Arany László (1844-1898): A DÉLIBÁBOK HŐSE

1872-ben egy mű a szerző nevének feltüntetése nélkül érkezett a Kisfaludy Társaság pályázatára. Műfaja – akárcsak Byron Childe Haroldjának vagy Puskin Anyeginjének – a verses regény volt. Nemes csengésű stanzákban íródott, mint egykor Tasso Megszabadított Jeruzsáleme. Címe azonban szatirikus, ironikus műre utalt: A délibábok hőse. Az ismeretlen szerző alkotása pályadíjat nyert, meg is jelent, ám csak jóval a könyv sikere után került ki, írója a nagy költő, Arany János fia, akit egykor Petőfi bűvölt el ürgeöntő meséjével – Arany László.

Különös korszak terméke A délibábok hőse, különös az írói életérzés is, amely benne kifejeződik. Nyugat-Európában 1848 már csak emlék. A nemzeti liberális eszme, amelynek jegyében fölzúgtak, majd elcsitultak forradalmai, kiapadóban. Párizs a kommünnel csak éppen egy éve is valami ettől egészen eltérő gondolat jegyében üzent a világnak, míg más oldalról a modern pesszimizmus, majd irracionalizmus megjelenése jelzi, hogy Európa a szélsőségek irányában keres majd kiutat modernizációs válságából. Már érlelődik a folyamat, amely a század fordulóján – Ady szavaival – a „minden egész eltörött” alapélményét teszi majd meghatározóvá.

Magyarország mindennek még csak a legelején tart. Ám a nagy illúzióvesztés – ezt jelzi Arany László műve is – már megkezdődött. A kiegyezés műve, a „deáki tett” bevégeztetett. Az önkényuralmi nyomás alól, a passzív ellenállás bénultságából szabadulva egy pillanatra még úgy vélhette az ország, mint még pár éve, hogy újra „benn vagyunk a fősodorban… / Vásznunk dagad, hajónk előre megy!” S ez a hit, amely a forradalom helyett a kitartó munkára, a fokozatos, szerves fejlődésre, benne a nemesség polgárosulására  épített, épp abban a korábban  meghatározó értelmiségi körben volt a legerősebb, ahonnan Arany László  érkezett. Ám ez a nemes liberalizmus, amely Eötvöst, Deákot, de Aranyék közvetlen környezetét is jellemezte, rövidesen teret vesztett az egyre inkább meghatározó szerepű dzsentri álliberalizmusával szemben. A kötődés, vagy inkább csak hivatkozás a reformkor és 48 nagy nekifeszüléseire egyre üresebb, egyre szólamszerűbb, s egyre inkább a szűk és távlattalan dzsentriérdekek elleplezője. A kiábrándultság mély, keserves és általános.

Ez volt Arany László és tisztább szellemben nevelkedett kortársainak alapélménye. A délibábok hőse főalakjában, Hűbele Balázsban – ahogy Juhász Ferenc nevezi: a „hitek halottjában” – ennek a korszaknak tipikus, délibábokat kergető, végül sárba hulló figuráját rajzolja meg távolságtartó, kritikus szatírával, ugyanakkor – és erre épp a verses regény jól megválasztott műfaja teremtett lehetőséget – fájdalmas elégiával. Az elégikus felhang legalább annyira része, eszköze Arany László realista kritikájának, mint a szatíra, hiszen így válik egyértelművé a kiábrándult ítélet: a minden tekintetben ellehetetlenült Hűbele Balázsok elmúltával csak valami rosszabb jöhet, egy olyan kor, olyan generáció, amely már szalmalángot se lobbant.

A kevés könyvű Arany Lászlónak, aki apjától kétségtelenül a kor legkiválóbb irodalmi iskolázottságát kaphatta, A délibábok hőse a legjobb munkája A hunok harca (1873) sem gondolati, sem formai tekintetben nem mérkőzhet ezzel. Kiemelkedőt alkotott viszont mint népmesegyűjtő és –feldolgozó folklorista, (Eredeti népmesék, 1862., Magyar népmeséinkről – székfoglaló a Kisfaludy Társaságban, 1867.) Kiváló tanulmányíró volt. (Lermontoff, 1866., A magyar politikai költészetről, 1873., Hangsúly és ritmus, 1898. és nagy bevezető tanulmánya az apja halál után kiadott Arany János hátrahagyott iratai és levelezése című munkához.)

**

A DÉLIBÁBOK HŐSE

ELSŐ ÉNEK.

Ifjúságára, elmúlt éveire réved vissza az író; álmai a nemzet „reménykorára”, a szabadságharc idejére s az azt követő évtizedekbe viszik vissza. Hőséül Hűbele Balázst választja, akinek nevét

Se kard, se szószék, toll, ecset vagy íron

Nem tette naggyá, híre nem ragyog

Müvészek, államférfiak sorában,

Alant maradt biz ő, közlét porában.

Hiába sarkalta dicsvágy, hiába szőtt nagy terveket, a sors szeszélye folyvást csalódásokba vitte.

Korán árván maradt kisbirtokos. Honvédezredes apjáról, a szabadságharc hősi halottjáról rá is lesütött némi dicsfény, ám ő már csak rajong a honért, tettekre képtelen. A sok tanulás csak „rőzse-boglya” a fejében. Jogász lesz Pesten, de csak úszik az árral, s a víg cimborákkal iszik, kártyázik naphosszat. Tán így ment volna ez  mindörökre, ha egyszer össze nem vész a világgal, s félre nem vonul. Történt ugyanis, hogy „egy éjjel a vám hétfejü sasára fentek fogat” társaival, ám amikor a rendőr közelített, magára hagyták, ő meg az őrszobára került. A Múzeum-kertbe megy dohogni, ott akad össze egy öreg színésszel, aki lángészt lát benne, s babért, tapsot jósol neki. Hősünk fülébe ezzel bogarat ültet. Elhatározza, hogy tragédiát ír Csák Mátéról s az őt eláruló Záchról. Jellemeket keres a darabhoz, elsősorban, mint legfontosabbat, egy árulót. Réfalvyt, a szabadságharc egykori követét választja ki e szerepre, kinek csodás meneküléséről annak idején sok homályos, furcsa történet keringett. Árulónak bélyegezték, ő meg csak „fásultan tűrte, bár elátkozzák”. A nyomok egy józsefvárosi kis házhoz vezetnek. Az illatos kis virágoskertben egy szép lány jön elé. Az „áruló” Réfalvy lánya. Balázs zavarba jön: nem gyötörhet rossz lelkiismeret olyan embert, aki ilyen lányt nevel s virágokat ápol. A mind gyakoribbá váló látogatások s bizalmas beszélgetések során kiderül, Réfalvy jól ismerte Balázs atyját s őt is gyermekkorában. Az ifjú részvéte a lány iránt lassan szerelembe fordul.

MÁSODIK ÉNEK.

Balázsban tusakodik a dicsőség utáni vágy a szelíd szerelemmel. Újraéled munkakedve, „tanul rakásra most mindent, sokat”, s ír vagy hat drámát.

Csupán Réfalvyhoz megy néha-néha,

S el-elbeszélget, szívesen, sokáig,

S biztatja, nagyhitű ifjúi  hévvel,

Magát, hazáját, mindent, szebb jövővel.

Etelkével ritkán jön össze, „s szerelmiből egy hangot sem mutat”.

Eközben felkavarja a csendet a „zsarnok kormányi kény”, s az olasz szabadságharc ellen küldi a magyarokat.

De nemzetünkbe ujra visszatértek

Az elröpült hit, a zsibbadt erő;

S már-már az égtől is segélyt reméltek,

Egy új Csabát, ki légből száll elő,

S lőn tüntetés, zavar, hűhó tömérdek,

Hisz Csaba-mondánk oly szép, megnyerő,

S a politikánk legmagyarbika:

A sült galamb-várás-politika.

Balázs ambíciója új irányba fordul. Lesi a forradalmat, „és lelkesít, lázít, nyíltan s titokban”. Mikor átlátja, hogy csak egy „felsőbb erő” játszik vele, akkor sutba dobva eddigi terveit, Garibaldihoz készül szökni, reménykedve hazája szabadságában. Búcsúzni megy Etelkéhez. Nehéz a válás, de anélkül megy el, hogy akár a lánynak, akár apjának valamit is szólna érzelmeiről.

Réfalvy egy Tiszán túli nagynénihez viszi lányát, mert félti az otthoni magánytól. Zsófi néni és Gerzsi bácsi szívesen fogadják a pesti rokont. Húsz éve élnek békés családi életet, melynek titka: nem zavarják egymás köreit. „A bácsi künn biráskodott a pusztán, a néni otthon végezé pörét.” Sok barátjuk, vendégük, tisztelőjük mind megszereti a szép leányt. Etelke lassan szokja meg a vidéki  életet, ám beletörődik, s nagynénjétől megtanul háztartást vezetni. „A képzeletből szőtt fátyol lefosztott…, tűzről pattant leány lett Etelke, s idővel a Balázs „képét új érzelem halványra mossa.”

HARMADIK ÉNEK.

Balázs a sok „cudar, csavargó, rongy, sehonnai” katona közt hamar érvényesül: „mivel le tudta írni a nevét, káplári rangra mindjárt fölmagasztva, átvette tíz legény vezényletét”. De nem sokáig. Otthagyta őket, s elszökött Milánóba, hogy a „vörösinges vezér” szavára egy szebb kor ábrándjáért s a szabadságért hajóra szálljon. Szicíliáig meg sem állnak, s pár hét alatt övék a szigetország.

Balázs előtt, vérmes próféta-szemmel,

Nápoly, Velence, Róma, mind szabad, -

Képzelme száll mint gyorsröptű madár,

Nincs már előtte sem gát, sem határ.

Ám harc helyett a „rest béke” jön, egy új király, s „oszlik a rajongók édes álma”.  Balázsnak eszébe jut Etelke, ővele szeretne vigasztalódni elveszett illúzóiért. Egy nap találkozik régi barátjával, Dezsővel, ki eldicsekszik, hogy megházasodott, falun él. Épp most jöttek ide, Nápolyba nászútra asszonykájával.

Balázsban egy világ dől össze, mikor megtudja, hogy barátja rajongásig szeretett felesége Réfalvy Etelke. Bánatában Rómába megy, de nem tudja, mihez fogjon. Olvasni kezd vigasztalóul.

Vesszőparipája a munka, béke s hazája üdve.

„Dolgozni kell, nem égből várni mannát,

Sem mult időkről zengni bús hozsannát. (…)

Hisz hol van oly jeles föld, mint hazánké?

Van érce, fája, búzája, bora;

De közjólétet munka fejt csupán ki,

Korunk a nemzetgazdaság kora.

Angliába megy közgazdaságtant tanulni, járni-kelni, figyelni s tapasztalni. De ez sem tudja tartósan lekötni, figyelme hamarosan másfelé fordul.

NEGYEDIK ÉNEK.

Hősünk örömmel tér haza: „örvend a kiegyezés korának”. Megvénült, tapasztalt, nem az már, aki volt, de most is – hűbele. Most nagybirtokos szeretne lenni, hogy reformokkal, gépekkel felvirágoztassa az elmaradt vidéket. Bátyja ölelő karokkal fogadja, ám ő elborzad a kietlen, idegen agglegénytanyán. Megismerkedik bátyja barátaival, akik a névnapjára érkeznek egymást taposva. Horpasz koma, a peches agglegény, Szij Muki, a kemény fiú, Vermes úr, a spekuláns, Szikár úr, ügyvéd és kupec, és a

Sok jót kivánó Marci, Jóska, Pista (…)

Majd jönnek a pap, rektor s holmi kosta,

Egypár cigány is, névnapot leső:

Így egyesülve alkot szép egészet

Tiszazugban a tudomány s művészet.

Balázs a „visszás mulatságban” csak ímmel-ámmal vesz részt, s már „nemesb irányu mulatságokat” tervez elméjében. De buzgalma hiábavaló, terveit megmosolyogják, a nép a számára szervezett tanegylet elől szétszökik. Akármibe kezd, az befuccsol. Már nemcsak hóbortosnak tartják, de meg is gyanúsítják: vajon milyen titkos céllal tevékenykedik. Megunja hát a vidéket, s a fővárosba megy. Gyönyörködik az épülő ifjú Pestben, a régi Budában, élvezi a pezsdülő bankéletet. De látnia kell a dolgok fonákját is.

Így vesz fajunk s helyén a hont elöntő

Jött-ment kalandorok vernek tanyát. –

Kis népet elnyel a nagy; a jövendő

Csak a nagy törzseké.

Kiábrándultan tér vissza bátyjához. Egy nap nem utasítja vissza Dezső barátját, elmegy hozzájuk, hogy Etelkét viszontlássa. Az asszony döbbenten ismeri fel a vendégben régi szerelmét. Mikor a háziúr aludni tér, a mámoros Balázst átjárja „egy villanó vágy”, s őrült szenvedéllyel ráront Etelkére. Végigkergeti a házon, végül megbotlik s elterül a földön. Éjjel tér magához, s nem érti, mit keres itt. Elindul, s virradat felé ér bátyjához. Mélyen megveti magát tettéért.

Úgy  érzi, hogy szentségét meggyalázta,

Hogy istenére dobta vad kezét;

Hogy önmagát, lelkét, mélyen alázta,

Önérzetét, jobb részét tépte szét.

Ám a „gyötrelem kibékül”, Balázs „vigaszt nyer egy kis öncsalástol”. S hősével együtt búcsút int a „szép délibábok elfutó korá”-nak az író is.

Stark Ferenc és Szathmáry Éva

(Forrás: 44 híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény 513-519. old. – Móra Könyvkiadó, 1992, 1995.)