From bough to bough the warbler flies;
In song the voice to voice replies:
Fresh verdure decks the time-worn grave;
The tuneful lyre awakes the brave.

Away start forth to hunt the deer
The gallant sons of Enéh fair;
Twin heroes, Magyar and Hunor,
Whom Enéh erst to Ménrót bore.

A chosen train, the brothers own
Each fifty knights of fair renown,
With weapons for the chase arrayed,
As though for bloody strife displayed.

Before them lies the stricken prey,
Nor roe nor stag escapes away:
Succumbed so soon the panting hart -
The hind ere long shall feel the dart.

In hot pursuit careers the band
Along the salt sea’s desert strand;
Where never wolf, where never bear
Hath strayed, behold the huntsmen there!

E’en where the pard and lion prowl,
And o’er the desert fiercely howl;
The tawny tigress casts her brood,
But, starved, devours in frenzied mood.

As soars the bird, song rends the air
In praise of sons of Enéh fair:
From bough to bough the warbler flies;
Harmonious, voice to voice replies.

Now hastes the sun, declining low,
To gild yon clouds with ardent glow;
And yet the men their course pursue,
Till twilight hides the prey from view.

The hunt by darksome eventide
Hath reached the Kur’s far-stretching side;
Along the banks the pleasant meads
Are grateful to the weary steeds.

Saith Hunor: “By this river’s brink
We’ll camp, and let our horses drink;”
Quoth Magyar: “Soon as breaks the morn
We haply home shall all return.”

“Ho, valiant knights; ho, warriors, stand!
What wondrous spell affects this land,
That eastwards here the sun descends,
Whose wonted setting westwards tends?”

“Methought,” one hero made reply,
“The sun drew near the southern sky.”
A second said: “I rather deemed
The northern heavens radiant gleamed.”

Dismounting near the river’s bank
The men encamped, their horses drank,
That early, waked by rosy morn,
They haply all might home return.

It dawns; the zephyrs cool arise;
A purple border streaks the skies.
When, lo! beyond the flood appear
The stags who sport devoid of fear.

As soars the bird, song rends the air
In praise of sons of Enéh fair:
From bough to bough the warbler flies;
Harmonious, voice to voice replies.

“Rouse, comrades there! for, swift as wind,
Must we pursue the fleeting hind.”
And - whether joy or grief it cause -
They needs must hunt, nor dare to pause.

Across the river Kur they swim;
But now the wild grows drear and grim:
No single grass-blade sprouteth here;
No drop of water far or near.

The barren soil shows rifts and cracks,
Whence salt exudes in shining tracks;
No draught springs fresh from bubbling well,
But pools emit a sulph’rous smell.

From out the earth oil turbid flows,
And here and there it lurid glows;
As watch-fires flare by dismal night,
The flames burst forth with fitful light.

Each eve they, rueful, shed a tear,
That thus so far they’ve chased the deer;
That still the prey they must pursue,
With naught but desert sad in view.

And yet, when morning comes, they find
No choice but still to hunt the hind;
As breezes drive the chaff away,
Or shadows follow birds by day.

As soar the birds, so breezes bear
The praise of sons of Enéh fair:
From bough to bough the warblers fly;
Melodious, lips to lips reply.

Beyond the Don the huntsmen flee
Along the calm Maeotian sea.
An island fair to reach, they pass
Through treacherous pool and deep morass.

Dense mists arise, behind, before;
’Tis vain the chase to follow more.
Whilst, unaware, the men pursue,
The prey hath vanished far from view.

“Holla! holla! where runs the deer?” -
One horseman shouts: “’Tis here, ’tis here!”
A second calls: “It there must be!”
A third: “I nowhere one can see!”

A search in every nook they make,
Through tangled weed and thorny brake;
Though fowl and lizard start in fear,
The frighted hind doth not appear.

“Alas!” saith Magyar, “who shall say
How we may win our homeward way?
No beacon in the heav’ns I see:
My mother! this is death to thee.”

Saith Hunor: “On this pleasant isle
We well may make our home awhile:
Fresh grass and water clear I see,
And honey drips from hollow tree.

“Blue flows the stream, the fish is good;
The fallow deer is choicest, food;
The bow is strung, the arrow swift,
And spoil, to heroes, fortune’s gift.”

As soars the bird, song rends the air
In praise of sons of Enéh fair:
From bough to bough the warbler flies;
Harmonious, voice to voice replies.

Now tired of snaring, day by day,
The finny or the antlered prey,
They feel impelled to nobler pains,
And, venture-loving, seek the plains.

Across the waste now faintly come
The sounds of distant fife and drum;
In darksome loneliness they seem
Like heavenly music in a dream.

Here mystic state the fairies keep,
Or ‘neath the cloudy vapour sleep;
Along the wilderness they dance,
And revel in the vast expanse.

No man is near, but there are seen
Earth’s maids of fair and noble mien:
The daughters of Belár and Dúl,
Apt students in the fairy school.

Of Dúl’s are two beyond compare,
Belár has twelve of beauty rare:
In all a hundred maids and twain
The syren’s art will soon attain.

A test severe must they endure; -
To hapless fate nine youths allure;
Must hold enslav’d in amorous chains,
While fancy-free each maid remains.

’Tis thus they learn the fairy art,
To wield false hope’s heart-piercing dart;
Each eve recount the feats of day,
Then dance the darksome hours away.

As soars the bird, song rends the air
In praise of sons of Enéh fair:
From bough to bough the warbler flies;
Harmonious, voice to voice replies.

The wind confronting, lightly speed
The knights, whom sound and glimmer lead;
Their stealthy movements darkness hides: -
The flutterer-seeker cautious glides.

Saith Magyar first: “The flute tones move
My inmost heart to tender love.”
Then Hunor: “Rather me entrance
Yon sylph-like forms and shadowy dance.”

“Rouse, comrades there, and forward spring!
Make captive all the dancing ring;
Let every man a partner seize;
Dispels all trace the northern breeze.”

Their steeds five horsemen goad and lash;
With loosened rein they onward dash;
The maids, foreboding no alarms,
Are, dancing, caught within their arms.

With sudden shriek and anguished cry,
Away each startled maid would fly;
But, fire before and stream behind,
No way of rescue can they find.

Now rise and melt in shades of night
The fairies poised on pinions light,
But woe these luckless nymphs betide!
In earth’s deep caves they fain would hide.

The maids with meek resolve no more
May hope to learn the fairy-lore.
The coursers speed; o’er all the plains,
Forsaken now, dull silence reigns.

As soars the bird, song rends the air
In praise of sons of Enéh fair:
From bough to bough the warbler flies;
Harmonious, voice to voice replies.

Hunor and Magyar thus obtain
As wives the Dúl-sprung noble twain;
The hundred knights have each their share
Among the hundred maidens fair.

Content their honoured lot to know,
The wives no rancorous feeling show;
Nor yearning homeward would remove,
Restrained by strong maternal love.

The island now more lovely grew;
Their tent alone as home they knew.
Enjoying peace their rest was sure:
What higher bliss could them allure!

Their sons grow up a warlike race;
Their daughters famed for maiden grace:
From warrior stem shoot branches green,
While virgin flowers are round them seen.

Of offspring every knight has twain,
The leaders, two, and two again;
They each become a tribal head,
A proud and numerous host to lead.

In Hunor’s line the Huns we trace,
From Magyar springs the Magyar race:
Too many for their island home,
They soon are forced again to roam.

O’er Scythian soil they spread, and gain
Fair lands where Dúl was wont to reign.
Henceforth your fame, ye warrior pair!
Exultant praise afar shall bear.

TRANSLATED FROM THE MAGYAR BY E.D. BUTLER
*
(THE LEGEND OF THE WONDROUS HUNT. – WITH A FEW MISCELLANEOUS PIECES AND FOLK-SONGS – London 1881. -

http://vmek.oszk.hu/html/vgi/vkereses/vborito2.phtml?id=215)

***

ARANY JÁNOS: REGE A CSODASZARVASRÓL

Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.

Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéh-nek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egy testvér, Ménrót fia.

Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyű vadra.

Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet -
Üldözik a szarvas-gímet.

Gím után ők egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.

De a párducz, vad oroszlán
Végig üvölt a nagy pusztán,
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát eszi ha éhezik.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Már a nap is lemenőben,
Tüzet rakott a felhőben;
Ők a szarvast egyre űzik, -
Alkonyatkor im eltűnik.

Értek vala éjszakára
Kur vízének a partjára;
Folyó víznek partja mellett
Paripájok jól legelhet.

Monda Hunor: itt leszálljunk,
Megitassunk, meg is háljunk,
Monda Magyar: viradattal
Visszatérjünk a csapattal. -

Haj, vitézek! haj, leventék!
Micsoda föld ez a vidék,
Hogy itt a nap száll keletre?
Nem, mint máshol, naplementre?

Szólt egy bajnok: én ugy nézem,
Hogy lement az déli részen.
Szólt egy másik: nem gondolnám:
Ott vöröslik észak ormán.

Folyamparton ők leszálltak,
Megitattak, meg is háltak,
Hogy majd reggel, viradattal
Hazatérnek a csapattal.

Szellő támad hűs hajnalra,
Bíborodik az ég alja;
Hát a szarvas nagy merészen
Ott szökdécsel, túl a vizen.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Nosza rajta, gyors legények!
Érjük utól azt a gímet.
És - akarva, akaratlan -
Űzik ismét szakadatlan.

Kur folyót ők átalúszták,
Még vadabbak olt a puszták,
Ember ottan egy fűszálat,
Egy csöpp vizet nem találhat.

A föld háta fölomolván,
Sziksót izzad csupasz ormán,
Forrás vize nem iható,
Kénköves bűzt lehel a tó.

Forrás keble olajt buzog;
Itt is, ott is égnek azok,
Mint sok őrtűz setét éjjel
Lobban a láng szerteszélyel.

Minden este bánva bánják,
Hogy e vadat mér’ kivánják,
Mért is üzik egyre, nyomba, -
Tévelyitő bús vadonba.

Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka,
Mint madarat az árnyéka.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Vadont s a Dont ők felverik
A Mejóti kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ők behatnak.

Ott a szarvas, mint a pára
- Köd előtte, köd utána -
Mig az ember szélyelnézne:
Szemök elől elenyésze.

Hóha! hóha! Hol van a vad? -
Egy kiáltja: ihon szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A harmadik: sehol sincsen!

Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyik ha rezzen, fajd ha rebben:
De a gímvad nincs ezekben.

Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé -
Anyám, anyám, meghalsz belé!

Szóla Hunor: itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk;
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz.

Kék folyam ad fényes halat,
Vőrhenyő vad izes falat,
Feszes az íjj sebes a nyíl,
Harczkalandon zsákmány a díj.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek,
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hogy eluntak otthon űlni,
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.

Puszta földön, sik fenyéren
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.

Tündér lyányok ottan laknak,
Tánczot ropnak, ugy mulatnak;
Szőve ködbül sátoruk van:
Ugy mulatnak sátorukban.

Férfi egy sincs közelébe’;
De a földi lyányok szépe:
Lyányai Belárnak, Dúlnak,
Tündérséget ott tanulnak.

Dúl királyé, legszebb, kettő;
Agg Beláré tizenkettő;
Összesen mind: száz meg kettő
A tündérré válni kezdő.

Kemény próba: férfit ölni,
Kilencz ifjat megbüvölni,
Szerelemre csalogatni,
Szerelemtől szűz maradni.

Így tanulnak tündérséget,
Szivszakasztó mesterséget;
Minden éjjel számot adnak,
S minden éjjel úgy vigadnak.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hang után ők, szembe széllel,
Fény után ők, födve éjjel,
Mennek óvást, mennek árnyon;
Ki lepét fog, lopva járjon.

Monda Magyar: ez a síp-hang,
Bátya, bennem végig csikland;
Monda Hunor: vérem’ hatja
Szűzek árnya-fordulatja.

Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat;
Fújja felszél a nyomunkat.

Sarkantyúba lovat vesznek,
Kantárszárat megeresztnek;
A leányság benn, a körbe’ -
Mind a körbe’, sok az ölbe’.

Nagy sikoltás erre támad,
Futna szélyel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.

Tündér lyányok ott eltűntek,
Szárnyok lévén elrepűltek;
De a többi hova legyen?
Földbe bújjon? elsülyedjen?

Abbul immár nincsen semmi:
Szűzi daczczal tündér lenni;
Vágtat a ló, és a pusztán
Nagy üres éj hallgat oztán.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek,
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék, épen százan,
Megosztoztak mind a százon.

Büszke lyányok ott idővel
Megbékéltek asszony fővel;
Haza többé nem készültek
Engesztelni fiat szüllek.

Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyugalommá:
Nincs egyéb, mi őket vonná.

Fiat szültek hősi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifjú ágot,
Maguk helyett szűz virágot.

Hős fiakból ketten-ketten,
Két vezéré kétszer-ketten,
Feje lőn mind egy-egy nemnek:
Száznyolcz ágra ezek mennek.

Hunor ága hún fajt nemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporúság lőn temérdek:
A szigetben nem is fértek.

Szittya földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; -
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra.