Halandó létünk czukrozott epéje.
Arany
ARANY gazdag lelkének érzelmes és pathetikus állapotai, valamint komikai őstehetsége egyaránt költői alakítást kívántak; de komikai ösztöne is rendszerint valamilyen vonatkozásba került komor hangulatával. Vagy groteszk ellentétül kiemelkedett a sötét alapból, sőt azt mintegy elfödözte, mint a Nagyidai czigányok-ban, vagy humorrá, előbb keserű, majd mindjobban szelidülő humorrá, „halandó létünk czukrozott epéjé"-vé olvadt vele, olykor megmaradt tiszta komikumnak, vigasztalódásul, máskor ironiává alakult és szatirai irányt vett. Ezek az alanyi szükségletek a közlélek szükségleteivel és olvasmányainak hatásával kereszteződve hozták létre epikájának változatait.
A szabadságharcz utáni első években különösen szerette BYRON-t. Az újkori lira ez egyik iránymutatója teremtette meg a szubjektiv eposzt is, s ennek két változatával, az érzelmessel és humorossal Európaszerte iskolát alkotott. Arany 1850-ben mind a két változattal próbát tett. A Katalint elsősorban formai kísérletül írta: vajjon sikerül-e a rövid sorú, sürű rímű formát a rímben szegény s még alakulóban lévő magyar költői nyelven követni. A mű nemcsak technikailag és nyelvileg sikerült kiválóan (sőt képgazdagságával szinte túllő a czélon), hanem műfajilag is alapvető ujdonság lett költészetünkben; de tartalmi szempontból is fontos, mert a SHAKESPEARE nagy tragédiáival rokon psychologiai érzékkel és tragikai érzékkel dolgozza fel a magyar hagyományból vett tárgyát. Ennek lettek folytatásai a tragikus balladák, stilusbeli társai pedig Édua (töredék), Öldöklő angyal, Az utolsó magyar (töredék, de vázlata megvan, 1858.)
A költő kiábrándult világnézete, párosul a komikai erejével s találkozva a brit költő Don Juan-jának reflexiv és humoros stilusával, ennek stanzáiban hozta létre a Bolond Istókot, melynek I. éneke 1850-ben már megjelent. Ez megint egészen különleges költemény volt nemcsak a magyar irodalomban, mint a szeszélyesen csapongó élczes, szubjektiv epikai előadásnak és erkölcsrajznak, a byroni modornak első magyar mutatványa, hanem BYRON-nal szemben is; ARANY-nál kevesebb a lyrai ömlés, szűkebb a világkép, de erősebb a realizmus. Hőse nem egy nagyvilági kalandor, hanem egy névtelen talált gyermek, nem gyémánt, csak „békasó", s milieuje a magyar élet, még pedig az első énekben az alsóbb néposztályé. A nép nincs már idealizálva, hanem inkább árnyoldaláról bemutatva. A költő olyan erős valószerűséggel festi a nyomort és züllést, a mely méltán meglep abból az időből, a mikor a naturalizmus jelszava még nem volt fölvetve Európa irodalmaiban. Az emberi természet gyarlóságainak kegyetlen föltárása, jó oldalainak keserű félremagyarázása annak idején sok olvasóra visszataszító hatást tett, de a hozzáértők észrevették, hogy a torzítás alatt szeretet lappang, s a költő felfogását a cynizmustól erős korlát választja el, az önzőnek festett emberi lélek mélyén nemes érzések forrását fedezi fel a költő. Az 1873-ban írt második ének sokkal szelidebb humorral más milieube visz bennünket, Bolond Istók tanulópályájának keretébe belérajzolja a régi kollégiumi tanítás korképét s a költő deákéletét. Korrajzi és életrajzi adalékaiért épen oly fontos alkotás az egész mű, mint sajátos művészi jelenségeiért. A költő még két ének tervvázlatát hagyta ránk.
(Forrás: Arany - Négyesy Lászlótól - A költő születésének százados évfordulója alkalmából a Kisfaludy-Társaság ajándéka a magyar tanulóifjúságnak - Bp., Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, 1917.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése