Vas István: A süketnéma kislány

Sok volt a gyerek a szőlőhegyen
A kőkunyhók, sziklák, tőkék között,
Szépek voltak, erősek, kedvesek,
És eleinte nem is vettem észre,
Hogy nem szólal, csak szebb a többinél.
Nem, eleinte nem tudtam, mitől
A komolyság nagy, sűrűkék szemében,
Hogy mosolygása mitől telített,
Nem tudtam, hogy a természet kegyetlen,
Kanyargó árama mit alakított
Mivé, nemcsak a kicsi koponyában,
De tökéletes teste minden apró
Izmában úgy, hogy ötéves korára
Megérjen benne, amit nagy színésznők
tudnak csak felmagasult perceikben,
És homlokig maszatosan, mezítláb,
Minden nézése jelentős legyen,
Minden mozgása rögtön több magánál:
Szépséggé nőtt emberi kapcsolat.
Ó, milyen volt a mosolya! Akárcsak
a kihűlt láva-táj szüret előtti,
Kínálkozó, önfeledt ragyogása,
A földi boldogság ígérete.
Kérdő szeme, kérdőn kinyújtott ujja
sem volt már gyermeki, hanem a minden
Titok előtt fájó kíváncsiság.
Ha nemet intett, maga a titok,
A szerelem volt, az elérhetetlen,
A nemet mondva is fájdalmas, édes,
Minden, amit az élet megtagad,
A meg kell halni termékeny tudása.
És az igen! ahogy valakihez
Odaszaladt, kezét kezembe adta,
Tekintete, a nyílt, a védtelen,
Ajándék volt, biztonság, bizalom,
Hogy ember és ember közt van remény.
És búcsúzása! Állt a poros úton,
A Balaton fölött, sziklák alatt,
Körülötte a táj, melyből kinőtt,
A hegyoldalba bújt kis ház, ahol
Megszületett, család, sövény, kutya,
És gyönyörű kezével mintha az
Idő maga, a visszahozhatatlan
Intene még utolszor. És nekem
Több volt, mint mögötte Szigliget
Hegyén a várrom, fönt a gyűrt bazalt,
Mellette a bástyázott teraszok,
Több, mint a szőlőlevelek közé
Bújt, tömör, sárga fürtök, mert nekem
Te vagy legtöbb, természetből kinőtt
Természeten, fájdalmon, pusztuláson
Túlnövő lélek. Nekem a világ
Értelme csak te vagy, emberi szépség!

Révai Miklós: A kupídóról (1791-1792.)

Már késő éjszakán,
Hogy a göncöl szekér
Hajlott pásztor kezére:
És mélyen elmerűlt
Minden lankadt tagon
Enyhített édes álom:

Igen zörgött minap
Bézárt kilincsemen
A fürge kis Kupídó:
Alkalmatlan ne légy,
Ki vagy, mondék, ki így
Jó álmomat szakasztod.

Piciny gyermek vagyok,
Kitől, jámbor, ne félj,
Szépen felelt szavamra:
Eressz fedél alá,
Megvert sűrű eső,
Bolyongok a setétben.

Megszánom a szegényt,
Fogom kis mécsemet,
S ajtót nyitok hamarján:
Belépik nyájasan,
Tegzet s ijat visel,
Eresztem tűzhelyemhez.

Elfázott kis kezét
Gyengén dörzsölgetem
Langyos meleg kezemmel:
A bő esővizet
Csínyán facsargatom
Ázott bodor hajából.

Mihelyt megéledett,
Mond, nincs-e sérelem,
Azt lássuk, már ijamban:
Egyet vonyít, s nyilát
Mellyemnek úgy lövi,
Mint a bögöly fulánkját.

Ugrálni kezd reá,
S kacagva felkiált,
Örvendj velem, barátom!
Igen jó még ijam,
Jól rúgja a nyilat,
Beteg szíved megérzi.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: A szépekről (1791-1792.)

Szarut Isten védelemre
Az ökröknek alkotott:
Paripáknak rugdozásra
Csupa körmű sarkokat.

Szaladásra a nyulaknak
Az adott gyors lábakat:
Az oroszlán tőle vette
Vigyorító vad fogát.

Evezős héjt a halaknak
Uszamásra ő adott:
Madaraknak repdesésre
Pihe könnyű szárnyakat.

Az adott észt férfiaknak,
Viadalra szívet is:
Mit adott az asszonyoknak?
Bizakodnok min lehet?

Deli testet, édes arcát
Paizsok s dzsidák helyett:
Vasat, ércet, bár kemények,
Tüzet is győz, aki szép.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: A lantjáról (1791-1792.)

Akartam Atreusnak
Vitéz két magzatit,
Akartam énekelni
Kadmus nagy dolgait;
De lantom csak szerelmet
Kezdett reá zenegni.

Minap már megcseréltem
A húrt, a lantot is,
Hogy Herkules csatáit
Verném új eszközön:
S pengett ez is szerelmet
Ellenkező szavával.

Hadat verő vezérek,
Mennybéli fajzatok!
Tehát búcsút örökre
Veszek már tőletek:
Mert lantom oly enyelgő,
Zeneg csak mind szerelmet.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: A kincsről (1791-1792.)

Ha ember életét
Arany kincs védené,
Megőrzeném erősen:
S ha jőne a halál,
Azt nyújtanám oda,
S tovább ballagna tőlem.

De nincs váltság sohol
Ez árnyék életért,
Hijában mit sohajtok?
Ha elrendeltetett
Bizonnyal a halál,
Rakott kincsből mi hasznom?

Iszom, jó bort iszom,
S élem világomat,
Barátimmal vigadva:
S enyelgések között
Vénusnak áldozom
Puhán vetett fris ágyon.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: Molnár János úrnak (1778.)

Úgy vagyon, ó Molnár! sok dolgot felteszen ember;
Íme de más képen rendelik azt az egek.
Hogy mi igen buzgom s keresem törekedve hazánknak
Én is az ő hasznát, s fennyen emelni nevét:
Bátorkodtam elég jó hosszasan írni iránta;
Még Bécsből levelem nemde kezedbe jöve?
Erre felébresztél azzal, hogy drága hazánknak
Fő javait kereső fáradozásba merűlsz.
A’ vonzott hozzád, mint jó fiat édes atyához,
S félénk szívemnek nagy bizodalmat adott.
Bátran is írtam ugyan, s bátrabban szóllani többről
Készűltem, Bécsből amire visszajövök.
Készűltem. Hanem ím most már szomorodva tekíntem,
Amit az új végzés benne keresztbe vetett.
Hirtelenűl megyek el, Buda tornyai messze maradnak,
S meggyűlt könyveimet csaknem elönti szemem.
Molnárom! legalább hogy enyémnek mondjalak, engedd:
Vagy már azt tőlem tiltanod úgy se lehet.
Ó mi igen szeret én szívem, melly nagyra becsűllek,
Tudjad, hogy sokkal tartozom én teneked.
Tudja magyar haza is, soha el nem hallgatom én azt:
Általam is terjed messze világra neved.
Mert nekem út-mutatóm magyar új Helikonra te vóltál:
És oda, hogy mi nyomon menjek, előre menél.
Gerjedezett kedvem már régtől erre is, amit
Hallék fül-heggyel, hogy mivelésbe vevék.
S mindjárt próbáltam módját lelegetni magamtól:
Ó! de nehéz akadály közbe vetette magát.
Míg Jeles Épületid véletlen kézbe vehettem,
Honnét már inkább tiszta világra jövék.
Itt vóltál nekem út-mutatóm, vólt ösztön is, amit
Írsz ugyanott, s forrón illy kötözetre hevítsz.
Itt a gerjedezés, melly csak fojtódva szikrázott,
Már nyilván lánggá lobbana s ége tüzem.
Általad ége tüzem, s alagyás éneknek eredvén
Már alagyás könyvem jókora nagyra dagad.
Általád ám: örömest megvallom, s nézzed, idővel
Hív követőd lévén majd miket érdemelek.
Jól hiszek Istenben, hogy az a nap elérkezik egyszer,
Mellyen versünkkel fog dicsekedni hazánk.
Köt koszorút nekem is, bémetszeti a nagy időkre
Hamvaimon feküvő tiszta kövemre nevem:
Révai, Molnárnak követője, te mersz vala újabb
Lanttal nyelvünkön szóllani Fébus előtt.
Ím mutatunk mí is már benned gyenge Filétát,
Írnak Callimachus versei boldog időt.
Hallunk Nasót is, nevel új Messala Tibullust,
Umbria költőjét fogja mutatni Csanád.
Molnárom! ne pirúlj, nagy Apolló bíztat ezekkel:
Megnyerem, és csakugyan verseim egybe szedem.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: Tóth Farkas úrnak (1779.)

Mint mikor országán kívűl a messze világon
Szemközt két hazafit ritka szerencse vezet,
Bár soha sem látták egymást, örömökre legottan
A forróbb szeretet szívöket egybe köti;
Új jövevényi szelíd Helikonnak, drága hazánktól
Amikor olly távúl, szent tetejére megyünk,
Hogy szebb módja szerint görög és a római nyelvnek
Versünket kellőbb más kötözetre vegyük:
Szembe találkozván, mí is megöleltük azonnal
Egymást, hogy magyarúl kezde rebegni dalunk.
Kedves öcséd, lelkem bátyám, te előbbi szerelmed’
Tiszta tüzére hevűl s visszaszeretni buzog.
Ó! hogy szunnyadjak, s intésid hogy ne fogadjam,
Amikor olly társúl gerjedel adni magad?
Hallám, hogy Molnárt, azt a nagy férfiat, írád:
És magaman kívűl elragadott az öröm.
Már te nagyobb hangokra szokott lantoddal, egekbe
Felhatol olly fennyen zengeni tárgyaidat.
Majd onnét Hunyadit, Mátyást is, az illyen atyának
Mint járt nyomdokain nagy fia, hallja hazánk.
Onnét hallja világ rémítő Attila vérző
Fegyvereit nemesebb gerjedezése között.
Hallja, hogy űzte ki Szent László hadi népe hazánkból
A fene kúnt, ki reánk vad ragadással ütött.
Hallja, hogy Andrásunk diadalmasan ütközik érte,
Hogy szent földünket már ne tapodja pogány.
Nagy lelkét nemesen tékozló Zrínyit is írod,
Hogy mind hűségbenn a török ellen esett.
Hirdesd mostan időnk jelesebb példáit is ekkőzt:
S itt Nádasdy vitéz dolgait írjad előbb.
Mint csak az egy Caesar hajdan túl Rénuson űzvén
Ellenségünket melly diadalmat adott.
Rettenetes vólt csak neve is, s réműltete mindent,
Bajvívó kardot vont valamerre keze:
Sátorokat tapodott, gázolt a prusszia vérben,
És falakat döntött tábora s dúlva rabolt.
Vajha veled nekem is magasabbra lehetne repűlnöm,
És el nem fojtná kedvemet olly kis öröm.
Mérészeltem ugyan feljebb emeledni, de Fébus
Játszodozó Eratónk zöld mezejére mutat.
Ej! a természet nem kedveze nékem ezekben:
Kis környék fog bé, s annyira gyenge erőm.
Legmesszebb csak az én alagyáim céljokig érek:
És itt legforróbb pálya-futásom eláll.
Itt virrad s itt gerjedezik s intésidet érzi
És itt kis kobozán jobban igyekszik öcséd.
Most gyengén kesereg vagy megholt drága barátján,
Vagy más bánatját megszomorodva nyegi.
Most ismét, mikor a szebb nap tisztára derűlvén,
Mindent zöldbe borít és mosolyodva lenéz:
Vagy koszorút kötöget pünkösdhavi gyenge virágból,
S tiszteli verseibenn azzal az érdemeket;
Vagy kis lelkében lobbant tüze tőle is ébredt
Gonddal kívánván drága hazája javát:
Kíszteti, hogy magyarúl szóllalt Helikonra vezessen
Mennél több hazafit, s bőven itassa vizét.
Jó Isten! te tehetsz mindent, ébresszed ezekre
És már virradjon egyszer az illyen öröm.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: Mikor Bessenyei György a római egyház vallására állott (1779.)

Nem lebegett a csendes egen bús felleg, eloszlott
A köd is a földön, s tiszta időre derűlt.
Gyengén lengedezett a fris napenyészeti szellő,
Enyhítvén napnak hűs lebegése hevét.
Én is egészségem kedvéért néma szobámból
Messze kiindúlván fris levegőre menék.
A sebesebb járás lankasztott gyenge erőmben,
A térséget azért nézni megállapodék.
Ott folyt a megapadt Körös is, vize’ habja se zúgott
Mélyebb árkábann olly rohanással erőt:
Mint mikor a magasabb havasokról zápor-esővel
Feldagad éktelenűl, s gátokat árja szakaszt.
Amint ott azután a zöldes partra ledűlék,
És magamat szabadabb gondolatimnak adám:
Szenderedő szemeim mélyebb álomba merűltek,
És a megfáradt test kipihente magát.
A sebes ész, ki serény munkáját nyugtalan űzi,
És most futkos alatt, most az egekbe repes.
Akire sem lankadt munkák, sem az éjszaka nem zár
Álmot, s untalanúl szárnyain ébren evez.
Ő széllyel kapdozva tehát ott szülte szerencsés
Álmomat, ott ez öröm képezeteknek eredt.
Bessenyeit láttam, de nem ám a régi pogányság
Álmodozásának furcsa meséji között,
Hol valamelly zöld bérceknek tetejekbe felépűlt
Kar csak hívságot költ s enyelegve mulat,
S tántorodott seregek képzelt italokra hevűlvén
A feslett szerelem mocskait írni merik.
Más szentebb hegyeken mély völgybe ereszkedik ébredt
Lelke, s magánosság bús kebelébe borúl:
Ott, amelly részről aranyos súgárait égnek
Tisztán alkanyodó napja Pozsonra süti;
Ó erdős bércek, bércek közt ritka mezőkre
Közbe szakadt szép völgy öblei, ritka helyek;
Ahol mesterség kitanúlt keze még soha nem járt,
És a természet csak maga írta magát:
Bessenyeink boldog versének tárgyai, mellyben,
Szinte jelen láthatd, úgy veti színek alá.
A szent irtózás mire gerjesztette fel itten
Mély szív érzését és sebes elme tüzét?
Istenem! ó! úgy mond, s keseredve fohászkodik, égbe
Felvetvén szemeit, s kéz felemelve kiált:
Ó! meddig haboz én lelkem? mire térjek? azonban
A sok megszakadott vélekedésre tekínt.
Emberi büszke nemünk ki igen vagdalkozik érted,
Tollal, fegyverrel harc mezejére kiszáll.
Úgy vitat kiki, hogy szentebb törvényedet érti,
És oltárt igazabb tiszteletednek emel.
Ó! azon egyház, mellyet erős kőszálra egyetlen
Szent fiad épített, nem szakad annyi felé.
Egységét és egy tudományát egy feje tartja:
Egy test, egy lélek, vet csak egy Úrba reményt,
Hogy soha meg nem fogy, jelesebb jele, mellyet erősen
Róla hiszünk s várunk szent fogadásod után.
Nemde te szent lelked szóllt hajdan Dániel által?
Ég, föld ígédet tiszeli, s minden erő:
Jő az idő, támaszt majd olly országot az égnek
Mindeneket tehető Istene s földnek Ura,
Melly el nem bomol, és amelly soha meg se hanyatlik,
S nem fog más rabló népnek adatni soha;
Ront s megemészt sőt minden egyéb országokat annak
Méltósága, s örök tér birodalma leszen.
Vallja közönségességet, s azt messze világnak
Minden nemzetinél hírdeti minden idő.
Tiszta tanítását igazán, és félbe szakadtlan
Renddel, apostoliság hív követőji hiszik.
Boldog tagjaival szentségét szent fia közli,
És az igaz szentség eszközit osztja velek.
Nem lehet ott csalatás örök ígéretnek utánna.
Mert az igazságnak lelke közötte lakik.
Nem bonthat, ronthat pokol írígy ajtaja rajta,
S mennyország kapuit nyitni hatalma vagyon.
A’ vagy-e, hét hegyen elszéllyedt nagy Róma, világnak
Asszonya, s illy jeleket, mondd, te viselsz-e tehát?
Ó! esmértesd meg velem, ó örök Istenem! amit
Tudni a természet s emberi elme csekély.
A te ajándékod s te örök fényed tüze, látom,
A hit, téged ezért kérlek, imádlak ezért.
Vérembenn az öröm buzgóbb indúlati forrtak
Illy képzések után álmom is egybe repűlt.
Istenem! azt mondám, mind erre malasztodat adjad,
Hogy már habjaiból ő kievezze magát.
Amire émetten zokogást szép verse fakasztott,
S bennem az ébredtebb ész gyakorolni szokott:
Álmom is ollyanakat szül ugyancsak ohajtva magának,
S vallyon igaz hírét halljuk-e már ezután?
Felkelek a partról, s megyek a várasba sietve,
Ismét hogy magamat néma szobámba vegyem.
S ott repesett szárnyakra kapott örvendetes újság,
Szóllott álmomnak tellyesedése felől.
Bessenyeink egyenesb ösvényre tekéllte el űgyét,
S nem fog kétségben lelke habozni tovább.
Kéz felemelve tehát Istent áldottam azonnal,
És írom versben most öröm énekemet.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: Berents keresztyénnek (1779.)

Nossza, kezet fogjunk, lelkem fele, drága Berentsem!
Csak kedvünk légyen, mindenen általesünk.
Próbáltad, nem is olly darabos mí drága hegyünkre
Új útunk, csak még törje további nyomod.
Kapj többekbe, s ne hajts henye népnek túnya szavára,
Már kiket éltökbenn ellep örökre porok.
Tisztelet és siralom nélkűl veti durva halálok
Őket vissza megínt képtelen álmok alá.
Ó te! kinek jobb észt ép testbenn a kegyes Isten
Bőven adott, annak kincseit el ne temesd.
Vissza akarja, tudod, még több nyereséggel időre:
Mentséged se lehet, minden előbbre segít.
A magyar ékes-szóllást is te mi kedvesen ejted:
Szép szavaidra hevít szíveket édes erő.
Mért fosztasz meg többektől? gondolsz-e hazáddal?
Már te is a méltóbb pálya-futásra kikapj.
Most kap fel nyelvünk is, igen kiderűlteti fényét
Széllyel eloszlatván régi homálynak okát.
A szomorú vad idők immár megszűntenek egyszer,
S veszti tudatlanság rút birodalma helyét.
Már nem epeszti panasz a jobb haza-szíveket azzal,
Hogy kiszorúl nyelvünk, s puszta mezőre megyen,
Ahol jobb íztől megfosztott durva parasztság
Azt szántás közben tördeli dísztelenűl.
Nem darabos, sőt a kényesb ajakokba is illik:
Ám ugyan a magyar is nyájasan ejti szavát.
Vagy te bizonyságúl légy Hallerkőinek ékes
Tolla, kit óhajtott a haza élni tovább.
Ám ha megint feltámadván fenelóni porából
Új valamelly esetet közlene újra velünk:
Már maga is magyarúl Hallernek szóllana nyelvén,
S kívánná, hogy azon kedvesen ejtse szavát.
Ó ajakok! már néma halál prédái, nem éltek,
Már szomorú hamuvá váltatok, ó bal eset!
Még is bír porotok szentebb erejével, azokból
Szálljon más valamelly nyelvre is egy kis erő!
Már bátran szállhat, nem tart az előbbi szövetség,
Amikor annyi gonosz jött törekedve reánk:
Büszke király s külső ellenség, döglelet, inség,
Háborodott haza nép’ megszakadása felett.
Boldog idők folynak most már. Adományidat én is
Háláló versben tisztelem, ó nagy anyánk!
Szent erejű birtok! Mi hatalma Terézia névnek?
Azt hallván az idő mostohasága siet.
A magyarok mély sírjokból felkelnek alattad,
S bánatban megepedt képek örömre derűl.
Új lelket felgerjesztél amaz Attila vérben,
Mellynek hűségét kedvesen emlegeted.
Hogy buzog, ó hogy forr, hogy igyekszik minden erőből,
S akközt szűntelenűl a magas égbe tekínt.
Istenem! Asszonyokért méltán leborúlnak előtted
A buzgó hívek: jusson elődbe szavok.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: Baróti Szabó Dávid úrnak (1779.)

Mit rebeg a víg hír? mért gerjedez annyira kedve,
S összvecsapott kézzel tapsol az édes öröm?
A tudományok, irígy rejtekből fényre kikelvén,
Készek-e állandón nyújtani többre reményt?
És valamelly nemes elmének szüleményeit áldván
Ébred-e már nyelvét többre becsűlni hazánk?
Hogy Vanier magyarúl szóll, s fejti Paraszti Majorság
Kincseit, országunk most igen annak örűl.
Szűzek! Hernádnak kik zöld partjára kiültök,
S víg nyájassággal töltitek ott az időt:
Ekkó is, veletek mulatozván, kassai hegynek
Erdős oldaliról éneketekre felel.
Ott szóllalt ő nyelvünkön, s ti vóltatok elsők,
Akik bámúltan néztetek ennyi csodát.
Kedvetek ott újúlt, kívántatok arra szerencsét,
S láttátok felesen megszaporodni szavát,
Mellyet az áldottabb ész szerzett a köz örömre,
És boldog tollal hosszas időkre felírt.
A völgyekbe tehát vígan kiüzöntetek, arra
Felzendűlt a hír, s vitte repűlve tovább.
Ó te Baróti Szabó Dávid szép kertje’ gyümölcse:
Boldog munka, hazánk új örömének oka.
Én is megtisztellek, azért bátorkodom írni
Versemet, és vallyon kérded-e, hogy ki vagyok?
Révai, kit Molnár buzgóbb kérése felunszolt,
Hogy valamit merjek kezdeni útja nyomán.
A Jeles Épületek történetképen akadtak
Hozzám, és abból gerjede szikra tüzem.
Még nálunk nagy könyvtárak s a régi magyarság
Kincsei és nyelvünk titkai ritka nevek:
Szűk értéke miatt tehetetlen szerzetem erre,
S minthogy más nemzet többire, kedve se vólt.
És azután alacsonyságom, mint gyermeki korban,
Annyi tekíntetnek meg nem adatta becsit,
Külső bölcsektől hogy társalkodva tanúlnám.
Mit kezdett nyelvén hajdan is írni hazánk.
Így a puszta falak, csak ez egy példára szerencsét
Nyújtván, úgy mutaták, én leszek itt legelől.
S elragadott édes képzésem, fennyen eresztém
Most lett múzsámat, s hangosan írni merék.
Mintha Propertiusát valamelly új Umbria szülné,
Majd úgy álmodozott én kicsiny elme tüzem.
Annak iparkodtam próbálva kiejteni hangját:
S lelkem utánna azon gerjedezésre hevűlt.
S megbántott tüzem, úgy hallám. De te versidet eddig
Én még nem láttam, s nélküled útba menék.
Nem fér énhozzám te dicsőségedre rohanni,
Sem nagy múzsádnak dúlva ragadni nevét.
Én hozzád képest, ifjabb kori próba dologgal,
Mint mutatóba valót, közre kevesbet adék.
Légy első, kik most támadnak, többre is adjon
Kedvet, egészséget, s adjon az Isten erőt.
Kössön drága hazánk víg népe fejedre borostyánt,
Én is azokkal eme tiszteletedre jövök.
S amit az egy Molnár ébresztésére követtem,
És útat törtem kis vezetése után;
Akinek én, ha mit érdemelék már verseim által,
Háladatossággal most is adóssa vagyok:
Menj csak előre, csekély alagyáimat írom utánnad,
S ekközt jó szemmel társ-követődre tekínts.
Mindenben versem törvényei hogy nem egyeznek
A te szabásiddal, hallom, iránta buzogsz.
Nem szerzettük együtt. S a nyelv járása külömböz,
Én is mást láttam benne lerejtve, te is.
Engedjünk egymásnak. Okod vagyon, úgy hiszed, arra,
Amit szabsz: soknak majd adom én is okát.
Bátor meg sem egyeznénk is, görögökre tekintvén
Több nyelv járását fogja szeretni hazánk.
Attika hol fog ugyan még is támadni hazánkban
Várom igen, s örömest majd viszek annak adót.
Üdvözöl, és szívből jót kíván Józsa barátom,
Ő is fog versben majd hamar írni neked.
Engedjék az egek, lássák a váradi múzsák
Jobb szemmel, s örömest ők is előbbre vigyék,
Amit véle csekély munkámból közleni szoktam,
S jobbítok fontolt vélekedése után.
A futosó hírnek könnyű repesése szavaknál
Más egyebet nem bír, s kél csak azokkal előbb.
Hogy teljék örömünk, munkádból küldj ide hozzánk:
Élj frisen, és szíves jó akaratba fogadj.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: Pálffy Leopoldina grófkisasszony halálakor (1781.)

O te Királyfalvát jelesítő szép csoda munka,
Szép kert! árnyékod most mi homállyal ijeszt?
Búson lengedező levelek, mit nyegtek? az ugró
Kút mi okért lövi fel csak szomorúra vizét?
Mit réműlsz, fegyverre szokott nagy Pálffyak úri
Szép házok! mi ereszt bús fedeledre ködöt?
Olly sűrű ködöt, ó! hogy arany súgárival a nap.
Sem szép csillagival nem ragyog éjjel az ég.
Mély szomorúságnak jele ez, s nem kétes előre
Érzés. Durva halál rejti homályba magát.
Így jő, s házunknak feltette ragadni gyümölcsét:
Már rút karja kinyúlt, s hogy leszakasztja, fenyít.
Már megsértődött, halavány már színe, elállott
Szép szava, már szeme víg fénye homályba borúl.
Fogyton fogy, s ajakán piheg immár lelke, hidegszik:
Ah iszonyú hideg ez! már oda a kis Alak!
Hosszú álmából soha már reggelre nem ébred?
Nem veti szép szemeit már mosolyodva reánk?
Kedv legelő nyájassággal nem nyitja fel édes
Méz ajakát? s nem fog már mulatozni velünk?
Orvos nagy tudomány! mért vagy tehetetlen erőddel?
Hogy semmit nem nyersz fáradozásid után.
Ó! nincs már Leopoldínánk? Holt teste kinyújtva
Rothaszt már abból hervadozása hamut.
Úgy csügged feje hó-harmat meglepte virágnak,
S azt már a nap csak fonnyadozásra süti.
Őszi mulatságunk melly drágán ejteti árát!
Vólt örömünk keserű sok siralomba telik.
Szép testvéri körűlnézvén, hogy megfogya számok,
Mély szívérzések jaj panaszokra fakad.
Bús anya főképen, mint szél megrázta gyümölcsös
Szép fa, törött ággal, földre omolva, lefügg:
Úgy esdik lankadt erejében, s fájdalom érvén
Megsérűlt szívét, már betegágyba feküdt.
Ott eped és gyötrelmében könnyebbszik ez eggyel:
Hogy rövid álmában gyermeke tűnik elő.
Látni csak akkor öröm színét mosolyodva derűlni;
Jaj! de mihelyt ébred, bús feje újra eped.
Durva halál! mi dolog vitt annyira, hogy te, kegyetlen,
Illy gyászt házunknak s ennyi keservet okozz?
Mért ragadod? Még csak tizenegy tavasz élete hossza.
Még csak nem régen nyílt tuba-rózsa virág.
Írígységedtől vagyon ez: nevekedni örömre
Sajnáltad, s nagynak láttad idő-nap előtt.
A sok szép Erkölcs mégis megtiszteli hamvát
Sírva körűlülvén bús temetője kövét.
Ott a Nyájasság, Ember-szeretésnek ölében
Megdűlvén, panaszát félbe szakasztva nyegi.
Ásott arcával sír ott a gyenge Mosolygás,
Ott a Vídámság elkeseredve zokog.
Ott a Módosság bágyadt feje csüggve leesdik,
És fájdalmában mellye szorúlva lehell.
Ártatlansággal búsong a tiszta Szemérem,
S fátyollal fedezett képek elázva dagad.
Ott hallgat mélyen vele a természeti Szépség,
S ott a Díszesség szép haja bontva eped.
Ott sírják gondos nevelések ritka gyümölcsét,
Hogy zsengéjében már töve sértve lehull.
Ó de mi szép villám lobbant fel amottan az égben?
Szent árnyék! te vagy az, s ott vagyon a te helyed.
Ott követed te is, ó menynek szép angyala! a szent
Bárányt, szűz karnak zengedezése között.
Hirtelen eltűntél ismét, vágyódom utánnad,
És én lelkem arany tiszta ruhádnak örűl.
Hogy teljék szemem, és fényét láthassa tovább is,
Ó ellen felhő! széllyel oszolva szakadj.
Hallom-e jól? s hogy messze vigyen, már támad-e a szél?
Vagy levegőnek egyéb ingadozása lebeg?
Ő édes szava ez. Mint a napenyészeti szellő
Zúg, mint távúlról a patakocska csereg:
Úgy hallom szép gyenge szavát. Kegyes Istenem! úgy mond,
Földiekért ha tehát már esedezni lehet:
Látod-e ott nevekednek alatt két édes öcséim,
Pálffy nem, akiktől szép haza várja javát;
Hogy bennem vesztett kedvek megtérjen ezekben,
Drága szülőimnek várt örömökre neveld;
Éltemnek mi derék esztendei hátra maradtak,
Oszd azokat köztök, s éljenek annyi időt!
Szép Alakim! mikor igy könyörög nénétek az égben
Én is azont kérvén áldozom Isten előtt.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: Orosz Zsigmond halálakor (1782.)

Szinte, mikor fejemet más szőrnyű károk is érik,
Akkor vesztelek el téged is, édes atyám!
Már nem is érzem egyéb bajamat, nagy fájdalom érlel;
Bár legyen érzésem, jaj! csak ez egynek elég.
Elnyomatom: mi öreg cseppekkel elázik az arcám;
A sűrű zokogás közbe szakasztja szavam.
Folyjatok, ó keserű könyvek! s tí szólljatok arról:
Hogy mi atyát veszték, ó igen édes atyát!
Folyjatok! - Ámde lehet már bús panaszokra fakadnom:
Engedd meg dúló fájdalom ezt az egyet.
Édes atyám! jaj! nem vagy már? már sírba leástak?
Hogy porrá rothadj, föld hideg öble emészt?
Édes atyám! oda vagy? ki szeret már gyermeke-képen?
Bús árván hagyatom több veszedelmek alá.
Édes megmentőm! hogy dúlva hegyembe szakadtak
Majd minden részről a gonosz üldözetek.
Szerzetes életnek rejtek fala! mennyi gonosznak
Szentséggel színlett bonta lakása lehetsz!
Képmutató falak! írtózom még, arca-pirúlás
Nélkűl a jámbor emlegetést se tehet.
Egy dolog úgy faggat s keserít, hogy szóllok ez egyről:
Ott a szent szeretet tisztei puszta nevek!
Fő dolog, a szeretet nincs ott, csak színre hazudják:
Gyűlölség vagyon ott, s üldözetekre buzog.
Ott vesze nyers ifjúságom tüze, mint hogy elöltek:
Én vallom, szomorú áldozat aki valék.
A farkas megmarta juhot rémíti kis árnyék,
S még őrző ebe is gyakran ijeszti szegényt.
Hogy leütött romlásommal sok mennykövem, arra
Bús idegenséggel telt gyanakodva fejem.
Attól is féltem, ki talám több jómat akarta:
Mert olly köntös alatt megmara álnok ebem.
Nem csoda, sok rosz közt a jót elvéti az ember:
S a napot is sűrű pára homályba veti.
Szent árnyék! szakad a szívem, nagy vétke, hogy akkor
Tőled is írtózott, gyámolom, édes atyám!
Gyámolom, édes atyám vóltál pedig, a te szerelmed
Sok jeleket nyilván ád vala, hogy te szeretsz.
Későn láthattam, mint olly fogoly, aki setétes
Tömlöcből kijövén húnyja világra szemét.
Jól jut eszembe, miket tettél, hogy lássalak egyszer:
Láttalak, és szívem téged azóta imád.
Visszaadád éltem, támasztván engemet újra:
Mert már megholtam, s földbe temetve valék.
Ó keserű gyásznak szomorú pompája! Barátim!
A szeretet forró könyveket önte reám.
Sírtatok, és mi dicső sír-verset is írtatok immár:
Hogy magyarúl érzett szívetek, adta jelét.
Révai! olly idején rothadsz; gonosz üldözet ölt meg:
Érzi hazánk kárát benned is, aki sirat.
Hittétek csakugyan, s már bennem láttatok annyit:
Hogy valamelly hasznot nyér valahára hazánk.
Hitte Orosz Zsigmond is, azért ébreszte fel újra,
S új ösztönt e szép pálya-futásra adott.
És mi kegyes lágyan, de azonban lágyan is úgy szóllt:
Hogy csoda nagy tehető, s vólt szava szívre ható.
Tudta, hogy ártalmas s csak ront a gőgös erőszak:
És inkább épít a kegyes engedelem.
Más hebehurgya kevély, tapodója alatta valónak,
Büszke dagályával melly sokat egybe kever,
A kiderűlt elmét elfojtja, szorosba rekeszti,
Úgyhogy alatt mászik rabja s eloltja tüzét.
Illy gonoszért eleped gyakran a szép elme homályban,
Kit ragyogó fényben nézne csodálva hazánk.
Hát élek még én? fogok is még élni? de téged
Éltem adója! halál birtoka messze ragad?
Nem lehetett örömed éltedben látni, vitézűl
Küszködvén, mi dicső szép koszorúra török?
Ó! ha mi érzés vonz még hozzánk, testi tehertől
Megvált nagy lélek! s emberi műnek örülsz:
Látni fogod csakugyan már onnét a magas égből,
Ád most is forró ösztönöd újra erőt.
Látni fogod számosb alagyáimat, amire kértél:
Általam is szoknék e kötözetre hazánk.
Lásd azt is köztök, keserű siralomnak eredvén,
Hogy szomorú gyászban tiszteletedre jövök.
Nyájadnak szavaidra tanúlt jobb része halálod
Bús hírén réműlt háborodásba merűlt.
Tengeren olly megijedt a nép, olly tétova habzó,
Kit kormány nélkűl víz dagadása ragad.
Nagy szélvész támad, néztük mi hatalmas erővel
Megszakadott ott egy nagy sereg és lemerűlt.
És te, szegény árnyék! te magadban félre hasonlott
Gyáva hajó! még is messze habozni akarsz?
Néhány megbódúlt fejek annyira visznek, amannak
Ásítozva helyét, és mi veszélyre sietsz!
Jobb, hogy előbb építsz magadon, s hogy tagjaid értik
Egymást, és fejeket csak kicsinyekbe törik.
És te kivált, jobb rész! magadat megalázva, tanácsát
Holta után is akard, mert erejébe hihetsz.
Ezzel tiszteld meg szent hamvait ollyan atyádnak,
Aki helyébe te mást már soha fel se találsz.
Benne velős megvizsgálás, sok előre kilátás,
Vólt bátor végzés s ingadozatlan erő.
S így a mértéklett mivelés nem fűzte keresztűl
Dolgait, és csendes végbe vitelnek örűlt.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: A kikeletről. A tarcsai savanyú víznél. (1783.)

Víg tavasz, a kerek esztendő szebb része derűl fel,
S új pompájával tér mezeinkre kiszáll.
Újúl a nagy föld, mindent a lágy meleg éleszt,
S könnyű szellőnek lengedezése nevel.
A rothadt gyökerek gyönyörűn ifjadva kihajtnak,
Zöld füvel a nyirkos rét mosolyodva frisűl.
Gyenge virágokkal kezdnek kiesűlni határink,
És a bimbózó ág leveleknek ered.
A fris csergeteg is szabadabb forrásra felenged,
Szép kövecses feneket tiszta folyása mutat.
A hasadó hajnal pirosabban fejti ki keblét,
S vídítóbb nedvvel gyöngyei hullnak alá.
Ami csak él, most minden örűl, öreg és piciny állat:
Új elevenséggel minden örömbe merűl.
A nyers ifjúság, a zöld pázsitra kikapván,
Víg, eleven, játszó, fris keze, lába futós.
Még az öreg nép is, megaludt bár vére, felújúl:
Víg fiait nézvén víg mosolyodva mulat.
Gondos akolba szorúlt júhnyáj, s jászolra lezárott
Csorda, szabad kényén most legelőre kijár.
Fecske sereg kis agyag fészkét rakogatja csevegve,
S ház fedelét gólyák már kerepelve ülik.
Mindenféle madár, öröm új éneknek eredvén,
Hol szép zöldellő ágra, hol égbe repes.
Csak nekem itt egyedűl, ó! csak nekem árva szegénynek,
A bús aggodalom szívem epesztve öli.
Hervadozik képem kikelet természete ellen:
Elfogyok, újúlást nem veszen élet-erőm,
Itt vagy-e már? Érez testem bomlása, keservem
Eltörlője, halál! s elviszel úgye tehát?
Nyilnak már örök életnek szép ajtai, látom,
S ott benn jobb kikelet jobb örömünkre derűl.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: A szerelem énekesihez (1787.)

Nyájaskodó víg társaság
Szerelem énekesi!
Kíket csodált a szebb világ
Népeteknek kedvesi!

Zeng fülemben szép szavatok,
Sok tűzzel élesztetek:
Ím rebegem utánnatok,
Amit enyelegtetek.

Hozzánk sem volt áldásiban
A természet mostoha:
Az örömre javaiban
Nem vólt szükség itt soha.

Itt is piros a szép hajnal,
Csendes az est homálya:
Ragyog az ég csillagokkal,
Szép a napnak súgára.

Gyenge szellők lengedeznek,
Lebeg zöld ág levele:
Hűs árnyékok enyhítenek,
Szépen zúg a csermelye.

Szépek itt is a virágok.
Mosolyognak kertünkben:
Vagynak itt is szép leányok,
Vagyon érzés szívünkben.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: Rózsavirágon megilletődött szeretők (1787.)

Kerti ékesség, kiesen virágzó
Rózsa, melly szép vagy feselő korodban:
Úgy hasad reggel ragyogó tüzével
A piros hajnal.

Jaj! de elmúlik neked is mosolygó
Színed, és fonnyadt levelid lehullván
Gyenge bimbódról, elaszik kis ágod
Durva tövissé.

Míg tehát kedvet legelő örömmel
Villog épséged, leszakasztlak inkább,
Hogy nagy hévségtől nehezen lehellő
Mellyemen hervadj.

Így zokogsz, én méz ajakú Ilonkám!
S a piros rózsát kebeledbe fűzvén,
Nézed egy végben lesütött szemekkel,
S könyveid hullnak.

Csintalan! kedved vagyon azt mutatni.
Hogy megínt többel szaporítsd csodámat:
Akkor is szép vagy, mikor ázik arcád
Búba merűlve.

Úgye, felleltem? mosolyogsz szavamra:
Ó! megint vídám napomat tekíntem
Tiszta arcádnak kiderűlt egében,
Édes enyelgőm!

Mit nevetsz mégis? Nem hiszed valóban,
Hogy tanúságot veszek énekedből?
Érzem: úgy múlik fiatal korunknak
Dísze nekünk is.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: Luca szépsége (1787.)

Csodát űzött a természet,
Mikor téged alkotott,
Minden szépség ott tenyészett,
Mindent reád aggatott.

A gyöngyvirág homlokodat
Szép fehéren béhinti:
Kinyilt rózsa szép arcádat
Szép lángszínnel éleszti.

Fris nedvökben gyorsan úsznak
Húnyorgó kék szemeid:
Ott is csaknem meggyulladnak,
Szikráztatják tüzeid.

Ajakodon elevenség
Pirúl s csókra ingerel:
Szavaidban az édesség;
Hangzik, szívet érdekel.

Síma márvány kerek állad
Gödröcskével kérkedik:
Hószín nyakad, hószín vállad,
Gyöngy nélkül is tündöklik.

Gyenge mellyed kék erekkel
Oszlik csoda ágokra:
Két emlőid épségekkel
Emelkednek dombokra.

Mint szűz viasz, ollyan kezed,
Szépek gyenge ujjaid:
Karcsú tested, ép termeted,
Szépek piciny lábaid.

Luca! szívem egy bálványa,
Mikor látlak, bámúlok:
Ó! szebb nemnek ragyogványa,
Megvesztettél, rab vagyok.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: A szökevény Kupídó (1787.)

Kis Kupídót kell keresnem,
Ha ki látta, mondja meg:
Még nagy bajba lehet esnem,
Hogy ha soká tévelyeg.

Ma jó reggel kis ágyából
Még borzason kiszökött,
Sok a jele, hogy azokból
Megesmérni sok között.

Piciny falat, édesen sír,
Csintalan és enyelgő:
Szárnyas, ives, nyilakkal bír,
Ide s tova tekergő.

Ki az atyja, még sem tudom,
Ég, föld, tenger tagadja:
Mind gyűlölik, amint hallom,
Senki fel nem fogadja.

Ó! keressük, mert itt vagy ott
Most is nyilat ereget
Egy gondatlan tőrbe fogott
S rajta sebet ejteget.

Ihol vagyon a rejtekben,
Látom, honnan célozgat:
A szökevény te szemedben
Lappang, Luca, ne tagadd.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: Kupídó éneket kér a költőtől (1787.)

Kis Kupidó, a csendetlen,
Tőlem el nem válhatott:
Esekedett s vólt békétlen,
Amíg meg nem alkatott.

Én szívemnek nyeresége
Vólt az, hogy úgy küszködött:
Luca! halljad, mint lett vége,
A gyermek csak lekötött.

Kupídó.
Hallod, költő! egy énekkel
Tisztelj már meg engem is:
Mit kérsz érte, bátran mondd el,
Vessz jutalmat tőlem is.

A költő.
Lator alak! csak gyötrelmet.
Adhatsz sűrű könyveket:
S ezt úgy vegyem, mint kegyelmet,-
Mondjak érte éneket?

Kupídó.
Örűl egy pár gerlicének
Anyám s velek játszik is:
Majd lest vetek egyikének,
Hogyha rajta vesztek is.

A költő.
Hív gerlicét csak egyetlen
Párjától megfosztani,
Mindkettejét, te kegyetlen!
Nem szánnád búsítani?

Kupídó.
Anyám égi kocsijából
Egy hattyúját kifogom:
Megjárhatod mulatságból
Az egeket, azt adom.

A költő.
Olly magasan szédűlhetnék,
S vesztemmel leeshetném:
Ambrósiát sem adhatnék,
Szegényt nem nevelhetném.

Kupidó.
Vegyd el tehát szem-kötőmet,
Anyám szőtte, lágy selyem:
Tapogassad, annyit érhet,
Hogy csak kedvedet lelem.

A költő.
A szem-kötő minek nékem?
Nyitva tartom szememet:
Szűntelenűl Lucát nézem,
Még sem nézem eleget.

Kupídó.
Lássad hátúl szép nyilakkal
Megtelt arany tegzemet:
Kedveskedem már azokkal,
Találják a szíveket.

A költő.
Ó! csak egyet szép tegzedből
Engedj, anyád bajnoka!
Már is nyújtod; de kezedből
Jobban repűl, lődd oda.

*

Úgye megért, mosolyogsz már,
Luca! vallod sebedet:
Jól alkudtam, neheztelj bár,
Bírom immár szívedet.

Mondjuk már el énekünket,
Mert különben meggyaláz:
Luca! ne bántsd gyermekünket,
Mert még jobban megaláz.

*

Szeretetnek nagy hatalma
Az egész természeten:
Számlálhatlan diadalma
Egen, földön, tengeren.

A térséges levegőben
Érzik azt a madarak:
Vőlgyben, hegyen, az erdőben
Szelíd állat és vadak.

Érzik halak a vizekben,
Bár hidegben ússzanak:
Vonz fű füvet illy érzésben,
Olly csodát is mondanak.

De emberi vert nemünkön
Inkább tetszik ereje:
Uralkodik itt fejünkön,
Harcra itt tér mezeje.

Nézz egy királyt, ki’ szavára
Földig borúl sok ország:
Ura nincsen, s hatalmára
Réműl szomszéd fél világ;

De ennek is büszkeségét
Szerelem megtöreti:
Hódúl, s csodáld szelídségét,
Egy asszonyka vezeti.

Nézz egy vezért, ki hadában
Bízik, s pusztít földeket:
Győzhetetlen viadalban,
Tapod rab nemzeteket;

De szerelem megcsúfolja
Dicsőség oltárinál:
Magát rabnak térden vallja
Asszonya lábainál.

Nézz egy bölcset, kivel senki
Fel nem tesz, mint kérkedik:
Minden kicsiny itten néki,
Egekbe emelkedik;

De szerelem megjátszodja.
Gyarlódik a tudomány:
Mikor estve mécsét gyújtja,
Gyújtja szívét a leány.

Nézz egy papot, ki tagadja
Ez érzésnek bús hevét:
Bőjttel, vassal fojtogatja
Háborgó természetét;

De szerelem még annál is
Szívét inkább szegezi:
S jaj! hogy érez, oltárnál is
A szegény azt könyvezi.

Nézz más apróbb győzedelmet,
Ott örömmel mint telik:
Hol gyötrelmet, hol kegyelmet
Oszt, mint kedve változik.

Táborba is bátran eljár,
Pásztorral is elmulat:
Kárpitok közt szépeket vár,
Sutban megles rútakat.

Most a roppant várasokban
Az utcákan tántorog:
Most az elzárt klastromokban
Csak lappangva tébolyog.

Most kirándúl a falukba,
Parasztokkal enyeleg:
Bészáll estve kastélyokba,
Zárt szűzekkel kesereg.

Itt a vadat szelíd lággyá,
Mérgessé jó állatot:
Tészi ott a kicsinyt naggyá.
És kicsinnyé a nagyot.

Itt megnyitja pazarolva
Fösvénynek szekrényeit:
Amott immár tartja zárva
Pazarlónak kincseit.

Itt fakasztja nevetésre
A busongó szomorút:
Ott epesztő kesergésre
A mosolygó homlokút.

Vént gyermekké, s ért öreggé
Fordítja a gyermeket:
Szabad szájú pajkost szentté,
Pajkosokká szenteket.

Akaratos büszke szívből
Csinál ő figyelmetest:
Luca! te ezt nem szükségből,
Valljad inkább örömest.

Jobb engedjünk hatalmának,
Veszt, aki ellenkezik:
Nékünk mérge igájának
Édessé változhatik.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: A meghűlt szeretet (1787.)

Hamis Luca! megjátszottál:
Köszönettel tartozom.
Szerelmedtől feloldottál,
Nyűgödet nem hordozom:
Szabadságom
Már nem álom,
Istenemnek áldozom.

Ha hallom is már nevedet,
Nem változik színem;
Ha látlak is már tégedet,
Nem vér jobban szívem
Meghűlt bennem
Első tüzem,
Már lecsendesedtem.

Alhatom már, s mikor alszom,
Veled nem álmodok.
Ha ébredek, első gondom
Más, mire virradok:
Nem te vagy az,
Való igaz,
Akkor mást gondolok.

Tőled messze távozhatom.
S nem kívánlak látni.
Megínt veled találkozom,
S azért háborodni,
Sem örömre,
Sem bús kedvre
Nem kezdek változni.

Úgy beszéllek szépségedről,
Hogy semmit sem érzek.
Szóllok álnok rosz hitedről
S bosszútól nem égek.
Benned szépet,
Vagy rút vétket
Egyaránt tekíntek.

Gőgös szemmel vagy húnyorgón
Reám bátran nézhetsz:
Haragosan, vagy mosolygón
Velem elbeszéllhetsz:
Mind az, mind ez
Ezen szívhez
Nem ér, kárt nem tehetsz.

Víg vagyok, vagy bús keserű,
Már nem te vagy oka.
Nálad nélkűl már gyönyörű
A rét s patakocska:
Zöld a pázsit,
Gyengén frisít
Erdő s hegy virága.

Látod, millyen igaz vagyok:
Szépnek látlak most is.
De előttem vagynak mások,
Náladnál szebbek is.
Most találtam,
Hogy csodáltam
Benned a hibát is.

Hogy megtőrtem rab láncomat,
Vallom szégyenemmel:
Hasadt szívem, s halálomat
Vártam e sebemmel.
De fő jóért,
Szabadságért
Mit nem tűrünk el?

Lépvesszőre ragadt madár
Úgy sérti lábait;
Hogy ment légyen, kicsiny a kár,
Szaggatja szárnyait:
S fájdalommal,
Vér folyammal
Ott hagyja tollait.

Én változó csélcsap szívet
Hagytam el; nem nagy kár.
Te állandó jámbor hívet
Vesztettél; aggódj már.
Én hamisbat,
Te igazbat
Nem találsz, keress bár.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: Szomorú indúlat (1787.)

Mi kesergő sok gondolat
Terheli bús fejemet?
Sérűlt szívem ott nem mulat,
Hol töltöttem kedvemet:
Mindent megun, minden sérti,
Az öröm szót már nem érti,
Nem találom helyemet.

Megváltozott egen, földön
Nékem minden alkotmány:
Nem mosolyog olly szép zöldön
A rét s kerti oltovány:
Elfonnyadást veteményben,
Homályt látok a napfényben,
A hajnal is halavány.

Szerencsétlen elő-érzés
Szomorú életemről!
Kedvet fojtó kemény végzés
Mit mond árva fejemről?
Mindenfelűl borúl az ég:
Nincsen tehát már reménység
Boldogabb jövendőről.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: A lélek halhatatlansága (1787.)

Lelkem! nem éred már soha végedet:
Mert úgy lehellett téged az alkotó
Isten, mikor gyarló agyagból
Testemet olly nemesen teremté.

Porrá emésztő földbe leszállanak
A kérkedésnek felrakatott csoda
Munkái, márvány oszlopokkal
Támogatott magas úri házak.

Sőt öszvedűlvén még maga a kerek
Föld s ég elolvad csillagival, mikor
Majd a megaggott nagy világnak
Megszakadott kötözetje bomlik.

Ekközt te lészesz ment egyedűl. Tehát.
Ó halhatatlan szép vagyonom! miben
Fog telni majd akkor te kedved?
Hol keresed lenyugosztalásod?

A szent vagyonság, kútfeje, alkotó
Szerzője s kedvén osztogató ura
Kívánatos minden dolognak.
Akkor is Istened. El ne vétsed.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: Tartózkodás (1787.)

Tündér, álnok, gonosz világ!
Magadhoz mit csalogatsz?
Állapotod merő vakság:
Csak hamis fényt mutogatsz.
Nem indúlok füstöd után,
Gondosb lelkem más jót kíván.
Itt hasztalan tapogatsz.

Nagy nálad a gyönyörűség.
De nagyító üveggel:
Józan szemmel csak kicsinység,
S tele rágó féreggel.
Ne ámítgass, el nem hiszem
Ne kínálgass, el nem veszem,
Tele vesztő méreggel.

Aranyadat se fitogasd,
Földnek pora, sár darab.
Szabadságod se harsogasd.
Szolga vagy és kötött rab.
Hasztalan szót már ne forgass,
Szándékomban ne háborgass,
Nem kell nékem ez a hab.

Istenem a való napfény,
Kiben nincs fogyatkozás.
Ő az öröm, az igaz kény,
Kiben nincs unatkozás.
Ő a fő kincs, mellyet nem ront,
Olly szabadság, mellyet nem bont
Erőszakos változás.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: Haláltól nem rettegő nagy lélek (1787.)

Édes nékem a halál,
Csak a roppant udvarokba
Réműlt szörnyűséggel száll.
Csak az úri nagy házokba:
Ott egyedűl félelmes.
Bétérése gyötrelmes.

Értem úgy jő csendesen,
Mint a tulsó nagy világon
Vélünk kényűlt édesen
Elmulató társaságon
Megörült hív felesem,
Út mutató kedvesem.

Úgy jő vídám arcával,
Úgy nyújt kezet mosolyodva:
És kicsiny világával
Csak e mécset gyengén oltva,
Melly szíves társaimnak,
Ég itten barátimnak.

A testből kivetkezve.
Semmi terhet hogy ne vigyünk:
Édesen ölelkezve
Már azután együtt megyünk
Oda a szebb országba,
Az öröm boldogságba.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Révai Miklós: Magam képe (1787.)

Esméretlen lévén, kérdezed, ki legyek:
S azt pedig társamtól, akivel kimegyek.
Hanem magam szóllok, hogy megértettelek,
Én tudom magamat, jobban megfelelek.
Ami lettem vólna töredék képemből,
Inkább azt olvassad szomorú versemből.
Ki igen idején, mikor nevelkedni,
Csak kezdettem gyengén életre gerjedni,
Tárgya lettem a vad kegyetlenkedésnek,
S bennem dúló kedve telt az üldözésnek!
Még is érzem, s mikor jut csak eszembe is,
A sérelmek után hosszasb időre is,
Szakad újra szívem, könyveim hullanak,
És engem zokogó jajra fakasztanak.
Én kicsinységemet temérdek dolgokkal,
Ha egybe vethetem magamat nagyokkal:
Képezd, hogy egy jeles épűletet vetnek,
Mellyben mesterségek szép munkát követnek:
Hanem az ellenség még fél készültében,
Azt már dúlni kezdi felforrott mérgében.
Tehát az elpusztúlt porba keveredve,
Hellyel-közzel a dűlt földből emelkedve
Romlott kő maradvány fal töredékekből,
A sűrűen benőtt szomorú füvekből,
Hajdan mi lett vólna, csak azt sohajtatni,
Búsúlt hallgatással láttatik mutatni.
Vettem Istenemnek bőven kegyességét,
Megesmérem, s azért áldom szent felségét:
Nincsen az magamtól, nem én dícsőségem,
Kútfőre mutatnom szent kötelességem.
Szerencsétlen szolga! de én eltévedtem,
Az adatott pénzzel nem jól kereskedtem.
Ki ád róla számot? én Uram s mindenem!
Hogy énrajtam nem múlt, te tudod, Istenem!
De csakugyan mégis valamit gyűjtöttem,
Az adományt épen földbe nem temettem.
Tudok annyit, mivel felebarátomat,
Tartozom segítni én szolga társomat.
A köz-jóban jeles igyekezetimmel,
Nagy nevet nem várok cselekedetimmel.
Apróság én minden foglalatosságom,
S eléggé fizetem ezzel adósságom,
Mellyel a szent törvény lekötelez minket,
Akik egy hazában szeretjük földinket.
Elragadott néha hazám szeretete,
Édes képzésemben magasra ültete,
S kicsiny erővel is fennyen emelkedtem,
De illy hívságomat magam is nevettem.
Későn vagyon a’ már, elmúlt jobb ideje,
S elaludt véremnek tüzesebb ereje.
A lélek, ki romlott egy testben lakozik,
Nem üzhet olly munkát, szüntelen változik.
Felébredez néha, fakad panaszára,
Gyengén háborodik setét fogságára;
Talál abban, amit útál kényessége,
De vídúl, ha tetszik néha kis épsége.
Magas szál és karcsú én testem állása,
S gyenge erőben is sebes a járása.
Ritkúl szőke hajam búsúlt homlokoman,
Előre dűl fejem meggörbedt hátaman:
De mégis úgy, hogy ha néha felébredek,
Én is magam feljebb tartani gerjedek.
Hosszas arcám vídúl gyenge pirossággal,
Ha néha fellege múlik komorsággal.
Tisztán néz kék szemem, árúló hunyorgás,
Nincs benne álnokúl szökdöső bal forgás.
Egyenes ajakom együtt jár szívemmel,
Másból csúfot űzni kegyetlen örömmel
Írtózik egyűgyű lelkem, és tudatlan,
Más szégyenén kedvét tölteni szokatlan.
Igaz barátságot tellyes bátorsággal
Szeretek, s tisztelem azt állandósággal:
Engesztelhetetlen vagyok, s nem bízhatom.
Ha hívtelenségtől egyszer megcsalatom.
Ihol képem, mellyet már előbb is láttál,
Itt erkölcsöm véle, itt sorsom, mit vártál.
Esmérsz-e már, s hozzám hajlandóságodat,
Érzed-e gerjedni jó akaratodat?
Hív barátságodba én kicsinységemet,
Vagy-e eltekéllett fogadni engemet?
Feltetted-e egy illy szívet vigasztalni?
Ki igazán tisztel, míg meg nem fog halni.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)