Ady Endre: A nagy bujósdi

Az ajkaid közt rejtőznék el,

De a szemeid reám nyílnak:

Meglátnak az én cimboráim,

Nagyon holdas most minden éjjel.

Lédám, meddig tart a bujósdi,

Ez az ős, hunyó, csalfa játék?

Tudom, hogy a nyomomban vannak

S nem szabad nyögni, sírni, szólni.

Szomorú, zöld, nagy szemeidben

Dőzsölnek az én cimboráim,

Kikukucsgálnak, leskelődnek

A Mámor, a Halál s az Isten.

Ha akarják, szívemre szállnak,

Csókolj Lédám, semmivé csókolj.

Hogy hiába jöttenek légyen,

Ha ajkaid közt megtalálnak.

Forrás: Nyugat 1908. 11. sz.

Szini Gyula: A római Corso*

Egy hosszú és szűk utca, hová a város minden vérkeringése betorkollik és ahová annyi ember, kocsi és automobil tud beleszorulni, hogy sokszor életveszedelemmel lehet csak rajta járni: ez a római Corso.

Első pillantásra leginkább ez ötlik az ember szemébe és önkénytelenül kérdi, hogy a városok úgynevezett ütőerei miért emlékeztetnek többnyire olyan szűk és duzzadt véredényre, amely orvosi beavatkozásért, érvágásért kiált. Szűk a mi Váci utcánk és a Kossuth Lajos utcát csak újabb időben szélesítették ki. A Kärtnerstrasse Wien-ben és a Friedrichstrasse Berlinben feltűnően keskenyek. A párizsi boulevard elég széles, de viszont annyi ember és kocsi özönlik át rajta, hogy maholnap lehetetlenné teszi a közlekedést és a hatóságok mesterségesen szeretnék a forgalmat mintegy lecsapolni.

Róma, a történelmi tanulságok örök városa egyébként arra is ad példát, hogy milyen volt az utca, milyen volt egy corso jó néhány ezer esztendővel ezelőtt. Az a híres Via Sacra, amelyet a kiásott Forum Romanum-on egész pontosan lehet megállapítani és követni, amely a régi fórumon nyüzsgő tömegek közlekedő ere volt és amely az antik történelem legforróbb napjait látta, hihetetlenül keskeny utca, amelyet szédületesen nagy, monumentális templomok, épületek és szobrok szegélyeztek. A későbbi Via Nova sem nagyobb. Egyáltalán a Forum egész medencéje nem nagy és az ember alig tudja megérteni, hogy ilyen aránylag kis helyen fért el a világ legmozgalmasabb közepe.

Azt kell hinnem, hogy igazán széles, impozáns és forgalomra alkalmas avenue-k csak amerikai városokban vagy az európai városok újonnan épült negyedeiben vannak. A történelmi múltú és évszázadokon át fejlődött utcák mind keskenyek. Nem mondva csinált és előre kitervezett útvonalak, hanem lassan és a szükséghez képest alakultak ki. Évszázadok megszokása fűződik hozzájuk, amihez az emberek még akkor is ragaszkodnak, ha csak könyökkel tudnak bennük utat vágni. A szép kirakatok, szép kocsik, szép toalettek szeretnek mind egyhelyüvé furakodni, hogy mennél közelebb legyenek egymáshoz, mennél több bámulójuk legyen, még ha meg is pukkasztja őket a csődület, a vetélkedés, az irigység.

Ady Endre: Szini Gyula

"Lelki kalandok", "elbeszélések", ára 4 korona", és a többi, a címlapon, - ez mind nem igaz, nem így igaz, ez mind közönséges és gyáva, bántó, szomorú. Igaz csak az, hogy Grill Károly könyvkiadó vállalatában Szini Gyulának megjelent egy harmadfél száznál több oldalas, gyönyörű, nagy poémás könyve. És szubjektíve, ez írás alkalmából, igaz még az is, hogy ez a könyv nagyon jó, vagy nagyon rossz kezekbe került, olyan ember kezeibe, aki Szini Gyulát már régen lesi.

"A francia leány kalászt kezdett tépni - Szini Gyula egyik legbabonásabb költeményében olvasható ez - a szerelmi babona régi szavával:

Il aime

un peu

beaucoup

á la folie

pas du tout."

És én öt esztendő óta voltam és vagyok talán ugyanígy, sőt még gazdagabb és fájóbb dilemmában Szini Gyulával és Szini Gyulához:

Je I'aime

un peu

beaucoup

á la folie

pas du tout.

És kalász-tépéssel és önmagam tépésével és sok minden után, ma ez órában elérkeztem az utolsó kalász-bajusz-szál letépéséhez: beaucoup. Bátran téptem le ezt a finom, utolsó, elhatározó kalásztüskét, tisztában vagyok magammal, hogy szeretem Szini Gyulát, hogy már öt év előtt is szerettem.

Ignotus: Várnod egy jelre…

Várnod egy jelre, várnod egy szóra;

Egyszer egy héten egy lopott óra

S ehhez vesszőfutásban érned:

Ezt adhatom, szegénykém, néked.

Félned magadért s félned értem,

Meg se téve már tetten érten

Véletlen lenni más helyébe:

Ezt kapod egy szivért cserébe.

Tűrnöd, titkolnod, osztozkodnod,

Módját se várva mindent adnod

S amire vágyol, azt nem találnod:

Igy lop meg, teljesülve, álmod.

Lenned egynek egy hosszú sorba,

Lenned emléknek, összefolyva

Száz más emlékkel, ha bevégzed:

Ez, ami tart feléd, a végzet.

Elébed állok kézzel-mellel,

Hogy megvédjelek magam ellen,

S a vége az, hogy idehúzlak.

A vége az, hogy összezúzlak.

A kezemen itt érzem ajkad,

Az ajkamat ott érzem rajtad -

Rossz óra volt, amelybe' lettél,

Amikor énnekem születtél.

Forrás: Nyugat 1909. 1. sz.

Babits Mihály: Tél

1.

Utazásaim közben hegyes vidékre jutottam. Nem tudom már biztosan, melyik évben történt és csodálatos módon azt is elfeledtem, hogy körülbelül merre. De a tájkép úgy áll előttem, mintha tegnap láttam volna. Egyfelen alacsonyabb domblánc zárta el a határt. A bájos dombok téli öltözetben voltak: sötétbarna, érdesbolyhos kosztüm és fehér prémes boák fedték kerek vállaikat. De a nap a hóprém színét gyenge sárgával bársonyozta. Késő délután volt. A nap a dombok felett lebegett, sötétnarancs színben, sugarak nélkül, simán és kopaszon, mint egy fényes futball-labda. A nagy hegyek és a dombok közt, a völgyben, hevert a falu. A tetők, mint cukros lepények, vastagon befedve; alattuk haragossárga tengeri-csöveket lóbált a szél. A tetőkről egy-egy csomó hideg hó néha nyakába zuhant a járókelőnek. Káromkodott és nevetve rázta le a gyöngyzuhanyt.

Szánom csilingelve suhant végig az utcán. A Szentháromság előtt piros arcú gyerekek hóval dobálóztak. A libaúsztatón csuszka volt. A kis hidakat fűrészpor és hamu tarkázta. A lejtőn apró szánkók csúsztak alá és billentek hanyatt. A boltos ajtaja csilingelt, a lámpa már égett benn, az emberek diskuráltak. Az udvaron több helyen hóember állt. A kicsi és ködös ablakok meleg otthonokat sejtettek. S a sok hűvös fehérség mintha a kedélyeket is megcukrozta és felfrissítette volna.

2.

A parókián, ahova betértem, meleg szoba fogadott. Együtt voltak valamennyien: a plébános, a káplán, a gazdaasszony meg a plébános húga. A plébánosra már alig emlékszem. Azt tudom, hogy pipázott és a dohányt dicsérte. A gazdaasszony okulárét viselt és egy képes folyóiratot lapozott. Mellette feküdt egy kötés harisnya. A plébános húga a válla fölé hajolt és nézte a képet. A kép egy banánfát ábrázolt. Az ágai föl és le nőttek összevissza és az önmagában szaporodó buja fa majdnem egy erdőt alkotott. Előtte egy kis félmeztelen néger fiú szürcsölte a hosszúkás gyümölcs levét. A háttérben pálmafák látszottak s hajló koronájukat magasra emelték a banánfa fölött. Oldalt egy keleti város, lapos tetőkkel és karcsú tornyokkal.

- Az ilyen képek - mondta a káplán - értéktelenek. Olyanok, mint az iskoláskönyvekben is vannak. Nincsen bennük semmi művészet. Nincsen bennük gondolat és eszmei tartalom. Képzelt ábrázolások. De manap még a képes lapok képeivel sem elégedünk meg, ha tárgyukban vagy beállításukban nincs cél és értelem. Való dolgokat mutasson a kép, életünkbe vágókra eszméltessen és új gondolatokat ébresszen lelkünkben. A század nagy küzdelmekkel teli. Kit érdekel a pálmafa és banán? Az újkeresztény művészet egyre halad és erősödik. Átveszi a hitetlen művészet fegyvereit, míg az, lélek híján, sárba fúl. A küzdelemből diadalmasan támad fel, krisztusi eszméivel, a katolicizmus.

Karinthy Frigyes: Ady Endréről

 

Sokáig, fellépésétől kezdve szinte egészen a legutóbbi hónapokig volt egy motívum az Ady Endre költészete körül támadott kultuszban, amellyel kibékülni nem tudtam és amely megzavarta a vele való foglalkozás gyönyörűségét. Most, úgy tetszik, egyszerre rájöttem valamire, új, igazabb szempontot találtam és ez megnyugtató érzéssel tölt el. Egészen egyszerűen és őszintén szeretném ezt elbeszélni: - nem tudom, nem vagyok képes megérteni, miért lehetne Ady Endréről csak a zavaros, misztikus rapszódia réveteg mű-dadogásával tárgyalni?

Apró gyerek korom óta hóbortos, beteg bolondja vagyok a verseknek. Zokogó dalok mérge át- meg átitatta a lelkemet és igen-igen nagyon értek ehhez a lelki toxiológiához. Világosan emlékszem arra az intenzív, mély hatásra, amit az Ady Endre muzsikájának első akkordjai keltettek a szívemben. Igaz, bátor és fájó hangok voltak és új hangok is, igen - (de hát miért, miért volna az a legfontosabb, hogy újak?) Hanem aztán úgy jött, hogy nem ismertem ki magam többé. Az ouverture egyszerre összekuszálódott: nem akart kibontakozni: mellékhangok származtak - egyre ismétlődött valami, újra és újra a nyitány motívuma harsogva vadul, fenyegetőleg, végre már keserű makacssággal, a zenekarból. Csodálkozva kaptam föl a fejem; aztán körülnéztem. Honnan e zavar ?

Művészi, költői érzések zenekara helyett harcos trombiták állottak csatasorban. Civakodó, fenekedő csatakiáltások gomolyogtak egybe: és én elhűlve, bámulva láttam alakulni ezt a csoportot, elől az új költővel, aki keserű daccal vitte előre a zászlót. Mi ez? Verekedni akarnak ezek? Kivel, mivel? Hogyan ? Elől az új költő ment: a verseiért verekedett.

Hát ez volt, amit sokáig, igen sokáig képtelen voltam megérteni akkor. Most már tudom: a nézőpontom volt hamis. Forradalomról beszéltek. Hogyan? Forradalom: de miért? Egypár új vers miatt. De hisz ez képtelen, ostoba és gyerekes dolog: jelszavakat kiabálni, felfordulásról beszélni, azért, mert valaki, egy mély és érdekes ember újféle szavakban és újféle érzésekkel valamit dudorászott maga elé. Ez lehetetlen, értelmetlen és zagyva félreértése a dolgok jelentőségének, vagy a legjobb esetben sivár közgazdasági jelenség, a fiatalok küszködése az öregek ellen, a megélhetésért. Hogyan lehetne másképp verseken hajba kapni? Aztán itt van maga az ember: néhány gyönyörű akkordja után teljesen abbahagyja az alkotást, kilép önmagából, hogy azok közé álljon, akik síkraszálltak érte; - egész tehetségét az önmaga kultuszának szenteli; nem közvetve, művekkel bizonyítva zsenijét, hanem közvetlenül azzal, hogy folyton az önmaga csodálatának mámorát írja; különös, újszerű allegóriákban egyre csak arról szólván, hogy micsoda jelensége ő a Kornak, ő, a sok ezeréves áloe-nemzedék első és utolsó virága, aki hadakozni és rombolni jött ide. Hadakozni: de mivel?

Első csodálkozásom után az a világos érzésem volt, hogy itt valami nincs rendben, vagy én rosszul fogok fel valamit. Mert hát mi köze van a költés művészetének verekedéshez, pártokhoz, hosszú cikkekhez, a művész önmaga iránt táplált - bár teljesen jogos és érthető - csodálatához? A költés művészetének versekhez, szép versekhez van köze és semmi, semmi egyébhez. Hogyan van hát akkor, hogy Ady Endre mégis újszerű, mély hatással van reám is, jóllehet tulajdonképpen nem is versek azok, amiket ő ír, hanem (szigorúan véve) arról szóló rapszódiák, hogy ő milyen nagyszerű és új verseket írhatna, azzal a zsenivel, melyet magában érez.

És ekkor rájöttem arra, hogy nekem a nézőpontom volt hamis: a koordináta-rendszer középpontját át kell helyeznem magamból ő belé: - és egyszerre érthetővé lesz a csatazaj is, a kultusz is, az öncsodálat is.

Mert a legfontosabb Ady Endre költészetében nem is annyira az ő versei, - melyeknek egy része, az igazak, őszinték, azok, melyek nem a nietzschei hatás kultúrtermékei, irodalmunk kincsei közé került: - hanem ő maga, az egzotikus és fantasztikus áloe-virág, mely az önmaga képét bámulja a Lét vizeinek titokzatosan sötétlő tükrén. Világosabban és ridegebben szólván: az a lenyűgöző és szuggeráló hatás, amit mireánk, költészet-bolondjaira Ady Endre egyénisége gyakorolt, ebben az egy szóban fejezhető ki: karrier. Ady Endre igazi, megkapó költő-karriert csinált, iskolát alapított; megbolondított, összezavart, szuggesztív erővel magába szédített egy csomó versfaragót, éreztette az erejét: - és ez mámorral töltötte el őt és ezt a mámort mi is érezzük. Nem a versek tehát, - mert soha versek, ilyenféle versek, forradalmat nem idézhetnek elő - hanem az önelragadtatásnak az a mámoros, zarathustrai érzése bűvölt el minket, csüggedteket és kételkedőket, mely Ady Endre egzotikus lényéből áradott ki versein keresztül. Az bűvölt el minket, az a mámor, amelyet a költő érezhet, mikor magasan a bámuló és tompa emberek fölött látja szárnyaló zsenijét.

És mindez igen egyszerű és természetes igazság: ha nem is így, de alapjában és öntudatlanul mindnyájunkat ez az érzés köt a karriert-csináló költőhöz. És ez jól és becsületesen van így: lírai költőnél nem a mű, hanem az ember fontos, aki szuggesztív erővel hat reánk. Mert nyilvánvaló - és ezt akartam végeredményben levezetni - hogy nem miértünk van az effajta költő, hanem mi vagyunk őérette: hogy keretet alkossunk határtalan szubjektivitásának: zajjal, pártokkal, jelszavakkal, hogy csodálatos és önmagának oly titokzatos lelkét bevilágítsuk a dicsőség részegítő aranyával: hogy elébe tartsuk az ő hatásának ragyogó tükrét, amelyben riadtan és mámoros szívvel látja meg önönmagát.

Ady Endre azt írta egyszer: "A verseinket nem olvassák, ha olvassák, nem értik, s ha értik, annál rosszabb."

Ez igaz. Ady Endrét nem érteni, hanem csodálni és szeretni kell.

Forrás: Nyugat 1909. 10-11. sz.

Babits Mihály: Ady (Analizis)

Babits Mihály - Ady Endre (Székely Aladár fényképe)

Sajátságos dolog, hogy az utánzókat éppen az utánozhatatlan egyéniségek vonzzák legjobban. Ilyen utánozhatatlan egyéniség Ady Minden ami jó benne, megtanulhatatlan. Sokkal kevésbé komplex lélek, mint képzelnők és tehetségének elemzése talán nem is kívánna sok papirost. De ez olyan elemzés lesz, mint a szerves kémia elemzése: valami mindig érthetetlen és rekonstruálhatatlan marad.

(ANALIZIS)

1.

Magyar tehetség: ez az első szál. Magyar környezet, magyar minták érlelték. Ez kipusztíthatatlan. Senki sem akarta annyira kipusztítani, mint Ady. E sajátságos léleknek egyik fővonása valami dac. Magyar vonás. S ennek a magyar dacnak ebben a mai világban így kellett fejlődnie. Elszakadni, mindenáron, Nyugatra! Meg kellett jönnie ennek az érzésnek. A dac mindent kicsinek érez maga körül: magyar ugar, lelkek temetője. A dac testvére és anyja a büszkeség és a nagyravágy. S minden művészlélek főmélye a másravágy: újra! Íme:

Sok keresnivalóm itt úgy sincs

Az ő Lomnicukon már ültem,

Tátrát és Karsztot átröpültem.

Kicsi virág, szegény virág,

Te tudod, hogy nem lelkesültem.

2.

Olyan magából táplálkozó lélek, mint Ady, sohasem tud elszakadni önmagától, sem semmitől, ami önmagának egy része. A dac új dacot szül magzatul és ellenségül; s ez fájdalmas tragikum. Nincs ma fájdalmasabban, tragikusabban magyar költő, mint Ady. A magyarság kérdése lelkének örök, égető problémája. A kétféle dac kétféle büszkeséget teremt - s mind a kettő fájdalmas büszkeség: a fájdalom büszkesége. Íme az egyik:

Más a lovam, a vérem, álmom:

Tőle jövök és idegen

Az én ősöm, fajtám, királyom!

Ilyen bánat nincsen felvarrva

E kerek földön senkire

Csak fajából kinőtt magyarra.

S íme a második fájdalmas büszkeség:

Góg és Magóg fia vagyok én

Fülembe még ősmagyar dal rivall

- - - - - - - - - - - - -

S hiába döngetek kaput, falat!

Így, aki büszke arra, hogy nem akar magyar lenni, nem tud nem lenni büszke arra, hogy magyar, s fáj neki, hogy nem fogadják el jó magyarnak. De új dac győzi le ez új fájdalmat, új büszkeség:

Míg nem jöttem, kodusok voltak,

Még sírni sem sirhattak szépen

Én siratom magam s a népem!

- Azért is magyar vagyok - szól az új dac

Hiszen én mindent elhagyok,

Dalt, életet és dicsőséget.

De az igaz: az én vagyok,

De a magyar: az én vagyok.

- - - - - - - - - - - - -

Ős napkelet olyannak álmodta,

Amilyen én vagyok:

Hősnek, borusnak, büszke szertelennek

Nemes, örök-nagy gyermeknek,

Nyugtalan vitéznek,

Nap fiának, magyarnak.

Gellért Oszkár: Kérdőjeles vers

Itt adtunk egymásnak találkozót.

Itt, itt, e lyceumok hosszu során.

Későn jöhettem. Vagy korán.

Ott sűrűbb a bozót:

Tán ammögött vagy. 

Nem, nem; nem vagy itt sem.

Jó lesz ledőlnöm, szegény szivemet

Valamiképp hogy lecsendesitsem.

Bólint a lomb. Felém hajol. Mint int?

Jártál-e itt ez ákácfa alatt?

Vártál-e rám? Vagy várjalak?

S hogy megkéstem kicsinyt:

Lábad megállitott-e? Dühre dobbant?

Vagy vitt tovább sietve, pajkosan?

S a szemed sírt-e? Vagy lángra lobbant?

Bólint a lomb... Búcsúzik? Vagy köszönt?

Menjek? Maradjak? Itt voltál? S ha itt:

Nekem mit hagytál vissza, mit?

Könnyet? Vagy csak közönyt?

Elbujtatott mosolyt? Tovább keresek?

Vagy egykedvün kabátomról a port

Leverjem... Vagy sírjak? És nevessek?

Forrás: Nyugat 1909. 10-11. sz.

Tóth Árpád: Góth Móric képei

Góth Móric 1873-1939

Hét kis kép, elszórtan a Műcsarnok mostani kiállításának kissé kellemetlen Bábelében, egy kedves, finom szemű színlátó embernek kecses dolgai, melyek kedvenc poétáim csiszolt szonettjeit juttatják eszembe. Az egyik kép a "Cirkusz". Formátlan nagy sátor, nagy, sötét téren őgyelgő apró népekkel. A legdiszkrétebb Góth Móricnak most kiállított képei közül, s a legszomorúbb. Leginkább a hátul elvonuló emeletes ház-sor foglalkoztat. Szennyes, törődött színek, szomorú ablakocskák, néhány gondos ecsetvonással megfestve, de a sok apró, vonagló, halk tónusú szín elérzékenyítőn érezteti velem a minden friss tüzet beteges finomságúvá halványító nedves, közömbös várost. Groteszk lírai gondolat: éppen a zajos furcsaságú cirkuszi bódé köré dermeszteni ezt az apró, ténfergő, külön egyéneket alig éreztető görnyedt népséget s a szomorú, ködbeolvadt gerincű ház-tömböket.

Góth Sárika arcképe

A Góth Sárika arcképe talán legjobban mutatja Góth Móric képeinek azt a jellemvonását, mely, úgy érzem, minden mostani dolgát egyénien elkülöníti másoktól: a tömör egybekomponálást s ezen belül a groteszken egymásmellé applikát ellentétes, pointe-szerűen izgató kis színfoltokat és színvonalakat. A kis leány mögött élénk világosságú frissen zöld növényzetet látunk, mely előtt a székével s a pihenő lába alatt terpedő kővel csodás összefoglaltságú, érdekes profilú tömböt alkot a munkája fölé hajló kis leány. Dús hajában tüzes, apró, egymással feleselő szénamacskák ragyognak, kis keze egészen összefolyt a tartott gombolyaggal, s a lábacskái alatt feszülő kő olyan nedves összeolvadásban s mégis eleven külön valóságokként mutatja színeit, hogy önkénytelenül az effajta kezelés nagymestere, Liebermann jut eszembe. Gyönyörűek képein a kezek és fejek. "Rutén paraszt"-jának térde körül lustán összekulcsolódó kezein néhány merész ecsetvonás erővel érezteti ennek a kézpárnak barna érdességét s szomorúan kiütődő ereit, "Öreg ember"-ének feje, a szakáll és arc egybefoglalt foltjaival komoran tárja elénk ennek az alácsukló koponyának merev, kalapot szembegyűrő, minden hiába fájdalmú fásultságát, "Csipkeverő"-jének a kis szoba levegőjébe burkolt szelíd öreg arcán pedig a nyugodt, széles ecsetvonások lágyan sejtetik a nyájas derűt, mely a napsugárban ragyogó rongyok közt foglalatoskodó egyszerű anyóka csendes világát betölti. Góth Móricot valahogy "parnassien"-festőnek szeretném titulálni, nemes, szelíd, szemérmes lelkűnek képzelem s már előre gyönyörűséggel gondolok az időre, mikor a forduló élet líraibbá, hogy talán kissé merész szóval mondjam: brutálisabbá teszi s ecsetének már meglévő finom reszketéseivel többet mutat nemes, szomorú lelkéből.

Forrás: Nyugat 1909. 10-11. sz.

Babits Mihály: Beatrix királyné

  

Berzeviczy Albert könyve. Szép könyv és nem tisztára a tudósoké: a szépirodalmat élvező nagyobb közönségnek is joga van hozzá. Témája a legérdekesebbek egyike művelt magyar embernek: nemcsak a Mátyás fölényes személyiségével való kapcsolat, nem is a fejedelmi nő viszontagságos sorsa, Nápolynak e korban izgalmasan gyors pergésű eseményei, (igazi renaissance-katasztrófák), nem is csak a királyné folyton növekvő befolyása férjére, melyet az estei Hippolit története, vagy folyton csökkenő népszerűsége, melyet Bakócz Tamás és az Ulászló-párt eljárása helyeznek éles világításba, sem az Ulászlóval való világraszóló házassági botrány, amely a könyvet a lélektani regény érdekességével gazdagítja, nem is csak a királynő magas egyénisége, aki típusa a renaissance művelt hercegnőinek, a Laurana hercegnője; ez mind nem teszi még e könyv tulajdonképpeni érdekességét. 

A világtörténelemnek egy páratlan korában játszik az esemény, oly országokban, melyekben akkor Európa szellemi és anyagi jövőjének rugói rejlettek: a renaissance-Olaszországban s a törököt diadalmasan visszanyomó, szemeit a német császárságra vető, erőtől duzzadó, ifjú Magyarországban: s alig van azon kornak nevesebb embere, akivel hősnője összeköttetésben nem állott volna, Olaszországtól, Spanyolországig, Leonardó da Vincitől katolikus Ferdinandig: és írója nagy buzgósággal s az érdekesség iránt roppant eleven érzékkel tud kutatni és összefűzni minden kapcsolatot, ami a műveltség ínyenceinek kedves adat lehet (mi érdekesebb a történelemben, mint a kapcsolatok és a synchronistikus táblák) úgyhogy a könyv sok része valóságos renaissance-lexikon benyomását teszi, s a renaissance kedvelőjének épp oly érdekes olvasmány, mint Silvestre Bonnardnak a könyvkatalógusok; de számunkra még ebben sincs elmondva e könyv tárgyának főérdeke. 

Ez a téma egy érdekes kor és személyiség nézőpontjából tág kilátást ad arra, ami a magyar történelem - és magyar élet - örökös főproblémája: viszonyunkra Európa műveltségével, az örökös küzdelemre e műveltségért és ellene. E nézőpontból úgy állhat előttünk Beatrix, mint kinek személye egy ideig ütközőpontja volt a magyar történet legtragikusabb ellentéteinek a Nyugat és Kelet között kettévált magyar lélek örökös önharcának: mint legyecske a malomkövek közt. A mit sem sejtő, a saját asszonyi intrikáival elfoglalt Beatrix tragikus sorsával voltaképpen a magyar lélek tragikus meghasonlásának első, ártatlan áldozata: a Beatrix népszerűtlensége, a nyugati műveltség népszerűtlenségének jelképe; s az a lovagiasnak éppen nem nevezhető eljárás, amellyel a máskor oly lovagias magyar nép ezt a királyi nőt lerázta nyakáról, ugyanazt a tragikus jellemfordulást mutatja, amelynek ábrázolását Katona Bánk bánjában csodáljuk. S a renaissance óta - talán Kazinczyén kívül - alig volt kor, amikor ugyane kérdés, ugyanazon tragikus lejtőkkel, annyira izgatta volna a kedélyeket, mint ma: amikor Beatrix szomorú története oly érdeklődő olvasókra számíthatott volna, mint ma. Magyarország helyzete a nyugati műveltséggel szemben: ez ennek a könyvnek nagy kérdése s ezért korszerű e könyv s ezért oly izgató, hogy olvasását nem lehet abbahagyni, bár Berzeviczy stílusa inkább nehézkes, mint művészi nem is éppen magyaros, ahol költőiségre tör, gyakran szólamokig süllyed.

Forrás: Nyugat 1909. 10-11. sz.

Móricz Zsigmond: Én mámor-fejedelem

Nekem Ady Endre egy összemaroknyi versben él: a Vér és arany könyvében. Sose láttam őt; sem életrajzi igazságokat, sem apró pletykákat nem tudok róla; csak amit nem lehet elkerülni; úton-útfélen ragad valami az emberre. Hiszen egy erdőben járunk.

De ismerem Ady Endrét, mint magamat, úgy is szeretem, mint magamat; fajtám ő nekem mindenképpen: a pocsolyás Ér hét szilvafás termőföldjétől, az "Idő-kovászai közt való vándorlásaig, bélyegesen, csillagosan."

*

Lírára tévedek, ahogy róla szólani akarok. Úgy érzem, mintha az én életemnek ő élte volna azt a titkos részét, amely nálam elsorvadt. Szegény fiú, magyar Messiás, ezerszer Messiás. Igéid bővek, zengők, nagyok, Korcs hegyi beszéd minden dalod, álmod az ige, az Üdv, az Út: s be hazug élet, óh be hazug.

Mért hazug?

A munka nagy, nagy, áldásos kincstermése hiányzik belőle. Az a pozitív haszon, amely az emberiségnek a semmiből ingyen hoz megbecsülhetetlen, örömadó ajándékot.

De hát az nem haszon, ha valaki elsírja a mi bánatunkat? elátkozza helyettünk a világot? ha elissza előlünk a borunkat? S a maga szívébe, lelkébe, fejébe szed minden keserűséget, csüggedést, mámort; és ő egymaga megy tönkre attól a sok méregtől, ami egy nemzet lelkéből gyűlt belé?

És nem drága, nagybecsű ajándék, ha örök igaz hangot ád ezeknek az érzéseinknek?

Ki merne a költőnek maga adni lelket, s aki mást kíván tőle, mint amit ő magából kiáraszt, nem ezt akarja-e?...

*

Én mámor-fejedelem!

Nem kell annak bort inni, akinek tele van a lelke részegítő tűzzel. De ha még bort is iszik, bánatos, keserű, mérgezett, mindenféle, tőkén és hordóban termett borokat, mi lesz abból?

Meg fogja írni a Vér és arany zengő verseit.

Kéri Pál: Ady Endre szociális gyökerei

Kis, kezdő és szegény ország vagyunk. Ezért nálunk csak az olyan költő kaphat helyet a napon és polcot az emlékezetben, aki széles rétegek vágyait és fantáziáját, nagy tömegeket, bár öntudatlanul foglalkoztató álmokat, szociális forrongások tengerszín alatt való háborgását, összecsapások fegyverzaját, jajjait és ujjongásait, szóval minél több embert, minél közvetlenebbül érdeklő gondolatokat és érzelmeket szólaltat meg. Általában úgy van az, hogy az igazi nagyok művészetben, költészetben mindig tömegek és tömegek mozgolódásainak kiizzadt gyöngyei voltak; igazi korszakos értékek csak azok voltak, akikben egy-egy forradalom szólalt meg; új utat vágók, új hangok megütői csak azok, akikben tömegek fölkavarodása, akikben a szociális fejlődés lökésről lökésre, nyomott, vagy fegyver-hangos ütközetről ütközetre haladó menete tükrözik; igazi egyéniségek - bármennyire paradoxonnak hangozzék is még ma legtöbbek fülében ez az igen is logikus és egyszerű megállapítás - csak a tömegek emberei: tömeg-törekvések és érzések, tömeg-mozgolódások, tömeg-összeütközések kifejezői.

Kis, kezdő és szegény országokban meg éppen minden másforma, differenciáltabb és differenciált kereteken belül maradó hang elvész, mint a pusztában. Luxusra nincs energia; a mindennapi kenyeret is alig, hogy föltengődtetni tudják. Az ilyen országok hangversenye csupa harsona; a pásztorsípokat fúvó tüdők csakhamar elsenyvednek. Innen van az, hogy kis országok sokkal nagyobb mértékben tudnak gyakran meghallgattatáshoz jutni a világon, semmint azt a nemzetek közt való súlyuk után következtetni lehetne és innen van az, hogy kis, szegény és kezdő országokban, mint például nálunk, alig szólal meg hang, amely ne fújná rétegek, tömegek kótáit, amelynek ne volnának határozott és világos szociális vonatkozásai.

*

Érthető ilyenformán, hogy Ady Endre, akinek jelentőségét annyira érzi mindenki, akiről nem is beszélnek másként, mint rajongással, vagy haragos ellenszenvvel, egész munkásságában, minden versében, minden sorában és refrénjében, szociális forrongások, törekvések és elkeseredések, küzdelmek és háborgások kifejezője és terméke, olyan nagy mértékben, amilyenre nálunk még példa alig volt. Az ő sírásában tízezrek jajja van benne, keserűségét milliárd meg milliárd könnycsepp hordta össze, kétségbeesésén átzöldellő reménységei százezrek számára az ígéret zöldje. Ő a mai Magyarország harcainak Tirtajosza, szociális jelenség olyan kifejezetten, olyan közelről érezhető nagy mértékben, hogy szinte azt lehetne mondani, bizonyos küzdő rétegeknek alkalmazott harci dalosa.

Fenyő Miksa: Ady Endre

Fenyő Miksa

Kép forrása: www.nyugat.oszk.hu

I.

Pátosz nélkül kellene róla írni; a bámulat és a szánalom pátosza nélkül. Úgy írni róla, mintha életét és ennek az életnek legintensivebb, legmagasabb rendű megnyilatkozását: költészetét az irodalomtörténet hűvös távolságából szemlélnők. Ki volt, mit élt? Az ezernyi emberi sors közül - a Hille Péter élete és Goethe élete között - melyik az övé? Emberi tökéletességéhez tartozik-e, hogy kiváló műveket irt, vagy emberi gyarlóságai magasztosultak költői erényekké? Kémlelni kellene Sainte-beuve-i szimatolódzással: egy-egy jelzőjének, szófűzésének, sorának távlatából visszapillantani életére; kegyetlenül, feltördelni miértjeit: a magányosságét, a melancholiájét, a kegyetlenségét; különválasztani benne az embert és a histriot, a mérhetetlenül mély szomorúságokat és a bő, zengő, nagy igéket, örök gyermekségét és örök vénségét. És felkutatni az életét, a biographiai adatait: őseit, barátait, ellenségeit, isteneit, szerelmeit, adósságait, botorkálásait, botlásait, talán azt is, amit egy kiváló rokona az emberi gyarlóságokban "le seul vice impardonnable"-nak nevez... aztán mindezt összefogni, keményen, művészi arányokban, hogy valami symbóluma alakuljon ki azoknak a sensatioknak, melyeket Ady Endre élt és írt...

Lehet ez? Szólhatunk ma így az ő életéről? az ő harmincegy esztendejéről? Visszabotorkálhatunk-e ilyen irodalomtörténeti nekikészültséggel költészetének könny- és vérnyomain életéhez: a nagy vágyódásoknak és a megható resignációknak örökös hullámjátékához. Értékelhetjük az életét a versek lüktető ritmusán keresztül s mondhatjuk "felemelő, mert nagy fájdalmai voltak," "ami ebben az életben jelentős volt, szemünk láttára égett föl lázas költeményekben"? Avagy "dekadens", a "rothadás foszforeszkálása" és egyéb ilyen kényelmes megállapításokat emlegessünk az életről, mely gazdag volt, fájdalmas volt, de "példát nem adott"? Lehetséges ez? Azt hiszem, hogy nem. Azt hiszem: ma csak azt nézhetjük, hogy mi közük e verseknek a mi életünkhöz, mit jelentenek a mi gondolatvilágunk számára, a jeleket betűzhetjük ki, melyeket lelkünkbe égettek, muzsikájukról szólhatunk, mellyel bennünket megejtettek.

Gellért Oszkár: A sikerhez

Megcsiklandoztalak

Egy gyöngyvirág-fürttel

Összeszorított szád fölött:

Akarjad! édes,

Ne küldj el.

Végigsimogattam

Egy gyöngyvirág-fürttel

A homlokodat.

Durcás redőcskék: hieroglifáim

Mit üzentek?

Elküld,

Vagy elfogad?

Megpihentettem

Egy gyöngyvirág-fürtöt

Lezárt két szemeden.

S titkos betüi homlokodnak,

Pihéi szádnak,

Pillái szemednek

Mind azt üzenték: Nem engedem.

Végigpaskoltam

Egy gyöngyvirág-fürttel

A kebleidet, hogy gyöngyei leváltak,

S völgyébe peregve

Úgy feküdtek ott,

Holt gyöngyök egy eleven ravatalon.

Akarod?

Most már én nem akarom!

Gellért Oszkár: Óh nyugtalan áram, örök (1927)

Mily mozdulatlan a föld.

Mily mozdulatlan az ég.

Csak a szél száll szüntelen,

Nincs egy helyütt soha.

Repíti, kavarja itt lenn

A levált falevelet.

Szárnyán úsztatja tova

Ott fenn a tépett felhőt.

Bizonyosság a talp alatt.

Bizonyosság a fej felett.

Mily közel így a sír.

Mily közel így az Isten.

Ülsz mozdulatlanul

Lélegzetvisszafojtva.

Magadba vagy kövülve

Mint eleven szobor.

És vége. Sóhajtottál.

És mindig a sóhajod az,

Ami kiszakít magadból

És erre-arra sodor.

Már szárnyára kapott.

Óh nyugtalan áram, örök!

És repül és repül a vágyad

S örvénylik bánatod.

Ignotus: A fekete zongora

Nemrégiben a Magyar Hírlapban Ady Endréről írván, versei természetének megállapítása során a következőket is kifejtettem:

"...Ez a csupa értelem-ember ritkán ír olyan verseket, melynek pontosan kipécézhető értelme volna. Ezért, hál istennek, nem muszáj megérteni, s nem is fontos, hogy megértsék. Ez különben is csak a tudományban fontos. A költészetben az értelem számára való foglalat csak egy az ezer adalék közül, mellyel a költő együttvéve mesterkedi ki azt, hogy a papirosra olyasmit szegezzen le, ami az olvasót ugyanolyan állapotba ejtse, mint aminő őbenne nyugtalankodott volt kifejeztetés után. A versnek értelme semmivel sem fontosabb, mint az, hogy hány ú betű fordul benne elő s az egyes szók milyen sorrendben következnek benne egymásra - jobban mondva: ez mind éppoly fontos, mint az értelem, sőt összetartozik az értelemmel, sőt, néha, költője válogatja, ezeken át fejeződik ki az értelem. Ezért nem mindegy, hogy valamely vers magyarul vagy németül van-e megírva, alexandrinusban-e vagy szonettformában. Ezért pallérmunka az olyan ház, mely tegnap barokk volt s ma szecessziósra lehet átvakolni, s ezért mestermunka a párizsi Sainte Chapelle, a francia királyok egyhajós kis gót kápolnája, melynek néhány pillérfala csak odalehelt kifogás arra, hogy üvegfestésű ablakokat illeszthessenek közbe; a kápolna voltaképp nem maga az épület, hanem az a színözön, mely az ablakokon át mélyen és félhomályosan beleömlik, s amint leszáll a nap, vége a kápolnának. A vers szavakból áll. Minden szónak van valami külön értelme. Van egyéb fogalmakat eszünkbe juttató ereje. Van olyan lehetősége, hogy erősebb szó mellett gyengébben, gyengébb mellett erősebben hasson, hogy egy más szóra ráütve, valósággal, mint a muzsika, a fülemen át hasson át az érzésemre. Van költő, aki egyik erejét hasznosítja. Van, aki valamennyinek ura s még ezenfelül olyan újakat csal ki belőle, amikre előtte nem gondoltak. Lehet-e ebben különbséget tenni egyebet, mint legfeljebb azt, hogy a formát kívülről húzták-e, mint e kesztyűt, az előre kimódolt tartalomra, vagy mint a bőr, egy test az izmával s a vérével? Ezek az egy test versek az igazi versek, költőik az igazi költők. Az igazi költők közt vannak egyhúrú költők és százhúrú költők, viszont vannak, akik egy húron százat tudnak elmondani, s vannak, akik száz húron mind csak egyet mondanak. Ady Endrének sokféle a mondanivalója - körülbelül minden, ami egy embert nyugtalanít, egy férfit felver, egy művelt lelket megkap, s egy mai magyart megkínoz, megráz vagy lesújt. Sokféleképp is mondja el, csak abban egyforma, hogy értelmedhez inkább a füleden át beszél, mint az eszeden át. Hogy igaza van-e, hogy joga van-e hozzá? Bolond kérdés; meg tudja csinálni, tehát igaza van és joga van hozzá. "Bolond hangszer: sír, nyerít és búg. Fusson akinek nincs bora. Ez a fekete zongora. Vak mestere tépi, cibálja, ez az Élet melódiája. Ez a fekete zongora. Fejem zúgása, szemem könnye, Tornázó vágyaim tora, Ez mind, mind: ez a zongora. Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére, Ez a fekete zongora." Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű."

Író, sőt versíró körökben, úgy veszem észre, fennakadtak e kifejtésen. Palotai Hugó kollegám ajánlkozik, hogy saját verseimen bizonyítja be, mennyire nincs igazam, lévén ezeknek s minden soruknak pontosan meghatározható értelmük. Azt kell következtetnem, hogy prózában nem vagyok ennyire szerencsés, ha íme ily kevéssé tudtam - pedig lám nem fekete zongorán s nem a fülekhez szólva, hanem száraz szavakkal s egyenest az értelemhez fordulva - megértetni, mire gondolok, s ha szavaimból olyasmit lehet kiérteni, hogy hitem szerint a versnek nem szabad értelmének lenni, s ami értelme mégiscsak van, azt nem szabad pontosan kifejtenie. Ez szakasztott oly barbárság volna, mintha megfordítottját követelném: hogy a versnek határozott értelmének kell lenni s azt pontosan ki kell fejeznie. Igazában s valóságos hitem szerint - s ezt nem sikerült, úgy látom, világossá tennem - ez vagy amaz, vagy bárminő, magát esztétikainak vélő ilyen szabadságosztás vagy tilalomállítás semmivel sem kisebb tolakodás, mint amit, jogi vagy erkölcsi vagy politikai kötelességeknek a költői munkára való ráerőltetését, ma már közönségesen ennek ítélnek.

Ignotus: A völgyben

Előtted mék. Mögöttünk zúg a nád,

Bottal verem a szúnyogfelhőt széllyel -

Tudd meg, leány: szeretőm volt anyád

Sok téli délután, sok nyári éjjel.

Fojtó a lég. A völgy fülledt verem;

Tikkadtan vet az égre szürke pántot -

Mi lesz veled, lyány, és mi lesz velem?

Megcsapja nyakamat forró ziháltod.

Forgószél fog be. Tenyerem tüzel.

Villám vakít s harsan dörej nyomába -

Itt csaphatott le valahol közel -

Gyere mellém. Ugyis minden hiába.

Forrás: Nyugat 1908. 1. sz.

Gróf Teleki Ferencz: Sz. Dávid éneke a sorsról

ZSIDÓ NYELVBŐL, EUPHRATNAK SAUL NEVŰ SZOMORÚ JÁTÉKÁBÓL

Lelkem! élted mért töltöd el

Fanyar bánat képeivel?

Mért kinozod magadat?

Nem rebegsz-e Isteneddel,

Midőn zúgva perlekedel,

Ha átkozod sorsodat.

Elragadva, halld mint megyen

Hárfám hangja völgyön hegyen,

Édest fejtve mikor zeng,

Seraphinok énekéhez

Hasonlólag fennterjedez

S világokba általleng.

De kellemi enyészlenek,

A hurok ha rendetlenek

S felbontva az egyezés,

Szivet fület bánt a hangzat,

Ha titkos bájt nem osztogat

Ujj végéről a pengés.

Így a sorsban sok megsérti

Szivünket, mert jól nem érti

Elménk, titkos kötését.

Nyugodj meg hát lelkem ebben,

Összhangzat van az egészben;

Imádd az ÚR végzését.

Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.