2011. dec. 4.

Gyöngyösy László: Arany János élete és munkái I.

„Sohase birám teljébe
Örömeim poharát,
Az ifjúság szép kertjébe
Vaskorláton néztem át.
Félve nyúltam egyszer-máskor
Egy rózsát szakasztani:
Késő volt, - a rázkódáskor
Mind lehulltak szirmai.”

I. AZ ARANY-NEMZETSÉGRŐL

Nagy-Szalonta nevezetes város,
Még sem olyan nevezetes már most,
Mint mikor volt szabad hajdúfészek,
Benne lakván háromszáz vitézek.

Nagy-Falu és a Toldiak. Szalontát a hajdúk megszállják. Aranyék nemeslevele. A nagy futás. Szalonta újból való megszállása. A hajdúk és az Arany-család küzdelme.


Szalonta környékén 1598-ik év szeptemberig megelégedett jómódú nép lakott az erdős vízerekben bő, de azért nagyrészt termékeny rónaságon. 25 kisebb-nagyobb népességű községben 3072 két igával bíró jobbágy és 54 nemesi család lakott, a kik közül a több ágra szakadt Toldi-nemzetségnek volt a legnagyobb birtoka, a legnagyobb tekintélynek is örvendett. A mostani szalontai határon sem lakik több nép nagyobb igaerővel, mint ebben a korszakban, az 1598-iki nagy török dúlásig.

E helységek közt Szalonta kisebb erdőháti község 250-300 lakossal, minél még Nagy-Falu is különb helység volt. Legalább 100 ház lehetett itt 450-500 lakóval. Ott van határa a mostani Oláh-Szent-Miklós és Rojt, orosi és mácsai puszták közt. Még 1836-ban is úgy hívták helyét: Puszta-Nagy-Falu. Földesurainak 1552-ben, Markus András szolgabírósága idején Toldi Miklósnak 18. kis Toldi Miklósnak egy portája volt.

Nagy-falusi jobbágy család, a Toldiak jobbágya volt az Arany-nemzetség. Úgy az a vidék, mint egész Bihar-megye az erdélyi fejedelmet uralta. De 1595-ben Báthori Zsigmond nőül veszi Mária Krisztinát, Rudolf császár nagybátyjának leányát, több magyarországi birtokát, így Bihar-megyét is a császárnak átengedi. Ezt a török meg akarván bosszulni, Mohamed pasa Gyula felől elindul, több kisebb vár elfoglalása után Nagy-Falut és környékét kegyetlenül feldúlja S Nagy-Váradot ostrom alá veszi. Váradot Nyári Pál várnagy hősiesen védelmezi, a nekibőszült török a sikertelen ostrom után még kegyetlenebbül dühöng, éget, öldököl, rabszíjra fűzi, aki el nem menekül, a virágzó községeket romhalommá változtatja. A Toldiak 2700 lélek körül levő jobbágysága földönfutóvá lesz. Aki megmaradt az erősebb férfiak közül, hajdúnak áll be, más vidékre származik, így Aranyék is, kiknek két sarjadéka Arany János és Ferencz 1634-dik év május 10-én I. Rákóczi Györgytől hadi szolgálataikért nemességet kapnak. Minthogy ez időben valószínűleg, mint a fejedelem karamzsin-ezredbeli katonái Kraszna-Szolnok megyében tartózkodnak, 1635 április 28-án nemes levelöket Kraszna-Szolnok vármegye gyűlésein meg is hirdetik.

Ehhez az előadáshoz kétség sem fér. Az Aranyok nem a szilágysági Nagy-Faluból eredtek. A volt Kraszna-Szolnokmegyének 1618-tól kezdődő levéltárában Arany-családra vonatkozó legkisebb adat sincsen. 1709-ben a szilágysági nagy-falusi nemeseket összeírták, de köztük Arany nevű egyetlen egy sem fordult elő. Szilágy-Nagyfalu 1756-ik évtől kezdődő ref. anyakönyve sem tud semmit az Aranyokról. 1796-ban az Arany-féle nemesedési perben is Kraszna vármegye hivatalosan bizonyítja, hogy az egész megyében Arany nevezetű nemesi família nincsen. 1780-85 körül élt ugyan Szilágyságban egy Arany László nevű a királyi dézsmák regius adjunctusa, de ez vagy a nógrád-megyei vagy a fejér-megyei Aranyok közül való s nem törzsökös szilágysági lakos volt. Ha az Arany-nemzetségnek itt földbirtoka van és hosszabb ideig itt tartózkodik, annak bizonyosan maradt volna valami nyoma. Arany Ferencz és János a törökfutás miatt tartózkodhattak e vidéken ideiglenesen mint katonák.

