Dóczy Terézia (1777?-1836 u.): Panasza egy özvegynek

Kép forrása: http://www.jovonk.info/

Panasza egy özvegynek,

Kit fátumok üldöznek:

örömkoszorút fűztél,

Most előled elűztél;

Kétségbe mégsem esem,

Orvoslását keresem:

Él még az én lantosom,

Ő lesz nékem orvosom.

 

***

Szerencse, mért üldözsz engem? Mért üldöztél akkor is,

Mikor világot sem láttam? Megmutatod azzal is,

Hogy agyarkodsz, mert atyámtól még ekkor megfosztottál,

Anyám méhében lévén már árvaságra juttattál.

Mostoha kezek közt történt csekély neveltetésem,

De onnét megszabadított első férjhez menésem.

Egynehány víg esztendőt hív férjemmel eltöltöttem,

Hogy én is híve maradok, azt magamban feltettem;

De a párkák, kik is élte fonalát elszaggatták,

Élte legszebb virágának Charonnal általadták.

Huszonkét esztendős valék, mikor kivetkőztetett

A halál színes ruhámból, és gyászban öltöztetett.

Hív társamért keseregtem, mert őt igen szerettem,

De minthogy fiatal voltam, könnyebben elfeledtem.

Maradott egy jó testvére, kit ő méltán szeretett,

És halála az álmomban elejbenis vezetett,

Mondván: Ne keseregj értem, ím, itt vagyon testvérem,

Ezzel, tudom, boldog leszel, amennyire esmérem.

Úgy is lett, mert a hetedik Pius pápa szentsége

Megengedte, kit áldjon meg Isten ő szent felsége,

Hogy öszvekelhettem vele, megadták azt az egek,

Tiszta szerelmünkre nem is jöttek semmi fellegek.

S ímé, mikor élhettünk már egymásnak örömére,

Akkor került a kegyetlen halál mérges körmére!

A tizenegy esztendőt én csak úgy elszalasztottam,

Tizenkettödikben tőle megint elszakasztottam.

Szerencse karjai között méltán kesereghetél,

Bánatot pedig szívemre nagyobbat nem vethettél,

Őérette szerettem, és becsültem a világot,

Ővéle el is vesztettem már azt az olajágot,

Mely csendes békességemet, nyugalmamat szerzette.

Mellette semmi bú és baj szívemet nem vérzette,

Édes volt minden keserű veled, angyali lélek,

El nem felejthetlek téged, míg e világon élek.

Szerencse, ha nékem adtad, mért ragadád el tőlem?

Midőn nem is reménylettem, eltakarád előlem!

Látod, mennyi panaszom van ellened? S te mégsem szánsz.

Mit véthettem, hogy így s ilyen mostoha mdon te bánsz?

Lásd: töltsed rajtam bosszúdat, mint tetszik, velem úgy tégy.

Tőled nem is reménylhetem, hogy oltalmad alá végy.

Bár bujdossam is előtted, mindenütt reám találsz,

Kegyetlen ostromaiddal akárhol ellenem állsz

Nincs tehetség ereimben, hogy magam védelmezzem.

Nyomsz, szorongatsz, akarod, hogy kezed súlyát érezzem.

Szerencse, a kerekedre, igaz, hogy fel sem vettél,

De Faétonnak módjára ugyan le is vetettél:

Már ezután ne is kísérts, többet néked nem hiszek,

Megvonom kis barlangomban magamat, s csak itt leszek.

Békesség istenasszonya, jöjj hozzám, lakjál velem,

Szabadság, te is, mi együtt megférünk ám, van helyem:

A szerencsét ne keressük, húzzuk meg mi magunkat,

Kétséges igájának ne vessük alá nyakunkat.

Mit használ egy kis ideig érezni édességét,

Azután meg nagy kortyokkal nyelni keserűségét?

Pedig így van, mert aminek ma vagy tegnap örültem,

Abból, mikor nem is véltem, egészlen kiürültem.

Így jártam, és mostoha sors, te velem biz így bántál,

Világi boldogságomtól megfosztani nem szántál.

Már kedved telhetett bennem, eleget megbüntettél,

Szívemet úgy öszvezúztad, csaknem el is temettél.

Ha van még valami hátra, ami rossz, csak hordd elől!

Már vállaim a terhelést megszokták mindenfelől.

Nekifajultak, úgy tetszik, most nem olyan kényesek,

Szemeim is erősebbek, és nem olyan könnyesek.

 

*

Elöljön az Irigység, neveli az özvegy bajait.

Meglátja őtet az, és így intézi hozzá szavait:

Hát az, akit - óh, esmérem őtet kígyós hajáról,

Az Irigység, kitetszik ő sápadott formájáról.

Örül, látom, most nem olyan ráncos ám a homloka,

Mintha ő volna estemnek s bajaimnak az oka.

Ah, te korcsos, csúnya állat, takarodjál előlem,

Hogy néked tulajdonítsam azt, ne gondold felőlem.

Látom erőtlenségedet, erre ugyan gyenge vagy,

Noha törekedésedet tapasztalom, elég nagy.

Téged én csak kinevetlek, mert tudom, hogy nem árthatsz,

Sőt még megerősítettél, ellenem már nem állhatsz.

Állhatsz ugyan, de hidd el, hogy el nem futok előled.

Szembenszállok veled, és csak tréfát űzök belőled.

Olyat szeretsz, kit megcsalhatsz, még ha nyakadba borul.

De ilyet keveset találsz, mert már igen esmernek,

Látod, te korcs, hogy megvetnek, a jók téged kerülnek.

Gyenge, gyarló asszony vagyok, én tőled mégsem félek,

Mert az igazság védelmez, nem is hágy el, még élek.

Másoktól függök, igenis, azt sohasem tagadom,

Azért távozzál el innen, jajjaimat ne nevesd,

Kit megcsalhatsz, s rád szorulnak, te csak azokat kövesd.

Akadsz talán még oly helyre, hol célodat eléred.

Úgyis ilyent keres a te álnok, csalfa, rossz véred.

*

DóczyTerézia Somogy megyében született 1777-ben vagy 1778-ban, utószülöttként. Mostohaapja elől korai házasságba menekült. Első férje Farkas Lajos, valószínűleg Boldogfai F. János zalai főjegyző fia. Terézia 22 évesen már özvegy. 1801-ben pápai engedéllyel férjhez ment sógorához, Farkas Sándorhoz, aki Pálóczi Horváth Ádám barátja volt. Férje halála (1813) után a Kálócfán lakó Terézia verses leveleket váltott földijével és bajomi birtokostársával, Pálóczi Horváthtal; példája serkentette Kazinczy Klárát és a Tuboly-testvéreket verselésre. 1818-ban harmadszor is házasságot kötött. További életéről nincsenek adatok. Olvasott, művelt asszony volt; ma 25 verse ismert.
 
Kiadás: Abafi Lajos, A göcseji Helicon, Figy, 1882 (XIII);
Kazinczy Ferenc Levelezése, kiad. Váczy János, XI, Bp., 1901. 2636.sz.
Irodalom: Rácz Mária, A Göcseji Helikon költőnői, Bp., 1913;
Péterffy Ida, Horváth Ádám levelezése "poetriáival", Zalaegerszeg, 1973;
Uő, A "Götsei Helicon" köre 7 A nő az irodalomban, Zalaegerszeg, 1984.

*

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)  

Thury Zoltán: A ló

A katonaiskolából kijött egy, már a vénség felé hajló polgári úr, s komoran nézett körül a kis parkban. Erre felállott az egyik padról egy asszony, s eléje ment. Egy kis megilletődéssel nézett az emberre, s néhány lépéssel előtte állott meg, mintha félne egészen közelről hallani azt, amit mondani fog. Kémlelte az arcát, s azután biztatta: - No, öregem. – A férfi karját nyújtotta az asszonynak, s kiindultak a parkból az utcára.

- Rettenetesen jól ment minden – mondta aztán az ember. – A fiú kitűnően felelt. Otthon van az mindenben. Talán még egy volt, aki hozzá fogható, valami ics, vics – horvát gyerek. A tisztek szorongatták a kezem, a tábornok is odajött, hajlongott: ich gratuliere… Nekem meg minden egyebek forogtak a fejemben…

Az asszony meghatottan nézett fel a férfira. Könny csillogott a szemében, hagyta végigfolyni az arcán, s remegett a hangja, amint újra szólott:

- Örömöd telt benne, öregem.

A férfi vállat vont.

- Ujjé, de milyen örömöm… Őszintén szólva: jobban szerettem volna, ha csak jó közepes. Olyan, amilyen én voltam. Az ilyen emberek szerények. Nem emelkednek valami magasra, de nem is zuhanhatnak nagyot. A közepesek lassan vergődnek előre, a zsenialitás pedig repülni akar. Ez a fiú máris repül. Magasabban kezdi a pályát, mint a többi. A többi csak tiszthelyettes lesz, ő meg mindjárt hadnagy.

Az asszony mámorosan fohászkodott fel: - Istenem! – Leragyogott az arcáról a boldogság, s csak egy pillanatra kedvetlenedett el, amikor eszébe ötlött, hogy az ura arcán a kedvetlenség okát fürkéssze. Nyugtalanság fogta el őt is, s kissé bátortalanul, de ő is megtette a maga megjegyzését.

Ignotus: Fátyol

Féltésemnek fátyolával

Édes arcod hadd fedem be,

Hogy ne vessen bájad üszköt

Férfiszívbe, férfiszembe.

Ellenségem a fehér gyöngy,

Árulós a sima bársony -

Zsákruhába öltöztetlek,

Nehogy más is szépnek lásson.

Légy rabom, te márványtermet,

Légy napom, te drága két szem -

Ez a büszke váll csak engem

Babonázzon és igézzen!

Vágtató tűz bennem a vér,

Fölcsapó láng a lehelet -

Mint a sárkány, bús haraggal

Állok őrt a házad mellett.

(Forrás: Nyugat 1909. 21. sz.)

Sinka István: Kétágú történet

Kép forrása: http://www.mire.hu/hu/museums/61/author/65

Akkor délután az utcán megint a gaz kiscsikó után kellett vetnem magamat. Na, nem a saját akaratomból, mert tudtam, hogy a kis dög a kószálást megunja, s estig visszajön. De bizony a gazda nem így gondolkodott. Főleg a gazdáné, kit a gazda mindig teljes nevén szokott szólítani. Nem úgy, mint más teszi, hogy: hallod-e, asszony? Vagy: hallod-e feleség? Vagy Zsuzsa, Mári, Sára, már azonképp, hogy melyik édes személyt miképpen nevezik. Hanem, mondom, teljes nevén, így:  hallod-é, Panda Julis? Már az is nagy bátorságra vallott a gazdánál, hogy az egykori Juliskát Julisra rövidítette. Itt aztán meg is állt. Mert, ha még egy betűt elhagyott volna róla, újra olyan dallamos becenevet kapott volna az asszonya, mi a gazdánénak sem természetéhez, sem termetéhez nem illet volna. Hisz a gazdában is pislákolt még itt-ott némi akarat, s ismerte némileg a mérték- és súlyegységet is. A mázsányira tehát nem mondhatta rá, hogy – dekányi.

No de, maradjunk csak a csikónál! Olyan hét-nyolc hónapos állapotú volt a kis cudar. A csődör. Sima kis faraszőriben apró vadalma jegyekkel, s vérében erősen növekvő indulatokkal, ha az úton nagy porban szekerek csörömpültek el, utánuk vágatott, s néha nyolc-tíz kilométerre is elkísérte azokat, s harapdálta a lógóra fogott fiatal kancákat. Ilyenkor nekem utána kellett erednem, hogy valahol majd csak megáll, s utolérem. Jó kis sétákat tettem néha, de nem untam mégse, találkoztam tájakkal, tanyákkal, kutyákkal s emberekkel. Hajamat por lepte, s ingem alatt a gelebemen gyönge szellők bujkáltak által.

Akkor is, azon a délutánon, amint alább majd kitűnik, illetve ez a történet a világ tudomására jut, igen, akkor is nekirugaszkodott az álnok kis csődör az útnak, valami szekér után. A gazda hallgatagon vette tudomásul, hogy veszem a kötőféket, s ímhol, ni, útnak eredek, hogy egyszer legalább a farára verhessek a korai kis útszéli gavallérnak. De a gazdáné nem azért volt gazdáné, hogy szó nélkül haggya a dolgot.

- Na, essen bele a süly, ennek a napnak is befellegzett! – mondta. – Vagyis a paszulynak!

Ignotus: Kocsizó

Kép forrása: http://www.pictokon.net/bilder/2007-06-0002/dresden-markusfriedhof-umarmung.html

Ne gondolj mással, csak engem szeress,

Nevess ki mást, de engemet szeress,

Hogy én szeretlek-e, azt ne keresd,

Itt van urad s parancsolód: szeresd!

Szeress, szeress,

Csakis engem szeress.

Az utcán várj meg, jöjj elém s szeress,

Kocsimba kéredzkedj föl és szeress,

Gyereksziveddel, kis madáreszeddel,

Egérfogaddal, kis macskakezeddel

Szeress, szeress,

Csakis engem szeress.

Álmodban velem álmodj és szeress,

Keltedben velem ébredj és szeress,

Éltemben nekem élj csak és szeress,

Holtomban halj utánam és szeress -

Szeress, szeress,

Csakis engem szeress.

(Forrás: Nyugat 1909. 21. sz.)

Móricz Zsigmond: A tarka ló

Karácsony előtt a fehér hajnalokon disznósivítás hirdeti az örömöt. A fehér éjszakákon pedig emberi szívek síró-vigadozó nótája folyatja. Mintha valami szellem hordozná, hol az alvégen, hol a felvégen, most éppen a templom tövében, a régi Juhász-házban ülik a tort, a téli fagyban, hóban, pihenésben elernyedt népek.

Milyen jó, hogy még vannak a kis falvak, s olyanok, ahogy megteremtette őket a történelem. Igaz, sok már a cserepes tetejű, kőlapra rakott téglaház, s egyre fogynak a paticsfalak s a szemébe húzott nagy szalmasüvegű háztetők. De van még, van elég. Még ma is meg lehet ismerni a hajdani magyar jobbágyfalut. Nem újított még annyira a világ, hogy a nagyapák fedele is elszakadt volna. Míg pedig az megvan, a benne termett szokások is maradnak. Disznótor. A városokban híre-hamva sincs, de a fiatal s elegáns Andor gyerek, ahogy hazaért, azonnal repeső kedvvel követelte a torozást. Ezek a fiúk Pesten már elszoknak a népi szokásoktól, Juhász Andorról sem mondaná meg senki, hogy milyen foglalkozása lehet neki a fővárosban, tanár-e vagy mérnök vagy hivatalnok? Holott egyszerű kőműves legény 1,20 órabérrel.

A felesége is, szőke bubifrizurájával, testkirakatával, elegáns szilszkin utánzatával éppen úgy elmehetne este az Operába, mint a többi úriasszony, s meg is csodál itthon minden ismeretlent, de azért oly kedves és okos, hogy annyira behelyezkedik a földbe süppedt ősi Juhász-házba, mint a virág a cserépbe.

Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): Bűn és bűnhődés – A Karamazov testvérek (regényismertetésű

Kép forrása: http://network.hu/Kopciherci/blog/zsoka-blogja/128_eve_ezen_a_napon_hunyt_el_dosztojevszkij_orosz_regenyiro_elbeszelo-6817

Gogol pétervári témái és figurái Dosztojevszkijnél monumentálissá terebélyesednek. Regényeinek színtere jobbára  nagyváros, jellegzetes hőse a társadalmi korlátok ellen fellázadó, szabadságát egyéni létében kereső egyéniség. Dosztojevszkij ennek az individuális szabadságkeresésnek az írója, a pszichikai egyensúlyát elvesztő emberről beszél, aki önmagában, hol az ösztönök, hol az értelem, hol az erkölcsiség világában próbál megkapaszkodni.

Az egyén lelki megrendüléseihez vezette el Dosztojevszkijt saját életsorsa is. Papi családból származó, szegényházi orvos gyermeke volt, és hadmérnöki pályára készült, de első irodalmi sikere, a Szegény emberek (Bednije ljugyi, 1846; magyarul: Devecseriné Guthi Erzsébet fordításában, 1973) és főként száműzetése letérítette erről a szabályos polgári életútról. 1849-ben, egy utópista szocialista társaság tagjaként, államellenes szervezkedés vádjával halálra ítélték, s csupán a vesztőhelyen, kivégzés előtt változtatták az ítéletet kilencévi számkivetésre. Ebből négy esztendőt Omszkban töltött kényszermunkán (1850-54), ötöt pedig katonaként Szemipalatyinszkban (1854-59). Megpróbáltatásai a kitörésig fokozták lappangó epilepsziás hajlamát. De ekkor formálódott ki benne végképp az a művészi elv is, hogy az embert belső szabadságában és végtelenségében kell megmutatnia.

Miután Szibáriából visszatért Pétervárra, s közzétette emlékiratát Feljegyzések a holtak házából (Zapiszki iz mjortovovo doma, 1862; magyarul: Wessely László fordításában, 1983) címmel, először néhány hónapig, majd éveken át Nyugat-Európában utazgatott (1862-63; 1867-71). Élettapasztalata mindinkább szembefordította a polgári életformával, vallásos világképe pedig a materialista forradalom eszméjével. Nézete Oroszország jövőjéről jellegzetesen szláv ideál volt, az egyeduralom és a pravoszláv egyház irányításával képzelt el egy nemzeti színezetű parasztdemokráciát. Ezek a kérdések különösen élete utolsó évtizedében foglalkoztatták, amikor világmagyarázatának összefoglalására törekedett, az Egy író naplójában (Dnyevnyik piszatyelja, 1876-77; 1880-81).

A kor plebejus embereszményét, kivált Csernisevszkij elleni támadásait szépírói eszközökkel először Feljegyzések az egérlyukból (Zapiszki iz podpolja, 1864; magyarul: Makai Imre fordításában, 1982) című elbeszélésében fogalmazza meg. Valójában ezzel a munkával kezdődik Dosztojevszkij érett korszaka, a nagy regényeké, amelyek közül a pétervári környezetben játszódó, komor nagyvárosi háttérrel festett Bűn és bűnhődés (Presztuplenyije i nakazanyije, 1866; magyarul: Görög Imre és G. Beke Margit fordításában, 1986) az élet aljáról, az „egérlyukból” kitörni akaró erős egyéniségről szól. Hőse Raszkolnyikov, a nyomorgó diák, megpróbál átlépni a „falon”, az erkölcsi törvényeken, hogy „uralkodó legyen és ne rabszolga”. A Bűn és bűnhődés a szabadságkeresés katasztrófájának regénye, az öncélú szabadságé, amely az író szerint bűnbe és magányba sodora az embert, mint Raszkolnyikovot is, aki azért öl, hogy megtudja, képes-e kiszabadulni a bűntudat rabságából. Bár nincs ellene bizonyíték, s értelmével mindvégig tagadja, hogy bűnt követett el, lelkiismerete lassanként erősebbnek bizonyul értelménél: a „szabadság világában” kényszerképzeteinek, üldözöttségérzésének, magányának rabja lesz. Az elveszettségérzéstől tettének bevallása váltja meg, a bűnhődés, a szibériai számkivetés vállalása, amellyel azonban már „új történet kezdődik –mondja befejezésként az író -, egy ember fokozatos megújhodásának és feltámadásának története.”

Dosztojevszkij világirodalmi újdonsága a Bűn és bűnhődés lapjain kivételes erővel bontakozik ki. A XIX. század egységes és következetes jellemeitől eltérően, a „modern”, meghasadt, következetlen embert ábrázolja, aki tudatában van kettősségének, amelyből egyébként a dosztojevszkiji regény egyik sajátossága, a belső dialógusokra felépített szerkesztés is fakad.

Fekete István: Őszi vásár

Pállya Celesztin: Lóverseny

Forrás: http://www.mke.hu/lyka/13/406-408-marko.htm

Illene ugyan tudnom, hogy ez a vásár milyen napra esett, de – bizony – nem tudom. Ezt csak Finta Lajos bácsi mondaná meg, ha élne, de nem él már (nyugodjék!), ami elég baj, mert amíg élt, fiatal voltam, most pedig már…

A vásár mindenesetre ősszel volt, amikor a dombok aranyos lángolását mintha vörösborral öntözte volna meg valaki, s a völgyek ködöt ásítottak. Igen, ősszel volt, mert dideregtem egy kicsit, bár új kabát volt rajtam, melyet már a felszállásnál bemaszatoltam kocsikenőccsel.

De nem azért voltam szomorú. A kabátnak az a sorsa, előbb-utóbb magához vonz valami kenőcsfélét, lekvárt vagy más ragadós holmit, a lónak meg az a sorsa, hogy vásárra viszik és eladják.

Én a lóért voltam szomorú. Fergeteg nevezetű lovunkért, aki a huszároknál is szolgált, és barátom volt.

- Nem etethetjük egész télen, meg sok baj is van vele – mondta apám. – Nyisd ki a szemed, és Lajos bácsit biztasd hazafelé… Nekem más dolgom van.

Heinrich Heine (1797-1856): ATTA TROLL

„Sohasem vetettem nagy súlyt a költői dicsőségre, s akár dicsérik, akár gáncsolják dalaimat, nem sokat törődöm vele. De tegyetek kardot a koporsómra, mert az emberiség felszabadító háborújának becsületes katonája voltam.” Jellegzetes ez a költői attitűd, s nekünk, magyaroknak ismerős a hangütés: Petőfi idézi emlékeinkbe. Pedig ezek a sorok németül íródtak 1828-ban, egy 31 éves költő hitvallásaként.

Heinrich Heine beszél így művészi küldetéséről, az a német költő, aki a porosz junker szellem hatalma elől nemsokára az ősellenségnek kikiáltott franciák fővárosába menekül; aki zsidónak született, katolikusként nevelkedett s protestánssá keresztelkedett; aki Hegel tanítványa s a fiatal Marx barátja volt, a klérussal pörölt, de Istenhez menekült; akinek műveit átlengi valamilyen csábító, misztikus homály, s amelyekből mégis a ráció fénye világol; aki egyszerre volt zsidó és hellén; aki, miközben lehetőségei végső határához juttatta el a romantikát, szkepszisével és iróniájával meg is tagadta azt. Korának végletes ellentmondásai az ő életművében nyertek maradandó művészi formát. „Ördögi géniusz volt – mondja róla Szerb Antal -, akinek az adatott meg, hogy halhatatlan kifejezést adjon az ellenszenvnek, az utálatnak, a hideg dühnek a silánysággal szemben.”

Düsseldorfban született. Szülei jómódú kereskedők, s fiukat is erre a pályára szánták. A gazdag hamburgi nagybácsi, Solomon Heine segítségével üzletet is nyitott, ám hamar belebukott. 1819-től Bonnban, majd Göttingenben jogot tanult. Bonnban egyik tanára A. W. Schlegel, a korai romantika egyik vezéralakja. Ő vezette be Heinét a német verselés tudományába. Göttingenből Berlinbe kerül. Itt a Hegellel kötött ismeretség hoz meghatározó intellektuális élményt a fiatalember életébe, s Berlinben kap ösztönzést arra is, hogy elmélyedjen Goethe életművében. Lessing, Herder, Schiller és Byron mellé itt kerül Heine költő kalauzai közé a német szellemóriás. 1825-ben szerez jogi diplomát Göttingenben, de az ügyvédi pálya éppoly kevéssé vonzza, mint a kereskedői. Solomon nagybátyja támogatásával a független értelmiség életét éli, számos utazást tesz, s ezekben az években érik költővé.

1821-ben ugyan már publikált egy verseskönyvet, ez azonban még nem kelt jelentősebb visszhangot. Az 1827-ben megjelent Dalok könyve (Buch der Lieder) azonban egy csapásra meghozza számára a világhírt. Ennek egyik ciklusa, az Északi-tenger (Nordsee) című állítja elénk a későbbi igazi Heinét. A költő itt vonultatja fel legteljesebben a romanticizmus eszköztárát. „Első ízben ő ábrázolta a tengert örök mozgásában és változásában, szélcsendjeivel és viharaival (…) az emberi élet hétköznapi és ünnepi, történeti és múló pillanatainak művészi, lírai tükreként” – írja Turóczi-Trostler József. Legerősebb fegyvere a rím, amit a középkor költő, Gottfried von Strassburg óta senki nem alkalmaz nála mesteribben. De ugyancsak mesteri, ahogy a poént kezeli, ahogy a legteljesebb romantikus hangulatot iróniával megsemmisíti. A maga teremtette sejtelmes és elvarázsolt világ mélybe húzó erőinek már-már engedelmeskedő költőt (és olvasót) a zuhanás pillanatában rendre visszatartja – ha másként nem, hát a bokájánál fogva (l.: Tengeri kísértet) -  a józan realitás. Így van ez a nálunk talán legismertebb lírai darabjában, A Loreleyben is. Aprólékos gonddal, virtuóz technikával felépíti az elvágyódásra hívó romantikus varázst, aztán kijózanítóan megszólal, mondván: azt hiszem, ebből egy teljesen fölösleges baleset lesz. Ez az a jellegzetes heinei modor, amely széles léket vág a romantika hajóján. Joggal állapítja meg Turóczi-Trostler, hogy „Heine után anakronizmus vagy hiábavalóság minden romantika”.

Csokonai Vitéz Mihály (1883-1805): DOROTTYA

A magyar rokokó legjelesebb költője, a plebejus népiesség első kiválósága, a racionalizmus legnagyobb magyarhoni poétája: klisék, amelyeket tankönyvek és gimnazisták koptatnak évről évre Csokonairól szólván; mondatok, amelyeket akár egymást kizáró tartalmaknak is vélhetnénk, ha nem hitelesítené őket egy ellentmondásaiban is egységes, nagyszabású életmű. A versailles-i pásztorjátékok hamis idilljének a finomkodó nyelvzenére, az artisztikusan kimunkált miniatűr képekre, a kacér erotikára építkező stílusa éppoly távolinak tűnhet a XVIII. század végi magyar valóság rusztikusságától, mint az aufkléristák klasszicizáló, elvont emelkedettsége. Ámde Csokonainál, aki a Hortobágy sárba süllyedt széléről tekint s vágyakozik Európa haladottabb tájai felé, a finomkodás kifinomultsággá nemesedik, s a gondolat elvontságának az átélt valóság ad hitelt. A szeretett nőt, aki a költő számára immár nem bálvány, hanem társ a szerelemben, még rokokó metszet után rajzolja elénk, ám „szenderegni” nem nyírott, cifra kertbe, hanem „plebejus fűzfák” árnyékába helyezi. Ritka, furcsa, de árulkodó jelzős szerkezet ez. Árulkodik a költő öntudatáról, vágyáról és akaratáról, amely a plebejusból polgárt nevel. A vidám anekdoták hősévé lett költőt, aki azonban húszéves korára már tudta: „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”, kora és tragikus sorsa késztette arra, hogy a kultúra világosságának s a polgár világának eljövetelét számára elérhetetlen távlatra, a XX. századra jövendölje.

Csokonai a „kálvinista Róma”, Debrecen szülötte, s korai árvasága okán apró gyermekségétől fiatal férfi koráig a híres Nagy Kollégium neveltje. Itt érett költővé, itt jutott a csúcsra poétai pályája, a dunántúli vándorévek után ide tért meg, s a nélkülöző, beteg költőt itt érte a halál. Debrecennek – a prédikátor írók után és a későbbi nagyok, Kazinczy, Kölcsey, Arany, Móricz és Ady előtt – éppen Csokonai jelölt ki végleges helyet a magyar irodalomtörténetben.

Arany János (1817-1882): BUDA HALÁLA

Arany János 1860 őszén költözött Nagykőrösről Pestre, s az itteni pezsgőbb élet munkakedvét is növelte. 1862-63-ban keletkezett a Buda halála, ugyancsak töredékes előzmények (1853-56) után. Ez a mű a tervek szerint a Csaba-trilógia első része. (A második rész az Ildikó, a harmadik a Csaba királyfi lett volna. Mindössze a második részből készült el két ének 1881-ben.) A hun mondakörhöz kapcsolódik az önálló műként ismert Keveháza (1853) is, a költő egyik legjelentősebb elbeszélő műve.

Arany János a Buda halálában a néphagyományban élő hun-magyar mondakörhöz nyúl forrásért és eszméért: a nemzeti katasztrófa emlékét és veszélyét dolgozza fel. „A nemzeti történelemre nehezedő végzetről szól – de ezt a végzetet nem mondja szükségszerűnek, elkerülhetetlennek.” (Sőtér István)

**

BUDA HALÁLA

Hun-rege

Arany László (1844-1898): A DÉLIBÁBOK HŐSE

1872-ben egy mű a szerző nevének feltüntetése nélkül érkezett a Kisfaludy Társaság pályázatára. Műfaja – akárcsak Byron Childe Haroldjának vagy Puskin Anyeginjének – a verses regény volt. Nemes csengésű stanzákban íródott, mint egykor Tasso Megszabadított Jeruzsáleme. Címe azonban szatirikus, ironikus műre utalt: A délibábok hőse. Az ismeretlen szerző alkotása pályadíjat nyert, meg is jelent, ám csak jóval a könyv sikere után került ki, írója a nagy költő, Arany János fia, akit egykor Petőfi bűvölt el ürgeöntő meséjével – Arany László.

Különös korszak terméke A délibábok hőse, különös az írói életérzés is, amely benne kifejeződik. Nyugat-Európában 1848 már csak emlék. A nemzeti liberális eszme, amelynek jegyében fölzúgtak, majd elcsitultak forradalmai, kiapadóban. Párizs a kommünnel csak éppen egy éve is valami ettől egészen eltérő gondolat jegyében üzent a világnak, míg más oldalról a modern pesszimizmus, majd irracionalizmus megjelenése jelzi, hogy Európa a szélsőségek irányában keres majd kiutat modernizációs válságából. Már érlelődik a folyamat, amely a század fordulóján – Ady szavaival – a „minden egész eltörött” alapélményét teszi majd meghatározóvá.

Magyarország mindennek még csak a legelején tart. Ám a nagy illúzióvesztés – ezt jelzi Arany László műve is – már megkezdődött. A kiegyezés műve, a „deáki tett” bevégeztetett. Az önkényuralmi nyomás alól, a passzív ellenállás bénultságából szabadulva egy pillanatra még úgy vélhette az ország, mint még pár éve, hogy újra „benn vagyunk a fősodorban… / Vásznunk dagad, hajónk előre megy!” S ez a hit, amely a forradalom helyett a kitartó munkára, a fokozatos, szerves fejlődésre, benne a nemesség polgárosulására  épített, épp abban a korábban  meghatározó értelmiségi körben volt a legerősebb, ahonnan Arany László  érkezett. Ám ez a nemes liberalizmus, amely Eötvöst, Deákot, de Aranyék közvetlen környezetét is jellemezte, rövidesen teret vesztett az egyre inkább meghatározó szerepű dzsentri álliberalizmusával szemben. A kötődés, vagy inkább csak hivatkozás a reformkor és 48 nagy nekifeszüléseire egyre üresebb, egyre szólamszerűbb, s egyre inkább a szűk és távlattalan dzsentriérdekek elleplezője. A kiábrándultság mély, keserves és általános.

Arany János (1817-1882): TOLDI-TRILÓGIA

Arany János életrajzának főbb adatait minden iskolát járt magyar ember ismeri. Elegendő tehát csupán azokra utalni, amelyek legfontosabb elbeszélő költeményeivel kapcsolatosak.

A nagyszalontai születésű költő egész alkotói pályáját végigkíséri a Toldi-trilógia. 1846-ban a Kisfaludy Társaság pályázatot írt ki verses költői műre, amelynek hőse egy, „a nép ajkain élő történeti személy”. A példák közt megemlítik Toldi Miklós nevét is. Arany ekkor már jó ideje szülővárosában másodjegyző, s a Toldiak Szalonta földesurai voltak századokon át. Toldi Miklós alakja elevenen élt a környéken. A mondák mellett forrása volt a költőnek az a mű is, amelyet Ilosvai Selymes Péter, a XVI. század második felében élt vándorköltő alkotott: Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való história (1574), s amely igen népszerű, sok kiadásban megjelent olvasmány volt.

A Toldi első részét 1846. október 23-án fejezte be a költő, s vele nemcsak az első díjat nyerte el, hanem Petőfi Sándor barátságát is. Irodalmi körökben olyan nagy híre támadt Arany művének, hogy Petőfi még kéziratban elolvasta, s levelet és verset írt Aranynak. A Toldi 1847 júniusában jelent meg először.

Ez a mű a magyar népiesség egyik csúcsteljesítménye. Arany János a népköltészetből kiinduló, a nemzet egészéhez szóló művet kívánt alkotni. Toldi Miklós a paraszti sorból felemelkedve a nemzetté váló népet képviseli, nem paraszti típus tehát, hanem nemzeti jelkép. A költő társadalmi ábrándja egy olyan világ, amelyben az erény, a munka, a teljesítmény érvényesül, s így megszületik az új Magyarország.

Másodikként a Toldi estéje készült el. Megírásának ideje 1847-48. Március 20-án fejezte be a szerző, s évekkel később még átdolgozza, s csak ekkor adja ki, 1854-ben.

Vörösmarty Mihály (1800-1855): ZALÁN FUTÁSA

Szegény nemesi családban született a Fejér megyei Nyéken (ma Kápolnásnyék). Apja Nádasdy Mihály gazdatisztje, s arra törekszik, hogy taníttassa fiát. Előbb a fehérvári ciszterek, majd a piaristák pesti gimnáziumába jár. Az apa meghal, kilenc árvát hagyva hátra, s Mihálynak gondoskodnia kell nemcsak magáról, hanem testvéreiről is. Előbb nevelő, majd házitanító lesz a Perczel családnál, közben elvégzi a jogot.

Már serdülőkorától verselget, Virág Benedek, Kisfaludy Sándor a mintái, ám Bonyhádon megismerkedik a világirodalom nagyjaival is: Egyed Antal plébános a klasszikusokat adja kezébe (Homéroszt, Tassót, a csak néhány éve felfedezett Zrínyit), a káplán Teslér László pedig a „moderneket”: Goethét, Schillert és a német fordítások révén újdonságnak számít Shakespeare-t. 1822-ben Tolna megye alispánja mellett lesz joggyakornok, hogy ügyvédi vizsgáit letehesse. A megyeszerte tapasztalható nemesi felbuzdulás és hazafias indulatok elragadják a fiatalembert, s e szemlélet jegyében örökíti meg a nemzeti történelem legjelentősebb eseményét, a honfoglalást Zalán futása (1825) című eposzában. Kétségtelen, látszanak a korábbi eposzköltés hatásai (mindenki Homérosztól tanult), de sokkal nyilvánvalóbbak az eredeti költői erények. Például a honfoglaló magyarok keresztény vallású görög és bolgár seregek ellen harcolnak, ők maguk Hadurat szolgálják. Az eposzi szabályok módjára beavatkozó isteni erők eszerint a pogány győzelmét kell segítsék a keresztény isten felett. A költő úgy kerüli meg ezt a dilemmát, hogy a magyarok ellen beavatkozik a túlvilági rémisten, Ármány, s Hadúr fölötte arat győzelmet, amikor a honfoglaló magyarokat támogatja. A barokk eposzokban nagyra növelt idilleket saját élményeivel gazdagítja, a kilencedik énekben azt is megvallva, hogy a hősnőbe reménytelenül szerelmes Délszaki Tündérben önmagát festette meg. A meseszövésen túl gazdag képalkotó képessége, láttató előadásmódja tanúskodik tehetségéről.

Vörösmarty a tíz énekből álló hőskölteményt hexameterben írta, ami szintén komoly poétikai erőpróbának tekinthető. A kortársak nyilván ezt is méltányolták, de rendkívüli sikerét mégis a benne kifejezett szemléletnek köszönhette: a régi dicsőség felidézése a nemesi nemzet erényeinek hízelgett, a fegyverrel hazát szerző kiváltságosok jogos és folytatandó elsőségét hirdette.

A költő sikerén felbuzdulva – bár tanulmányait befejezi, és felesküszik a Királyi Táblának – úgy dönt, hogy irodalmi munkáiból fog megélni. Ez ugyan később sem bizonyul könnyű kenyérnek, de Vörösmarty pesti szerkesztő lesz: dolgozik az Aurorának, szerkeszti a Tudományos Gyűjteményt, majd társszerkesztő a Bajza által életre hívott Kritikai Lapoknál. Kisfaludy Károly köréhez tartozva, a kor legradikálisabb eszméivel ismerkedik meg, s válságos évek során belátja, hogy a kívánatos társadalmi változásokat nem lehet csak a nemesség körére korlátozni. Újabb verses elbeszélő költeményei és lírai termése e húszas évek végi válságáról szólnak, sok töredékben is marad, de a reformországgyűlések idején már magára talál. Különösen nagy hatással van munkakedvére a Pesti Magyar Színház 1837-es megnyitása. Korábban írt színműveit újabbak követik, dramaturgiai szempontból igényesebbek; rendszeresen közöl színibírálatokat is, a természetes játék, a helyzetnek megfelelően előadott oráció mellett fejti ki nézeteit. A Perczel Etelkához fűződő reménytelen szerelem bánatát a magánéletben fellelhető hiánytalan boldogság élménye váltja fel (Csongor és Tünde), majd Csajághy Laurával kötött házassága (1843) azt a hátteret is megteremti, amelyben alkotóereje kiteljesedhetik. Óriási hatással van rá a szerveződő irodalmi élet is. Petőfi, a csak imént felfedezett poétazseni társaságában Shakespeare-sorozat kiadásába fog. Ennek lesz később gyümölcse Aranytól a Hamlet, Vörösmartytól a Lear király, Petőfitől a Coriolánus magyarra plántálása. A forradalom és szabadságharc eseményeiben nem vesz ugyan fegyverrel részt, mint Petőfi, de neki is bujdosnia kell. Miután kegyelmet nyert, gazdálkodásba fog: előbb Baracskán, majd Nyéken, hogy családját eltarthassa. Igen szűkösen él, kedélye egyre nyomottabb, betegsége is kiújul. Gyógykezelés céljából Pestre költözik, de állapotán már nem lehet segíteni, 1855. november 18-án meghal. Temetése tömegtüntetéssé válik. Árváiról Deák Ferenc gondoskodik.

Hatalmas irodalmi hagyatékot hagyott hátra. Mindenekelőtt lírai költészete ma is élő örökség: a Szép Ilonka (1833), a Szózat (1836), a Gutenberg-albumba (1839), a Gondolatok a könyvtárban (1844), az Előszó (1850), A vén cigány (1854) ma is jól ismert darabjai költészetünknek. Színpadi alkotásai közül az 1830-ban megjelent Csongor és Tünde bizonyult időtállónak; műfordításai közül a már említett Lear király mellett a Julius Caesar drámai erejét nem tudják az újabb és frissebb magyarítások felülmúlni. Epikai költészetét érezzük ma már halványodónak: részben a romantikus meseszövést zsúfoltnak, részben a verses előadásmódot körülményeskedőnek. A Zalán futásával az eposznak bealkonyult – már Petőfi eltemette, amikor Vörösmartyt is parodizálva megírta A helység kalapácsát.

**

ZALÁN FUTÁSA

Petőfi Sándor (1823-1849): AZ APOSTOL

A Petőfi Irodalmi Múzeum őriz egy dagerrotipet névadójáról. Úgy tudjuk, ez az egyetlen hiteles arcmás a számos ránk maradt s nemegyszer idealizált Petőfi-ábrázolás közül. Ámde mégis fölmerül a kérdés, vajon van-e hiteles képünk a költőről.

A kérdés persze furcsának tűnik, hiszen aki Magyarországon iskolai bizonyítványt kapott, az tudhatja, hogy a költő Kiskőrösön született, hogy szülőföldjének Félegyházát tekintette, hogy Kecskeméten, Szabadszálláson, Sárszentlőrincen és Pesten járt iskolába, hogy Aszódon a szigorú Koren tanár úrral szemben lázadozó diákcsoportot szervezett, s itt kezdett „verseket csinálni” meg 15 évesen a színészettel kacérkodni. A kisdiák is tudja róla, hogy gyalog járta be szinte az egész akkori Magyarországot, hol kamaszkorú katonaként, hol vándorszínészként, hol meg a világban helyét kereső ifjú vándorként. Az is köztudott, hogy 21 évesen már neves költő, s rövidesen a radikális gondolkodású ifjú értelmiség vezéralakja. Ki ne ismerné ama nevezetes márciusi napnak a történetét, s ne tudná, hogy Petőfi verse, a Nemzeti dal volt „a magyar szabadság első lélegzete”. Végül Segesvár, ahonnan sokan évek múlva is visszavárták, és ma, közel másfél század múltán is akadnak, akik távoli tájakon keresik nyomát, mert nem tudnak belenyugodni, hogy a nemzet költője tömegsírban nyugszik. Igen, számtalan a közismert tény, maga az életmű darabjai a keletkezési idő és hely pontos jelölésével – ezt már Illyés megállapította – valóságos lírai önéletrajzot adnak. Az ismert tényekre azonban óhatatlanul rávetül március fénye és Segesvár tragikus árnya. A nemzeti dicsőség és tragédia egy sorson belüli fénytörésében a költő alakja a köznapi szemlélő előtt hérosszá, afféle nemzeti idollá magasztosul. Hivatalossá szürkült ünnepélyesség lengi körül, s ami vele jár, a kiüresedés.

Lengyel Menyhért (1880-1974): TAIFUN

„Akárki mit mond is, ez a kor, Bródy és Lengyel kora volt a magyar drámairodalom soha vissza nem térő hőskora” – állapította meg némi nosztalgiával Remenyik Zsigmond 1939-ben. S ebben a hőskorban, a századelő színházi aranykorában a legsikeresebb drámaíró az azóta méltatlanul elfeledett Lengyel Menyhért.

Egy Balmazújváros környéki tanyán, zsidó családban született. Pályafutását biztosítási tisztviselőként és újságíróként kezdte. Huszonhat éves korában írta első drámáját, A nagy fejedelem című szatírát, amely a Thália Társaság előadásában azonnali zajos sikert aratott. A szerző Pestre költözött, és fantasztikus termékenységgel, sorra alkotta darabjait, évente több bemutatóra valót.

A világsikert az 1909 őszén a Vígszínházban bemutatott Taifun hozta meg. (Főszereplők: Hegedüs Gyula és Góthné Kertész Ella.) „A Taifun bölcsőjébe három istennő tette oda ajándékát: a közügyeké, a szívügyeké és a szerencsés véletlené” – írja róla Hubay Miklós. Témája közügy, a „sárga veszedelem” – figyelemelterelés az első világháború előtt. A szívügy a csapodár szerelmes, Ilonka (a későbbi Kosztolányiné), akinek drámai alteregóját utol is éri a megérdemelt végzet. A szerencsés véletlen, hogy a szerelmi bánatát Berlinben gyógyítgató szerző albérleti szobájának ablaka éppen a japán követségre nyílt… A Taifun viharos gyorsasággal hódította meg Európa fővárosait, majd Angliát és Amerikát. A legsikeresebb „exportdrámánk”, a világ színpadain legtöbbet játszott magyar darab. A szecesszió divathulláma vette hátára, de rokonszenvessé tette az uralkodó gondolat is: az emberi szolidaritás győzelme a hatalomra törő terrormorál fölött.

Ez a „keserű, csöndes, bátor, naiv fiatalember” – ahogy Ady jellemzi – következetes demokrata és következetes pacifista. Ezt a szemléletmódját tükrözi Sancho Panza királysága című darabja is, a legjobb magyar vígjátékok egyike. Az első világháború elől Svájcba emigrál, ahol háborúellenes cikkeket ír. Természetesen magyarul, minthogy élete végéig más nyelven nem ír és alig beszél. A húszas években jön haza, és jó tollú iparosként szállítja a darabokat az egyre felszínesebbé váló, kiüresedő pesti színháznak.  Közben folyóiratokban publikál: a Nyugatban jelenteti meg A csodálatos mandarin című pantomimgroteszket, amely felkelti Bartók Béla figyelmét, s szerződést kötnek a megzenésítésére. 31 év telt el a premierig. Bartók meghalt, mielőtt nagy művét színpadon láthatta volna.

A közelgő világháború elől Lengyel Menyhért előbb Londonba, aztán Amerikába menekül. „Tömegében mily iszonyú az ember… - írja keserűen – csak az a szép, amit felőle és sorsa felől álmodunk.” És Lengyel Menyhért álmaira akad vevő a legnagyobb álomgyárban, Hollywoodban. Filmforgatókönyveit (pl. Hotel Imperial, Angyal, Ninocska stb.) több neves sztár, köztük Greta Garbo, Charles Boyer, Marlene Dieetrich is szívesen fogadja.

A háború után Olaszországba költözött át, és emlékiratain dolgozott (Életem könyve, Gondolat, 1987). Ott a világhíreseknek kijáró tisztelettel fogadták, és Róma városának nagydíjával tüntették ki. Utolsó éveiben többször járt Magyarországon, s 1974-ben, pátriárkai korban – miután visszakapta magyar állampolgárságát – hazatért, voltaképpen meghalni.

**

TAIFUN

Személyek:

DR. TOKERAMO NITOBÉ; JOSHIKAWA TOYU; KOBAYASI YEYASU; HIRONARI INOZÉ és még 8, név szerint említett japán úr; BRUCK BERNÁT, egyetemi tanár; LINDNER OTTÓ, író; KERNER ILONA; HEMPEL TERI; AZ ESKÜDTSZÉK ELNÖKE; ÜGYÉSZ; VÉDŐ; TOLMÁCS és még sokan mások

Heltai Jenő (1871-1957): A NÉMA LEVENTE

Sohasem volt főszereplő. Színpadi szerzőként Molnár Ferenc, a kabaré világában Gábor Andor árnyékában érte el sikereit. Költőként bármennyire ígéret volt is a századfordulón, mi ígéret volt benne, azt igazából mások váltották valóra. De: ő A néma levente szerzője. Heltai Jenő így él ma közöttünk.

Budapesten született. Herzl Károly terménykereskedő ügyvédnek szánta a fiát, de az otthagyta a jogi fakultást. Literátor és színházi ember lett. Heltai Jenő néven költő, író, publicista. Igazgatta az Athenaeum Kiadót, elnöke volt a Pen Clubnak. A színházban nemcsak szerző, de dramaturg, titkár, színigazgató. És nem is akárhol: Vígszínház, Belvárosi Színház, Magyar Színház! Még magánélete is a színház világához köti. Első felesége színésznő (Jancsó Vali). Életének igazi társa azonban második asszonya (Gách Lilla). Sokat járt-kelt a nagyvilágban. Élt Párizsban, és volt haditudósító Konstantinápolyban. – 1944-ben önként vállalta zsidóságát, a meghurcoltatást, a Gestapót. Voltak, akik megmentették volna. A túlélők közül való. És még egy évtizedet kapott is alkotásra a sorstól. A halála évében lett Kossuth-díjas.

1892-ben valóságos ribilliót okozott a Modern dalok c. verseskönyvével, két év múlva pedig a Kató-ciklussal. Kamaszosan szemtelen volt a hangja. Fricskázta a prüdériát, ki mert mondani oly szavakat, mint „impotens”, „szeretkezés”, és tegezni mert versben kedvesét. Ahogy Szerb Antal írta róla: ő „a lírai naturalizmus legüdítőbb képviselője minálunk”. De a „könnyű vers-et, amelynek Heltai volt a nagymestere, később az Ady-korszak komolysága lehetetlenné tette, és leszállt az irodalom alatti rétegekbe, az operettbe, a kabaréba, a slágerszövegekbe”. Egyébként a Modern dalokat ma már nem érezzük modernnek.

Novelláinak nincs művészi újdonsága, de maradandó, megbízható értékei kisepikánknak. A tárcanovella legnagyobb magyar mesterei közé tartozott. Regényei humorosak, paródiák, persziflázsok (Az utolsó bohém, Jaguár, A 111-es, Family Hotel, VII. Emánuel és kora).

A színpad számára vígjátékokat, verses drámákat, egyfelvonásosokat, kabarédarabokat írt. Első színpadi sikereinek egyike, hogy ő írta a János vitéz (1904) nagy sikerű dalszövegeit. 1914-ben mutatták be a drámatörténeti szempontból említést érdemlő Tündérlaki lányokat. Igazán sikeressé a világháború után vált. Vígszínházi szerző, aki a színház játékstílusának megfelelően franciásan könnyed társalgási drámákat írt. Habkönnyű történeteket, mint A kis cukrászda (1922), A jó kis üzlet (1935). A 30-as évek derekán a Rostand által felébresztett verses romantikus dráma bűvkörébe kerül. Haláláig tart a vonzalom, amelyből olyan játékok születtek, mint A néma levente (1936), Az ezerkettedik éjszaka (1939), a Lumpáciusz Vagabundusz (1943), a Szépek szépe (1955). Az Egy fillér (1940) című darab jelenti ezekben az évtizedekben a mást. Súlyosabb, mélyebb, híján van az idillnek, mesének. Szimbolikus játék a költői felelősségről az Egy fillér. Az erkölcsi mérlegkészítés drámája vészjósló időkben.

A néma leventét 1936-ban mutatta be a Magyar Színház. A történet reneszánsz anekdota. Zilia Duca, a szép olasz özvegy és Agárdi Péter magyar lovag szerelme. A történelmi idő – korfestés nélkül – Mátyás királysága. Költőiség, báj, érzelmesség, játékosság adják a darab értékeit. S a „hangszerelés”! (Könnyedén, természetesen gördülő, változó hosszúságú jambikus sorok. Melódiaként csendülő, ritmushatást fokozó rímek. Néha a mozdulat is „rímel”. „Makacs húzódozásod ismerem” – mondja Beatrix. Agárdi tagadóan int, ami megfelel a rímnek: nem.) Csillogó szerepeket kínál ez a színpadi játék, mert aki írta, ismerte a színpadtechnika és a dramaturgia minden csínját-bínját. Bajor Gizi és Ruttkai Éva halhatatlan Ziliák. – És van a drámának egy önálló életre kelt, közöttünk szállongó sora. Mondogatjuk, mert oly jó lenne benne hinni: „Az élet szép. Tenéked magyarázzam?”

**

A NÉMA LEVENTE

Szereplők:

MÁTYÁS, a magyarok királya; BEATRIX, a felesége; ZILIA DUCA, nemes olasz hölgy; AGÁRDI PÉTER, magyar vitéz; BEPPO, a csatlósa; GIANETTA, MONNA MEA, Zilia barátnői; CARLOTTA, a komornája; NARDELLA, a királyné dajkája; GALEOTTO MARZIO, a király krónikása; TIRIBI, a király bolondja; PIETRO, szolga

Bródy Sándor (1863-1924): A TANÍTÓNŐ

A kiegyezés évtizedében született, és a századfordulón főként a novellisztikában kiemelkedő nemzedék egyik vezéregyénisége, Ambrus Zoltán, Justh Zsigmond, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Papp Dániel, Thury Zoltán generációjáé. Vidéken, kispolgári zsidó családban nevelkedett. Származása, asszimilációja lendítette is pályáján, de fájdalmas és sértő támadások, viták forrása is volt. Szövevényes egyéniségében nem könnyű különválasztani a nagyra törő művészt és a sikert szomjazó belletristát, az igazmondás bajnokát és a híres szerelmi hódítót, a forradalmat jövendölő lapszerkesztőt és az öngyilkosságba menekülő, megcsömörlött embert.

Irodalmi vonzásai választásai is sokfelé ágaznak. A hírnevét megalapozó Nyomor című novellaciklus a nyolcvanas évek elején a zolai naturalizmus egyik korai magyarországi adaptációja, s Jókai és Mikszáth vonzódását Bródy iránt joggal eredeztetjük világképének és stílusának romantikus sajátosságaiból. A Nyugat nagy nemzedéke is kiemelte előkészítő szerepét mind a szimbolizmus, az impresszionizmus, a szecesszió, mind pedig a realizmus hazai térhódításában. Ady és Móricz, Babits és Kosztolányi egyaránt és őszintén magasztalta, de nem volt számukra kétséges történeti helyzetének felemássága: érdemét, Mikszáth metaforájával szólva, a téglák összehordásában látták, nem az emlékezetes épület megalkotásában.

Az irodalomtörténet-írás mérlege szerint Bródy főleg elbeszéléseiben hozott létre esztétikailag maradandót; utolsó nagy műve, a befejezetlenségében is zártnak ható Rembrandt-ciklus titokzatos, megrendítő, egyszeri remeklés. Legismertebb regényei a francia karriertörténetek dezilluzionáló, lírai változatai. A gátlástalanul érvényesülni akarók megbuknak, az emberi boldogulás a szeretet és az erkölcsi intimebb zónájában valósul meg, és feltételei a megbocsátás, a nosztalgia, az érzelmesség, akár a lemondás értékének fölismerése (Ezüst kecske, 1898; A nap lovagja, 1902). Drámaírói munkásságából A tanítónő (1908) és A medikus (1911) című színművének maradandó értékeknek bizonyultak. Bródy szoros kapcsolatban állt a színház gyakorlati életével, hatott rá Újházy Ede, majd Hevesi Sándor koncepciója. Női főszerepeit többnyire ismert színésznők számára írta. A tanítónő történetét Bácskában, Dungyerszky „Gyókó” barátja társaságában hallotta. Keletkezéstörténetét a fia, Bródy András följegyezte történetből ismerjük, miszerint Faludi Gábor, a Vígszínház akkor igazgatója jókora előleggel bírta rá az írót, hogy az addig nem folyamatosan írt jelenetek alapján befejezze művét. A főbb szerepeket a bemutatón Varsányi Irén, Fenyvessy Emil és Hegedüs Gyula játszotta. A színészek többsége és a rendező elégedetlen volt a darab eredeti befejezésével, happy endet kívántak, és az író pénzszükségében engedett a nyomásnak: megváltoztatta a két utolsó jelenetet: a tanítónő és ifjú Nagy „boldogan egymás nyakába borultak”. Az újabb szövegkiadások és előadások visszatérnek Bródy eredeti koncepciójához és dramaturgiájához. Műfajt jelölő alcíme szerint A tanítónő „falusi életkép három felvonásban”. A díszletekre és a színpadi megjelenítésre vonatkozó előírásoknak részletező naturalizmus elegyedik a színészi rögtönzésre sokat bízó, nagyvonalú szerzői engedékenységgel. Az első és a harmadik felvonás a vidékre került tanítónő aprólékosan leírt szobájában játszódik, a másodiknak a színhelye a szegényes iskola, mely „valaha istálló vagy fészer lehetett, mert szeszélyes egy terem”. Bródy dramaturgiájának jellemző vonása, hogy a helyszínek reális és jelképes kapcsolatban vannak a cselekménnyel, a hősnő életével és munkájával.

**

A TANÍTÓNŐ

Főbb szerepelők: TÓTH FLÓRA; ÖREG NAGY; IFJÚ NAGY; HRAY IDA

Jean-Paul Sartre (1905-1980): A TISZTESSÉGTUDÓ UTCALÁNY

Jó lenne tudni, vajon hányan utasították vissza a Nobel-díjat? Annyi bizonyos, hogy az egzisztencialista filozófia megteremtője e valószínűleg kevesek közé tartozik: 1964-ben ítélték oda neki, s a gondolkodóik alkotói szabadságát mindenáron megőrizni kívánó Sartre nem fogadta el a kitüntetést.

A polgári családban született, apját korán elvesztett, magányos, félszeg fiú az iskolapadban kárpótolja magát, hamar kitűnik társai közül. A Párizsi École Normale Supérieure-ön nyeri el filozófiatanári oklevelét. Egy évig Berlinben tanulmányozza a német filozófusokat. A háborúban rövid katonáskodás után fogságba esik, 1941-ben szabadul ki. Kapcsolatba kerül az Ellenállással. A háború után folyóiratot alapít, amely ma is megjelenik. E lap köré csoportosulnak a lét é a nemlét kérdéseit taglaló bölcselet, az egzisztencializmus hívei. Sartre színdarabokban, regényekben és filozófiai tanulmányokban boncolgatja az egyén szabadságának, korlátainak tisztázatlanságát.

Az undor (1938) című korszakalkotó regényében a tehetetlenül vergődő főhős, Roquentin így fogalmazza meg elméletének egyik alaptételét: „Mindenki, aki létezik, ok nélkül születik, gyengeségből él tovább, és véletlenül hal meg.” Másik kiemelkedő szépprózája a nagylélegzetűnek tervezett, de egyetlen kötetkére zsugorodott önéletrajzi ihletésű A szavak (1964).

Gazdag bölcseleti munkásságából kiemelhetjük A lét és a semmi (1943), valamint A dialektikus ész kritikája című tanulmányait. Fontos, összegző munka a Flaubert életművének szentelt háromkötetes monográfia.

A drámai alkotások változatosak, nagy hatásúak, sikeresek. Némelyik darab olyan általános érvényű, hogy szerte a világon felbukkan időről időre, például a szabadelvűség, a jó és a rossz viszonyát, kérdéseit feszegető Az ördög és a jóisten (1951); az algériai függetlenségi harc küzdelmeit a náci Németország kereteibe illesztő Az altonai foglyok (1959), amelyből – mint Sartre sok művéből – film is készült, a főszerepekben olyan csillagokkal, mint Sophia Loren és Maximilian Schell.

A tisztességtudó utcalány (1946; magyarországi bemutató: 1947. 5. l. – Benedek A. ford.) a XIX. sz. végén alakított fajgyűlölő titkos társaságnak, a Klu-Klux-Klannak a második világháború után újult erővel felcsapó, vad indulatokat gerjesztő tevékenysége ellen íródott. Sajnos ez a darab napjainkig időszerű, hiszen ha valamilyen történelmi változás folytán egy-egy társadalmi réteg ideiglenesen hátrányosabb helyzetbe kerül, a türelmetlenség bűnbakkeresést szül, s ez rendszerint a másság ellen irányul. A darabot 1952-ben filmre vitték, Lendvay Kamilló operát írt.

**

A TISZTESSÉGTUDÓ UTCALÁNY

Főbb szereplők: LIZZIE; FRED; SZENÁTOR; NÉGER