHatvani, A vén gulyás 1855, ezek közt is különösen Szent László, A fülemile és Hatvani, valamint egy gyönyörű alföldi idillje, a Családi kör (1851), a skót BURNS Szombat esté-jének méltó párja. 1854,

(Forrás: Arany - Négyesy Lászlótól - A költő születésének százados évfordulója alkalmából a Kisfaludy-Társaság ajándéka a magyar tanulóifjúságnak - Bp., Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, 1917.)