Míg Aranyék a törökdúlás után odabujdostak a végeken, ősi hazájokban nagy változások esnek. 1606-ban Bocskay István fejedelem 300 vitéz hajdújának Kassán március 16-án kelt adománylevelében az 1598-diki törökdúlásban elpusztult Kölcsér mezővárosát ajándékozza, és őket tömegesen nemességre emeli.

E hajdúk azonban, a nyílt helyen levő mezővárosban a gyulai török folytonos rablásainak voltak kitéve s bátorságosabb helyről kellett gondolkozniok. Még 1606-ban szerződést kötnek a pusztának maradt Szalonta földesurával Toldi Györggyel, hogy 16 esztendei lakásra odaköltözhessenek, oly feltétellel azonban, hogy ez évek lefolyása után házaikat, épületeiket odahagyva onnan elköltözzenek. Ez erdőségek és feneketlen vízerektől sokszorosan körülvett helyen Jóté Gergely kapitány jeles kormányzása alatt, biztonságban a török becsapásaitól nagyvirágzásnak indult Szalonta. Az erdélyi fejedelmek föld és vámdszedés adományával gazdagítják őket.Bethlen Gábor intésére Toldi

György az 1625-dik évben Szalontát a hajdúknak 1000 tallérért és a szájhagyomány szerint egy gulyáért örök áron eladja. De kiköti, hogy egykori jobbágyainak, szolgáinak, akik Szalontán letelepedtek vagy letelepedni kívánnak, szabad lakást és földeikben s előjogaikban részességet adni kötelesek. A hajdúk és a Toldi jobbágyai, szolgái közt támadt perpatvarban, a szerződés szerint, elsősorban a helybeli kapitányi szék, másodsorban a megyei törvényszék ítél.

Szalonta ebben az időben kulcsos mezőváros vízárkokkal, várkastéllyal és 1536 után épült őrtoronnyal, amit Petőfi, Arany, mint „csonkatornyot” megénekel s amely a mai napig is restaurálva épen áll. Éppen így virágzik a többi hajdúváros is, amit a török és német császár egyformán sanda szemmel néz.

Titkos szerződést kötnek a hajdúk kiirtására, csak az erdélyi fejedelmek győzelmes hadjáratai mentik meg őket a végveszedelemtől.

1636-ban I. Rákóczi Györgynek, Bethlen István és veje Zólyomi Dávid miatt, akit bebörtönöz, baja támad a törökkel. Ez évi november 6-án fejedelmi hadak és a hajdúk véres csatát vívnak a szalontai lápok között, a Gyilkos-rét környékén. A török sereg nagy része Győri Jakab hadi csele folytán a lápokba fúl. Jakab cselét a késő hajdú-ivadék költő a nagy Arany megénekli Toldi szerelmében. Biztos adat nincs róla, mikor telepedett az Arany-család Szalontára, de talán következtetni lehet, hoy a fejedelem hadaival harcolhattak Szalonta alatt. Itt agy atyafiaiktól vagy a Toldiak egyéb jobbágyaitól megtudva a hajdúk szerződését Tölgyi Györggyel, látva e virágzó várost, amely a török becsapástól is biztonságban van feneketlen lápjai között, kedvet kapott a letelepedésre. Nem ármális nemes levelök, hanem mint Toldi volt jobbágyainak maradékai szerzettek nekik ahhoz erős jogot, hogy a szalontai hajdúk szabadalmaiban 40,000 holdnyi földbirtokában részességet nyertek. Ha nem Toldi-jobbágyok a szalontai hajdúk, sohasem fogadták volna magok közé.

Bethlen Gábor megerősítvén Toldi Györgynek a hajdúkkal való szerződését, névsorba vétette a szalontaiakat. Ezek között az Arany név nem fordul elő. Ez összeír családok későbbi ivadékai, az újabban beköltözöttek felett nemesi jogokat kívántak gyakorolni. Az Arany-család mindig ezekkel tartott. Ez nemcsak régi letelepedésöket bizonyítja, de azt is, ha nem is mint hajdúkat, de a Toldi-szerződés révén, mint annak volt jobbágyait törzsökös lakosoknak s magokhoz hasonlóknak tekintették. Ez teszi kétségtelenné bihari nagy-falusi eredetöket.

A szalontaiak úgy is mint reformátusok, mint az erdélyi fejedelmek kedves emberei: akiktől bőséges földi javakat és védelmet nyernek, ezeknek hűséges katonái. Részt vesznek I. Rákóczi György csatáiban. Segítségökkel Rákóczi Eszterházy Miklós nádort több ízben csúfosan megveri s a linzi békét meg tudja kötni. Az udvari körök és Eszterházyak égő gyűlölete még jobban fellángol a bihari hajdúk ellen, amely később szabadalmaik eltörlésére vezetett. II Rákóczi Györggyel a hajdúk is lengyel korona keresésére indulnak, nagyobb részök ott is vész kiváltatlanul a tatárfogságban. 1658-ban a fejedelem parancsára Szalontát és a többi erődített helyeket felgyújtják, hogy török kézbe ne kerüljenek, a férfiak a táborba mennek, a nők, a gyermekek a szabolcs-megyei Bököny községben húzódnak meg. A hajdúk pusztulásával vége van Erdély hatalmának. A magyar alkotmány védelme a bujdosók és Thököly harcosai kezébe kerül.

E negyven évig tartó nagy futás alatt a férfiak nagy része Rákóczival, később Thököly vezérsége alatt elhull a különböző csatatereken. A régi hajdúk közül csak mintegy negyven család tér vissza Szalontára és 1695 körül újra községgé alakulnak. Ezek közt van nagy költőnk őse Arany Sámuel s ennek egyik fia György, aki koszorúsunk dédapja. Szalontára ekkor jövevények is telepednek. A Bethlen-féle névsorban bevezetett törzsökös családokon kívül Aranyék is, akiket 1725-ben hiteles tanúvallomás régi szalontai nemeseknek és nem másunnan származott maradékoknak tart, nemesi jogokat akarnak gyakorolni a jöttmentek felett. Ez időből a jövevények teljes névsorát bírjuk s látjuk belőle, hogy számra sokszorosan felülmúlták a helyi lakosokat. Nem is akartak tudni semmit sem a régi lakosok nemességéről s irányukban való jobbágyi kötelezettségökről. Emiatt véres verekedések, folyton tartó égő gyűlölet fejlődött ki közöttük.


Pedig ha valamikor, most lett volna szükségök az egyetértésre. Már a fejök felett volt a veszedelem felhője. Lipót 1691-iki diplomájában hiába erősítette meg az erdélyi fejedelmek összes adomány- és kiváltságleveleit, 1700-ban a bihar-megyei hajdúkat felmenti a hadi szolgálat alól, 1702 körül pedig Eszterházy Pál nádornak zálogba adja a bihari összes hajdúvárosokat. A Rákóczi-féle szabadságharc csak elhalasztja Pál herceg uralmát Szalonta felett, de az ellentmondások dacára folytonosan törekszik reá.

Ezalatt a törzsökös és jött-ment lakosság folytatja keserves visszavonását. A megyénél, a káptalannál óvást tesznek az új lakosok birtoklása ellen s Keszibe a szomszéd pusztára költöznek. A megye három napig tartó per után egyezséget teszen köztök, hogy az eddigi nyíl szerint használják földjeiket, a tanács fele az új, fele a réi lakosokból kerüljön ki, az egyezséget megszegő pedig fizessen 100 arany büntetéspénzt. A nemesek ezt a bírságot inkább lefizetik és az új lakosságot birtokaikban tovább háborgatják.

Ennek következése egy borzasztó jelenet. Az új lakosság panaszával a megyére szaladván, bizonyosan az Eszterházy tisztek pártfogása mellett, Budai István alispán rendeletére 1726. dec. 18-á esti 8 órakor Sobrik Ádám megyei csendbiztos, Győri Gáspár megyei esküdt, 30 Montecucculli lovas katona egy őrmester vezetése alatt, Madarász, Oláh, Homorogd oláh jobbágyaival megtámadták Répás-Keszit, köztök a négy Arany testvér, Ferenc, János, István, György házát s valamennyi felperzselték. A téli nedvesség miatt, a réti gaz, amivel a házak fedve voltak,nehezen fogott tüzet. A jobbágyokat ütötték, verték, ha a gyújtogatásban elég szorgalmasan közreműködni vonakodtak. Így lángra lobbantottak minden házat. Arany Jánosnak, költőnk egyik ősének felesége pár órával előbb adott életet egy fiúgyermeknek, mikor házára többször égő üszköt vetettek. A szerencsétlen férj előbb beteg feleségét iparkodott a lángok közül kimenteni, de az asszony arra kérte, hogy gyermekét mentse meg. Másodszor újra a lángok közé rohant s kihozta onnan feleségét is.

E kegyetlen eljárás nem szünteti meg a lakosság visszavonását. A régi lakosok önérzete csak emelkedett, mikor 1741-ben Mária Terézia védelmére a nemzeti felkelést szervezték s őket a Bethlen szabadságlevele alapján a nemesek közé írták s nekik a megye a nemesi bizonyítványt ki is adta. Újból kihúzódnak Keszibe, külön nemesi, hadnagyi széket, kocsmát, mészárszéket állítanak és regale-jogot kezdenek gyakorolni.

1741-45-ben Beöthy Mihály kapitánysága alatt vitézül serénykedtek a szalontai nemesek között Arany Samu és György (valószínűleg költőnk szépatyja) Sziléziában és egyéb helyeken.

De már 1745-ben Mária Terézia Eszterházy Pál Antal hercegnek családja régi zálogjogán a derecskei uradalmat, köztök Szalontát e híve fölkérésére örök adományképpen adja.

A birtokba való bevezetésnek Szalontára vonatkozólag május 21-én kellett volna megtörténni. A küldöttség Madarász felől érkezik a szalontai határszélre. De itt 24 szalontai nemes fegyveres kézzel opponál annak, hogy a comissió Szalontára bejöjjön. Éjjeli 11 óráig a szakadó esőben ácsorog ott a küldöttség s rimánkodik, hogy legalább éjszakai szállásra bocsássák be őket, de hiába. Végre bőrig ázva egy madarászi oláh szalmaállásába húzódnak s nagy rettegés közt töltik az éjszakát, mert a szalontaiak az állástól 20 lépésnyire tábort ütve őrt állanak.

A következő nap újra Szalonta felé iparkodnának, de huszonhét nemes Varga Péter hadnaggyal az élén, köztök Arany János, Megyeri János és Mihály költőnk anyai ősei lándzsával, buzogánnyal, puskával ellene állanak e szándékoknak. A küldöttség Madarászon végzi Szalontára nézve a beiktatást, ahova bemennek a fegyveres nemesek is, és Szalontára, pusztáira ennek ellentmondanak. De még ugyan e napon megjelenik Madarászon Szalonta elöljárósága s a nemesek ellentmondását az egész község nevében visszavonja.

Az újabb lakosokból álló elöljáróság e cselekedete világosan mutatja elkeseredésöket a régibb lakók ellen. Mint már előbb az Eszterházyak jószágainak direktora Jeszenák János oltalma alá adták magokat, úgy most is az uradalomnál kerestek védelmet a nemesek ellen. Így a város a belső viszálykodásokban meggyöngülve, két pártra szakadva, a nemesek küzdelmének sikertelensége előre látható volt.

De nem hagyták annyiban a dolgot; 1746-ban az összes bihari hajdúk együttesen folyamodnak a királynőhöz régi jogaik megmentése végett. Erre a helytartótanács ugyanez évben, 1753-ban, ismételve a megye kiadott nemesi bizonyítványainak visszavételét rendeli el. A megye 1754-ben Bocskay, Báthori, Bethlen, Rákóczi donatióit, Toldi György szerződését semmisnek nyilvánítja, Aranyéktól és a többi szalontai nemesektől bizonyítványait visszaszedi.

A szalontai nemesi hadnagyi szék azonban 1762-ig még fenntartja magát, dézsmát szed, regale-jogokat gyakorol. Ekkor egy újabb helytartótanácsi szigorú rendelet véget vet ez állapotnak. Jeszenák János hercegi direktor elveszi a sassal küzdő oroszlán Bocskay-címert s egy galambos címerrel váltja fel, amely szájába a béke olajágát mutogatja.

A sok küzdelemnek csak annyi eredménye lett, hogy robot és dézsma, úrbéri szolgálattétel helyett földjeikért bizonyos taksát fizettek földes uroknak.

E taksa eleinte hatezer pengő forint volt s a jobbágyság megszüntetéséig 15 ezer pengő forintig emelkedett.

Az Arany-család meggyőződve, hogy a régi hajdú-szabadság és Toldi-jogon hiába küzdenek már, 1778-ban ármálisok alapján megkezdték családjok részére a nemességvitató pert Bihar-megye törvényszéke előtt. Felmutatták eredeti ármális levelöket, három öreg nemes vallomását, hogy ők porciót sohasem fizettek, csak nemesi taksát a nemesek hadnagya kezébe, a bíró pálcája alatt nem álltak, őfelségét a burkus ellen hadakozva Sámuel és György családjok-béliek a magok költségén szolgálták.

Bihar-megye törvényszéke 1778 november 28-án kelt ítéletében ezek alapján őket nemeseknek elösmerte, úgy 1780. február 18-án a vármegye közgyűlése is.

De csak most kezdődött az Aranyok végtelen fáradozása, költekezése, óriási munkája. A pert a locumtenentiale consiliumhoz kellett terjeszteni megerősítés végett. Ez nemességök megbizonyítására Kraszna vármegyébe Erdélybe utasította őket. Kraszna vármegye őket valódi nemeseknek megösmervén, újra a locumtenentiale consiliumhoz könyörögtek, ogy a megösmerés alapján az adófizetéstől mentesek legyenek. Csakhogy a locemtenentiale 1783-ban Bihar-megyébe átír, hogy nem elég Kraszna vármegye egyszerű bizonysága. Szükséges Kraszna vármegye tábláján annak rendje és módja szerint a pert felvenni.

Fölvették hát az Aranyok a pert a Kraszna vármegyei állandó táblánál, itt is megösmerték nemességöket. Most megint a locumtenentialie-hoz kellett instálniok, amely mint superrevisorium fórumra az erdélyi guberniumra küldte a nemességi pert. A gubernium a pert visszaküldötte a folyamodóknak, mert a norma szerint a nemességi pöröket a királyi táblánál kell kezdeni, ennélfogva ők a locumtenentiale consilium újabb rendelése szerint oda utasíttatnak.

A marosvásárhelyi királyi tábla megvizsgálván a folyamodók írásait, úgy a királyi fiskus ellenvetéseit, bebizonyítottnak látja, hogy Aranyék az erdélyi Nagy-Faluból származtak Magyarországra, hogy Kraszna vármegyében sehol Arany nevezetű família nincsen, hogy eleik a nemesi szabadsággal éltek, végezetül teljes hitelű ármálisok kezeknél van, ezekkel szemben a királyi fiskus ellenvetései meggyengülvén 1796-ik év Szent Iván havának 30-ik napján újra törvényes nemeseknek ítéltetnek. Ezt a jegyzőkönyvből H. Szentpáli Elek ítélőmester nekik ki is adja.

Hanem a kínos vergődés itt sem ért véget. A tábla ítéletét felülvizsgálat végett az erdélyi guberniumhoz küldi. Ott hét esztendeig hevernek az akták. Ha sürgetik, az a válasz:

a maga rendén el fog láttatni, 1803-ban a helytartótanács referádájával Bécsbe a cancelláriára küldik, ott elhever majd négy esztendeig, végre Ferenc császár 1806-ik év okt. 3-án kelt rendeletével odautasítja a folyamodókat, minthogy hitelesen nem mutatták ki, hogy Sámuel ősük a nemességszerző Ferenctől miképpen származott le, erre vonatkozólag további bizonyítékot kell beszerezniök.

Jogi tekintetben nem esett rajtok sérelem e szigorú királyi rendelettel, mert a nemesedési pereknek ez volt a rendes folyamatjok. Bizonyos azonban, hogy a rendelet felette szigorú volt az akkori jogi felfogás szerint is. Mert Aranyék fel tudták mutatni az eredeti ármálist, bebizonyították azt is, hogy – ámbár mint hajdúfiak – a nemesi jogok gyakorlatában voltak, Sámuelig is fel tudták vinni nemzetségfájokat. Egy íz ki nem mutatásáért kellett elesniök, az eredeti ármális birtokában is, mikor egy emberöltnyi gyakorlattal nemességlevél nélkül, vagy több íz hiányos kimutatásával is több nemességkereső családnak megösmerték nemességöket.

A család ekkor sem tudott belenyugodni szomorú sorsába. 1814-ben a család és költőnk édesapja is Bihar-megye törvényszéke előtt újból megindították a pert. Odajártak Kraszna vármegyébe s hivatalos bizonyítványt hoztak róla, hogy a levéltár többször leégvén, Sámuel ősökre vonatkozó igazoló okiratot nem mutathatnak fel. A törvényszék újból az erdélyi táblára utasította őket. A nagy költő emlékezett rá, hogy atyja járt-kelt Erdélyben, még egy darabig kereste az igazságot...

A nemzedék, mely a pert megindította, régen porrá vált, a másik őszbe csavarodott hajjal érte meg szomorú végét. Elszegényedtek végképpen. Csak nagy per maradt rájok örökségül. Maga a költő írja:

Életében annyifelé
Protestál,
Hogyha meghal, csak megáld, de
Nem testál.


(Forrás: Gyöngyösy László: Arany János élete és munkái a serdülő ifjuság számára
Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1901.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése