Arany János életrajzának főbb adatait minden iskolát járt magyar ember
ismeri. Elegendő tehát csupán azokra utalni, amelyek legfontosabb elbeszélő
költeményeivel kapcsolatosak.
A nagyszalontai születésű költő egész alkotói pályáját végigkíséri a Toldi-trilógia. 1846-ban a Kisfaludy
Társaság pályázatot írt ki verses költői műre, amelynek hőse egy, „a nép ajkain
élő történeti személy”. A példák közt megemlítik Toldi Miklós nevét is. Arany
ekkor már jó ideje szülővárosában másodjegyző, s a Toldiak Szalonta földesurai
voltak századokon át. Toldi Miklós alakja elevenen élt a környéken. A mondák
mellett forrása volt a költőnek az a mű is, amelyet Ilosvai Selymes Péter, a
XVI. század második felében élt vándorköltő alkotott: Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról
való história (1574), s amely igen népszerű, sok kiadásban megjelent
olvasmány volt.
A Toldi első részét 1846.
október 23-án fejezte be a költő, s vele nemcsak az első díjat nyerte el, hanem
Petőfi Sándor barátságát is. Irodalmi körökben olyan nagy híre támadt Arany
művének, hogy Petőfi még kéziratban elolvasta, s levelet és verset írt
Aranynak. A Toldi 1847 júniusában jelent meg először.
Ez a mű a magyar népiesség egyik csúcsteljesítménye. Arany János a
népköltészetből kiinduló, a nemzet egészéhez szóló művet kívánt alkotni. Toldi
Miklós a paraszti sorból felemelkedve a nemzetté váló népet képviseli, nem
paraszti típus tehát, hanem nemzeti jelkép. A költő társadalmi ábrándja egy
olyan világ, amelyben az erény, a munka, a teljesítmény érvényesül, s így
megszületik az új Magyarország.
Másodikként a Toldi estéje
készült el. Megírásának ideje 1847-48. Március 20-án fejezte be a szerző, s
évekkel később még átdolgozza, s csak ekkor adja ki, 1854-ben.
Legnehezebben a középső rész, a Toldi
szerelme készült el. Eredeti címe Daliás
idők lett volna, s Petőfinek és más barátainak biztatására már 1848-ban
hozzáfogott a költő az anyaggyűjtéshez. 1849 és 1954 között két változatban is
megírt több éneket, majd hosszabb időre félretette a munkát. (E töredékek
összes művei között olvashatóak.) Nemcsak személyes és alkotói gondjai
gátolták, hanem a történeti anyag soványsága is. „Monda nélkül pedig – vagyis legkisebb
támasz nélkül a hagyomány vagy história részéről – egész epikai költeményt csak
mintegy asz ujjamból szopni, ha tudtam volna is, nem akartam” – írja majd a
mégis befejezett mű előszavában a költő, utalva arra is, hogy ez az alap az,
amit ő epikai hitelnek szokott nevezni. A hatvanas évek legelejének politikai
és a költő alkotói fellendülésének sodrában Arany János a Buda halála után csak 1879-ben fejezte be. Ez a nagy időtartam
érződik is a művön. Az első hat ének középpontjában egy szenvedélyes szerelem
áll, igen változatos lélek- és jellemrajzzal. A második hat ének a nápolyi
hadjárat történetébe ágyazza Toldi és Piroska bűnhődését és feloldozását. A
trilógiának ebben a részében az „általános emberi” és a „nemzeti” kifejezésének
egysége jön létre a költő szándéka szerint, a népies-nemzeti irányzat utolsó
jelentős műveként.
Arany János 1860 őszén költözött Nagykőrösről Pestre, s az itteni
pezsgőbb élet munkakedvét is növelte. 1862-63-ban
keletkezett a Buda halála, ugyancsak
töredékes előzmények (1853-56) után. Ez a mű a tervek szerint a Csaba-trilógia első része. (A második
rész az Ildikó, a harmadik a Csaba királyfi lett volna. Mindössze a
második részből készült el két ének 1881-ben.) A hun mondakörhöz kapcsolódik az
önálló műként ismert Keveháza (1853)
is, a költő egyik legjelentősebb elbeszélő műve.
Arany János a Buda halálában
a néphagyományban élő hun-magyar mondakörhöz nyúl forrásért és eszméért: a
nemzeti katasztrófa emlékét és veszélyét dolgozza fel. „A nemzeti történelemre
nehezedő végzetről szól – de ezt a végzetet nem mondja szükségszerűnek,
elkerülhetetlennek.” (Sőtér István)
Arany elbeszélő költői műveinek uralkodó versformája a négyütemű,
felező tizenkettős, amely éppen a Toldi
révén kötődik leginkább az ő nevéhez. A Toldi-trilógiában
néhány kivételtől eltekintve nyolcsorosak a versszakok, s az egyes részek 12,
6, 12 énekre tagolódnak. Az előbb keletkezett részek énekei rövidebbek, s
egy-egy cselekményegységet tartalmaznak. A Toldi
szerelme énekei sokkal terjedelmesebbek, s egy-egy éneken belül is többször
van időpont- és helyszínváltás. Ez a rész több évet fog át, a másik kettő csak
néhány napot. Az egyes énekek élén Ilosvaitól származó mottók találhatók. A Buda halála a Toldival azonos ritmusban íródott, de négysoros versszakokban.
Ugyancsak 12 énekből áll, s az egyes énekek címet is kaptak. A mű mottója Kézai
Simon krónikájából származik.
**
TOLDI-TRILÓGIA
Toldi
„Mostan emlékezem az
elmult időkről,
az elmult időkben jó
Tholdi Miklósról…”
Ilosvai
Mint ha pásztortűz ég
őszi éjszakákon,
Messziről lobogva
tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy
lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz
ember-öltő régiségben.
Rémlik, mintha látnám
termetes növését,
Pusztító csatában
szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő
hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek
Isten haragjának.
Ez volt ám az ember,
ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja
hetedhét országon;
Ha most feltámadna s
eljőne közétek,
Minden dolgát
szemfényvesztésnek hinnétek.
Hárman sem birnátok
súlyos buzogányát,
Parittyaköveit, öklelő
kopjáját;
Elhülnétek, látva rettenetes
pajzsát,
’És, kit a csizmáján
viselt, sarkantyúját.’
ELSŐ ÉNEK.
Tikkasztó nyári hőség van az alföldi
tájon. Delelnek az ökrök hűsölnek a szolgák, egyetlen legény áll a perzselő
melegben. Hatalmas vendégoldalt tart a vállán, s a messzeségbe bámul az
országútnál, mintha más mezőkre vágyna. Egy hatalmas forgószelet lát, amelyből
fegyver csillogása bontakozik ki. Vágyakozva nézi a legény, Toldi Miklós a
sereget, szívesen lenne köztük ő is, hiszen vitéz ember volt az apja, s György
is, álnok bátyja a király mellett nőtt fel, mint annak barátja.
Miklós közelébe érkezik Laczfi
nádor hada, s a vezér megkérdi tőle: „Hé, paraszt, melyik út megyen itt Budára?”
Miklóst megüti a szó, hiszen övé volna a határ, majd szótlanul megragadja a
vendégoldalt, s a hatalmas rúddal mutatja az utat. Elámul az egész sereg, Laczfi birokra buzdítja az embereit, de egy
parasztfiúval nem áll ki senki, legfeljebb sajnálják, hogy paraszt maradt, mint
az apja.
MÁSODIK ÉNEK.
Miklós komoran, sértett vadkan
módjára hagyja ott a mezőt, s tér haza. Nagyfaluban nagy a sürgés-forgás,
hatalmas lakoma készül Toldi Lőrincné özvegyi házában, mert hazajött György úr
negyven kísérőjével. Az édesanya hívatni akarta kisebbik fiát is a mezőről, de
György úr durván elhárította: „Nem kell!” György a váratlanul betoppanó Miklós
önkéntelenül is ölelésre nyíló karját is eltaszította, majd csúfolni kezdte
anyját, hogy miért dédelgeti kisebbik fiát, hiszen ez a mihaszna most is
otthagyta a munkát, mert megérezte a zsíros ebédet. Miklós György szemére
hányja, hogy el akarja őt veszejteni, majd felajánlja, hogy elmegy a háztól,
csak adja ki a jussát: „pénzt, paripát, fegyvert”. György válaszul arcul csapja
az öccsét, aki erre rávetné magát, ám közébük ugrik édesanyjuk. Miklós az udvar
távoli sarkába húzódik néma haragjában.
HARMADIK ÉNEK.
Az ősi házban nagy evés-ivás
volt, majd az udvarra gyűltek a vitézek játszadozni. György úr észrevette
Miklóst, s felszólította vitézeit, hogy döngessék meg körülötte a palánkot,
fölrepül-e a búsongó túzok. Miklós tűrte egy darabig a bosszantást, de amikor
egy dárda a vállcsontját érte, felkapta a malomkődarabot, amelyen ült, s a
vitézek közé dobta. Az egyiket el is találta, s az menten szörnyethalt.
Miklósnak menekülnie kellett. György üldözteti a gyilkost.
NEGYEDIK ÉNEK.
Bolyongott Miklós a nádon és az
éren, madártojásokkal verte el éhét, s csak azért nem indult világgá, hogy
édesanyja hírt hallhasson felőle. Harmadnapon régi hű cselédük, Bence akadt
rája a nádasban. Hozott neki ételt-italt a jó szó mellé. Miklós elmondta
Bencének, hogy világgá megy, ám az marasztalta, hiszen néhány nap múlva György
úr úgyis visszatér Budára. Miklós megüzente anyjának, hogy idővel csodálatos
dolgokat fog hallani felőle.
ÖTÖDIK ÉNEK.
Beesteledvén Miklós útra
készülődött, de búcsúzni is szeretett volna anyjától. A sötétben véletlenül
rálépett egy réti farkas fészkére, s megsimogatta a két kis kölyköt. Vesztére
tette, mert jött az anyafarkas, s rárontott a legényre. Komor párviadal
kezdődött, s hamarosan megérkezett a hím farkas is. Miklósnak „ha nő veszélye,
nő a bátorsága”, s végül is a hatalmas erejű ember agyonverte a farkasokat.
Róluk eszébe jutott a bátyja, aki szintén az életére tör, s arra gondolt, mi
lenne, ha vele is végezne. Ám testvért nem szabad megölni, az Istenre kell
bízni a büntető bosszúállás dolgát. A két farkast vállára vetve, Miklós
folytatta útját.
HATODIK ÉNEK.
Miklós megérkezett édesanyja
házához, mely a falu szélén fejérlett a holdfényben. Mindenki aludt. Félt
felzörgetni anyját, nehogy megriadjon. Miklós az őrök ruháit lándzsákkal a
földhöz szegezte, majd bement Györgyhöz, és ágyához fektette a farkashullákat.
Egy ujjal sem nyúlt bátyjához. Ezután édesanyjához kopogott be, aki rögtön
ölelni kezdte fiát. Mindketten könnyeztek, majd Miklós erőt vett magán, s búcsúzni
kezdett. Ekkorra azonban a farkasszagra fölriadtak a kutyák, felverték a ház
népét is, s azok, felfedezvén, hogy mi történt, rögtön Miklósra gondoltak, s
indultak ismét üldözőbe.
HETEDIK ÉNEK.
Miklós szerencséjére hatalmas
vihar kerekedett, s így üldözői feladták a keresést. Negyednapra a fiú Pest alá
ért, Rákos mezejére. A temetőben egy új sír mellett édesanyját vélte
felfedezni, de persze nem az anyja volt az özvegy, aki kélt fiát gyászolta. A
Duna szigetén egy cseh bajnok gyilkolta meg őket, aki már sok vitézt leölt a
magyar nemzet csúfjára. Miklós megígérte, hogy bosszút áll.
NYOLCADIK ÉNEK.
Toldi György kigondolta „miképp
legyen úrrá öccse vagyonában”. Budára sietett, s a királynak előadta, hogy van
egy mihaszna öccse, aki most gyilkosságba esett, s világgá bujdosott
szégyenében. A király sajnálta, hogy nem ismerhette a fiút, s hogy nem víhat
meg a kegyelemért vagy hősi halálért a csehvel. György úr színlelően
felajánlotta a királynak Miklós vagyonrészét, ám a király átlátott György szándékán,
s kimondta, hogy Györgynek adja, ha a cseh bajnokot kivégzi. György sápadtan
hárítja el az ajánlatot.
KILENCEDIK ÉNEK.
Miklós éhesen, pénztelenül
bolyongott Pest városában. Hirtelen nagy lárma támadt, mert egy szilaj bika
szabadult ki a vágóhídról. Mindenki menekül, de Miklós az állat elé áll,
megfékezi és a vágóhídra vezeti vissza. A mészárosok egy darab májat löktek
elébe, s elzavarták. Miklós sértetten, a májat is otthagyva távozott.
Bezárultak a házak, elcsendesült a város. Miklósnak az édesanyja jutott az
eszébe, majd az özvegy a temetőből, s eszébe villant, hogy elkérhetné tőle fiai
fegyvereit, s azokkal megvíhatna másnap. Visszament a temetőbe, de az özvegy
már nem volt ott. A sírdombok közt aludt el a fáradt legény.
TIZEDIK ÉNEK.
Álmában legyőzte a cseh vitézt.
Lódobogásra riadt, s a lovasban Bencét ismerte fel. Örömmel vetette rá magát.
Bence előbb kísértetre gyanakodott. Annál boldogabb lett, amikor gazdájára
ismert. Bencét Toldiné küldte, hogy legyen fia segítségére. Bence egy cipót
is hozott a tarisznyában, amelyet az
édesanyja sütött, s szegetlenül kellett átadnia. A kés beletörött a cipóba,
bele bizony, mert egy vasszelence volt belésütve, s abban pedig éppen száz
arany. Megörült Miklós a váratlan kincsnek, hiszen azon már vehetett fegyvert
magának. Elmentek a közelben található öreg csárdába, s ott Toldi nagy mulatást
csapott. Bence csendesen követte az ivásban.
TIZENEGYEDIK ÉNEK.
Hajnalban Toldi átkelt Budára, s
vett fegyvert, ruhát magának, szerszámot jó Rigó lovának. Visszatérve a
csárdába, felöltözött. Ezalatt Budán minden készen állt az újabb lovagi
viadalra. A cseh gúnyolódott, hogy senki sem áll ki vele. De megjelent egy
ismeretlen bajnok. Hívták a várból a királyt, a két vitéz pedig csónakon indult
a szigetre, a bajvívó helyre. Miklós a csónakját visszarúgta a pesti partra, s
a cseh csodálkozó kérdésére azzal válaszolt, hogy egyikük halott lesz, s annak
nem kell már csónak. Majd kézfogásra nyújtotta kezét, s úgy megszorította a
cseh tenyerét, hogy a vaskesztyű összelapult, s kicsordult a vér a cseh minden
ujján. Toldi jól meg is rázta a cseh vitézt, aki könyörögve térdre esett, s
minden vagyonát felajánlotta az életéért. Toldi rábólintott, mondván, hogy a
vagyont a tegnap megölt két vitéz anyjának fogja adni. A csónak felé indultak,
s a cseh hirtelen, orozva, hátulról Toldihoz vágott. Toldi meglátta a
mozdulatot a Duna tükrében, s most már nem kegyelmezett, levágta a cseh fejét.
Nagy üdvrivalgás támadt a két parton.
TIZENKETTEDIK ÉNEK.
Mikor a cseh térdre esett, igen
megörült a király, s kimondta, bárki legyen is a bajnok, Toldi gyilkos öccse
részét neki adja. A viadal után a király elé vezették a győztest, aki feltárta
kilétét, s kegyelmet vagy büntetést kért. A király elmondta a jelenlévőknek
György álnokságát, a gyilkosságban való felelősségét is, mert már arról is
tudomást szerzett Miklósnak kegyelmet adott, sőt György királyi parancsra
lemondott a maga részéről, s az is Miklósé lett. Miklós nem kérte testvére
részét, csak azt, hogy vegye be őt a király seregébe közembernek. A király azonban
környezetében tartotta meg, tizenkét lóra való hópénzzel. Épp ekkor megérkezett
Miklós édesanyja is, s boldogan köszöntötték egymást. Toldi Miklós nagy vitéz
lett: „Védte az erőtlent, a királyt, országot; / Csuda dolgairól írtak
krónikákat.” Így „dicső híre-neve fennmaradt örökre.”
**
TOLDI SZERELME
ELSŐ ÉNEK.
Az ifjú Lajos király Budán
székelt, az új palotában. Toldi személye mellett volt, s tizenegy nemesfi
szolgált alatta. A király álruhában országjárásra indult. Egyik nap,
ráesteledvén, egy őri házban kap szíves vendéglátást. Bor mellett a gazda,
Rozgonyi elmondja nagy bánatát: az új törvény szerint egyetlen lánya, Piroska
nem örökölheti a birtokot. A vendég a királyhoz utasítja: kérjen fiújogot a
lánynak, s hirdessen harci játékot a lány kezéért. Az álruhás király éjszaka
megírja a jóváhagyó levelet, Piroska másnap a párna alatt találja meg. A
lánynak eszébe jutott Toldi, akit egyszer látott vitézi tornán. Örülne, ha
vívna érte az, aki nem törődik a lányokkal.
MÁSODIK ÉNEK.
A király többször mondogatta
tréfásan Miklósnak: vívjon meg Piroskáért. Eljött pünkösd napja, s Keszibe maga
a király is elment, s Toldit is magával vitte. Toldi öltözetet cserélt Tar
Lőrinccel, aki a tizenegy nemesfi közé tartozott, hogy részt vegyen a viadalon,
de ne kelljen elköteleznie magát. Lőrinc közismerten balkezes volt, ezért
Miklósnak is ballal kellett harcolnia. Toldi minden ellenfelét legyőzte.
Piroska a küzdőket fürkészte: köztük van-e Toldi. S bizony ráismert az álruhás
vitézre, amikor az egyszer véletlenül jobb kézzel kapott a fegyveréhez. Toldit
is megfogja Piroska pillantása, de Lőrincé a győzelem, az ő nevében vívott. Az
eredményhirdetéskor Piroska nem szól, bár tudja a cserét, büszkesége
tiltakozik, s beleegyezik a házasságba. Közben visszatért a követ Lajos
királyhoz a prágai udvarból a csehek új királyának, Károlynak a szemtelen
üzenetével. Érlelődik a háború.
HARMADIK ÉNEK.
Miklós hazalátogatott a viadalról
Nagyfaluba édesanyjához, aki Anikóval, György úr eladósorba került lányával élt
együtt. György egy vadászaton pusztult el. A vén Bence Miklós jóindulatába
ajánlotta Bence fiát, aki vitéz szeretne lenni. Az anya meglátta, hogy őrül fia
szívén a bánat. :Miklós elmondta a történteket, de anyja legyintett rá: van
lány elég a világon. Miklós elszégyellte gyengeségét, s ismét csatákba vágyott.
Eközben a király minden adatot
összegyűjtet, de nincs semmi nyoma annak, hogy a magyarok valaha is adóztak
volna más birodalomnak. Károly ugyanis adót követelt. Az ország nagyjainak
tanácsa a háború mellett dönt. A király Toldit önkéntes had toborzására küldi,
de még előbb megvallatja hűségéről egy esetleges különleges veszedelemben.
NEGYEDIK ÉNEK.
Trencsén mellett gyülekezik a
magyar sereg. Lajos Király levelet küld Prágába, s baráti tisztelgő
látogatáshoz kér szabad járást. Károly király gyanakszik, de magát gondolja
ravaszabbnak. A hét választófejedelem csak akkor adna katonai segítséget Károly
királynak, ha az aranybullát kötne elük. Lajos király csellel veszi be Prágát.
Katonáit olasz ruhába bújtatja, mint léhűtő kíséretet, s leitatja a város népét
és katonaságát. Így akadálytalanul jut Károly elé, aki csak akkor értesül
hírnököktől arról, hogy a magyarok betörtek az országba, s Prágát is
elfoglalták. Károlynak ekkor már nincs szüksége adóra, s örökös békét köt
Lajossal. Kislányát is feleségül ajánlja.
Toldi végig a király őrizője
volt. Jutalmul Szalontát kapta adományul. A harcok végeztével ismét eszébe
jutott Piroska, s elképzelte őt, mint feleségét. Meg is fogadja, hogy hazatérve
tüstént Rozgonyihoz megy, s mindent bevall. Útközben Miklós asszonyi sikoltást
hall, rablólovagot lát. Üldözőbe veszi, s egy várban, majd hamarost a
megsüllyedő padló alatti mély börtönben találja magát.
ÖTÖDIK ÉNEK.
Piroska tartotta szavát, bár a
náluk vadászgató Lőrincet nem tudta megszeretni. A király hívására Budára ment.
Lajos anyja, a Visegrádon lakozó Erzsébet királyné a boszniai bán Örzsébet
lánya mellé rendelte udvari leánynak. Örzsike bizalmasan megvallotta, hogy ő
magába Nagy Lajosba szerelmes. Piroska meg hiába reménykedett, hogy megláthatja
Toldit.
Miklós a rablóvár foglya lett.
Jodok volt a vár ura, fia annak a cseh vitéznek, akit a Duna szigetén
meggyilkolt Miklós. Jodok húga, Jodovna titokban felgyógyította Toldit, majd
azt javasolta neki, hogy legyen a szeretője, ő éjjel megöli a bátyját. Toldi
nem tud alakoskodni, boszorkánynak nevezi a nőt, aki erre átkozódik.
A prágai király megtudja, hogy
nem a magyarok, hanem a rablólovagok dúlták fel országát, s harcot indít
ellenük. Így veszik be Jodok várát is. Toldi kiszabadul, s azt kéri a
királytól, hadd végezzen minden rablóval.
Piroska hiába várja Toldit.
Megkéri Örzsét, nyomozzon utána. Örzse így rájön Piroska titkára. Rátalál
Bencére, aki hazatért Prágából, s azt adja elő, hogy Toldi legyőzött egy óriást,
kiszabadította a tündért, azóta már bizonyosan feleségül is vette. Piroska apja
öröméért a kolostor helyett a házasság mellett dönt végleg.
Toldi ősszel tért haza. Bence
azzal várja, hogy a boszniai király lánya szerelmes belé, mert utána kérdezősködött,
Piroska pedig a minap esküdött a templomban. Toldi búsongott, magában lelte fel
a hibát, s bujdosni készült. Egyszer Lőrinccel találkozott szembe. Nem tudta
kikerülni, s a meghívást sem otthonukba. Lőrinc semmit sem sejtett. Az
asztalnál, pecsenyeszerelés közben megszólalt Piroska, hogy Lőrinc miért kíméli
a jobb kezét, hiszen látta ő a viadalban, mire képes a jobbja. Lőrinc hirtelen
indulatában szájon vágta feleségét. Miklós, korábbi ígérete szerint – nehogy rosszul
merjen bánni az asszonnyal! – az azonnal menekülni kezdő Lőrinc után veti
magát, de odaugrik könyörögve Piroska. Miklós öleli, hívja magával a nőt, aki
feleszmélve így szól: „Becsületét védd meg, oh lovag, egy nőnek!” „Most látja először – igazán most tűne / A bajnok elé rőt,
rettenetes bűne”, „S ment, hogy soha többé Piroskát ne lássa.”
HATODIK ÉNEK.
Piroska, magára maradván, Toldi
számára keres mentséget az álruhás viadal kapcsán. Midőn éjjel visszatér a
férje, először érzi, hogy mennyire utálja.
Toldi hazafutott az anyjához,
majd új birtokára, Szalontára. Ott sem leli nyugalmát, mindenfélébe belekap,
majd az egész telet tivornyázással tölti. Édesanyja, rossz hírét hallva fiának,
befogat Bencével. Miklós anyja elől világgá fut, az anya pedig elkergeti a
rossz cimborákat. Bence a fiát szidja.
Miklós visszavetődik Budára.
Hallja a híreket Piroska hervadásáról. Kapusát Lőrinchez küldi: vívjanak meg
életre-halálra. Lőrinc azonban visszaküldi a kapust, mert annak szava nem
számít a lovagok között, majd a királyhoz siet panaszra. A király, megtudván a
vitézi torna igazi történetét, mindkettőjüket törli a lovagok sorából, s
parancsot ad Toldi elfogatására. Toldi bujdosik, de közben Lőrincet lesi, s
egyszer össze is akad vele. Erővel elviszi a szigetre, hogy megvívjanak. Lőrinc
nem tud menekülni, s bár Miklós előnyt ad neki, szörnyethal. Toldi szökik a
szigetről.
Piroska, férje holttestét
meglátván, összerogyott holtan. A Gellért-hegy sziklaüregébe temettette el
apja. Éjjel két tolvaj lakatos ki akarta rabolni a sírt, de az eléje
hengerített sziklával nem bírtak. Ámde jött Miklós, aki – miközben a tolvajok
elszaladtak – bejutott a sírkamrába. Siratta, ölelte a halottat, s az hirtelen
feléledt. Miklós, látván, hogy nem álmodik, hívja Piroskát, jöjjön vele, de
Piroska elátkozza Toldit, férjének gyilkosát – és önmagát is, majd ismét
elájul. Miklós az átokszavakra elrohant, s mire hajnalban ismét visszatért, a
sír le volt erősen zárva. A két rabló ugyanis mégis kifosztotta a nyitva
hagyott sírt, majd jelentették, hogy látták Toldit behatolni és rabolni. Jöttek
Rozgonyiék, a lány ismét feléledt, bár nem örült életének. A király megerősítette
az elfogatási parancsot, az esztergomi érsek pedig kiátkozta Toldit.
HETEDIK ÉNEK.
Lajos király levelet kap, hogy
megölték öccsét, Endrét, a nápolyi királyt, s a feleség, Johanna is részes a
gyilkosságban. A király hadat gyűjt. Egy dandárt előreküld a főpohárnok
vezetésével, maga pedig országgyűlést hirdet Péter-Pálra. Erzsébet királyné
Visegrádon gyászolja fiát. Felrémlik benne a véres múlt emléke, Zács Felicián
átka: gyermekért gyermeket! Rákos mezején összegyűlik a magyar nemesség.
NYOLCADIK ÉNEK.
Miklós anyja összegyűjti
ékszereit, s elviszi ajándékba a királynéhoz, hogy szóljon Miklós érdekében. A
király addigra már hadba indult, Erzsébet Telegdi Csanáddal igazgatja az
országot. Toldinét ajándékostul elküldi: a bűnösnek nincs bocsánat. Hazatérve
Toldiné azon gondolkodik, hogy a Rómába igyekvő búcsúsokhoz csatlakozva
felkeresi Lajos királyt Anikó azonban meggyőzi, hogy inkább őt engedje el
fiúruhában az ifjú Bencével.
Piroska Istennek lett jegyese
Margit szigetén, s idővel a királynő fejedelemnővé tette a kolostorban. Örzse
gyakran fölkereste. Mint reménytelen szerelmes, ő is szeretne apácává lenni, de
Piroska halogatja a dolgot.
Miklós bujdosásaiban egy bakonyi
monostorba jutott, ott lett szolgáló, az elhullott szamár helyett hordta a
vizet mint fráter Mikola. Egy nap az erdőben bitangoló Pejkóra akadt, régi
társára. Megjött azonban a kiátkozás híre ide is, Toldinak szöknie kellett.
Anikó és Bence már Velence
közelében jártak, amikor egy alkalommal
Bence véletlenül meghallotta a két sírfosztogató lakatos vitáját, akik
idegen földre jutván, a koncon osztozkodtak, Toldit emlegetve. Bence rájuk tör,
elfogja őket. Anikó szavára a dózséhez viszik a tolvajokat, aki továbbküldi
őket őrizettel Nápolyba, Lajos királyhoz. Anikóék is velük tartanak.
Lajos király a nápolyi határhoz
ért. Mi is történt korábban itt? Johanna mostani férje, Taránti Lajos miatt
ölette meg Endrét. Durazzói Károly pedig feleségül kapta Johanna húgát, Máriát,
akit pedig Róbert király végakarata szerint Lajosnak kellett volna elvennie.
Károly arra számított, hogy így idővel Nápoly ura is lehet majd, s úgy tudta,
Lajos a cseh királylányt fogja elvenni. Károly most kétfelé próbált hűnek
mutatkozni, de Lajos király átlátott mesterkedésein.
A dózse követei is megérkeztek, s
a király a tolvajokat kivégeztette. Anikó Toldi György fiaként járul a király
elé, aki kegyesen fogadja, de Toldit csak a tolvajság alól menti fel, s nem a
lovagi vétek alól is.
Ezalatt Toldi Csehországban
vándorolt egy önostorozó csapattal, amely a fekete halált és a világ végét
hirdette.
KILENCEDIK ÉNEK.
Lajos király és a nápolyiak hadai
egyaránt mozgolódnak. Lajos célja az, hogy öccse fiát, a kis Károlyt egy
helytartóval trónra segítse. A pápa viszont Johannát támogatja. Egy alkalommal
fogolyként Cola Rienzit, az elűzött római tribunt vezetik Lajos elé azzal, hogy
e fogolyért cserébe a pápa bizonyára alkura hajlana. Lajos azonban szabaddá
teszi Rienzit, s elbeszélget vele az erkölcsről s arról, hogy: „Az idő kerekét
nem tolhatja senki(…) / Se nagyon előre, de kivált nem hátra.:”
Toldinak az ostorozó hadban
valaki előtt meg kell gyónnia bűneit. Kiválaszt egy hasonló korút, s csakhamar
kiderül, hogy az is magyar. Szeredainak mondja magát, s bevallja, hogy anyja az
elátkozott Zács család vére. Ő maga pedig, felnövekedvén egy olasz szigeten, kobzosként
járja a világot. Toldi is elmondja történetét, de a nevét nem. Eközben a tábor
nagy tivornyába kezd. Mindketten végleg megutálják a csürhét, s Toldi hatalmas
ostorral kergeti szét őket. A kobzos Toldinak gyanítja nagy erejű társát, de az
elüti a dolgot.
Egyetlen kolostor sem fogadja be
őket, nincs hely. Vándorlás közben egy sárba ragadt hintóra akadnak. Toldi
kiemeli – hát maga a cseh király ült benne. :Vadászaton látják őket vendéül.
Miklós ostorral fog el egy hatalmas szarvast, s éppen azon a helyen meleg
forrás buzgott fel, ahol Károly király hamarosan fürdőt építtetett. A király
megajándékozza Toldit, társa pedig elváltoztatja a közismert arcot, s
lelkesülten Lajos király serege után indulnak.
TIZEDIK ÉNEK.
Lajos király hadai váltakozó
szerencsével folytatják csatáikat a nápolyiakkal. A vajda egyik hírhozójának
beszámolójából kiderül, hogy egy rőt barát jelent meg a csatában, s nagy
segítségükre volt a vár bevételénél. Majd egy kémet hajtanak a király elé, a
kobzost, aki szolgálatait ajánlja fel: leírja, milyen az ostrom alatt lévő
Canóza vára. A király maga halad az élen az egyik ostromnál, amikor mellette
terem a rőt barát. A falakról hatalmas követ zúdítanak alá. Toldi elhárítja, ám
a király az árokba zuhan így is. Toldi kimenti őt. A király igencsak sejti, ki
a titokzatos barát, de még nem ad kegyelmet, sok érdem kell ahhoz.
Toldi kesereg, hogy a király nem
akarta őt megismerni. Közben megérkezett győztesen a vajda, s ő vezeti tovább
az ostromot. A vár bevételében nagy szerepe volt a kobzos hőstettének is.
Piroska a kolostorban végét érzi.
Meggyónja bűneit, majd Örzsének levelet diktál a királyhoz. Kéri Toldi
felmentését, mert ő tanúsíthatja azt is, hogy nem rabolni jött a sírhoz, s a
szigeti apácák látták a párviadalt is: Miklós nem orozva ölte meg Lőrincet. Azt
már maga Piroska írja a levél végére, hogy Örzse szeret valakit az udvarban,
aki elérhetetlen számára. Az érsek is levelet mellékel, amelyben feloldja
átkát, hiszen bizonyos Toldi ártatlansága.
TIZENEGYEDIK ÉNEK.
Folytatódnak a várvívások. Egy
folyónál a helyszínt kémlelő király Szeredait küldi próbaként át a vízen, s azt
elragadja a sebes ár. A király mentésére siet, de ő is odaveszne, ha az okos
Pejkó oda nem úszna, hogy belé fogóddzanak. Lajos 300 lovaggal a másik sereg
után megy, elhárítva a vajda ellenkezését. Toldi látja a csapatot, s utánuk
küldi a kobzost. Őt viszont elfogják a zsoldosok, majd – szerencsére –
visszaküldik kémlelni. A vajda katonái meg Toldi rajtaütnek a zsoldosokon, s
így mentik meg a királyt, aki nem is sejti a veszedelmet.
Toldi a király után ment Aversza
városához. Lajos itt nagy csatában vett részt. Anikó is harcba keveredett,
elalélt a lekaszabolni vélt Bencét látván. A lova elragadva, s az éppen arra
járó kobzos mentette meg. Fölfedezte, hogy e lovag: lány, de hallgatást
fogadott a titokról lovagi szóval. Közben Laczfi vajda hadai Nápolyban
fellelték a kisded árva királyfit, és Lajoshoz vitték, aki nagyanyjához küldte
a gyermeket Budára. Az ostromlott vár éhezni kezdett, s megjelent a fekete
halál is. A védők belátták: fel kell adni. Egy remény maradt: a vezérek
bajvívása. Taránti kihívja Lajost, aki igent mond. Közben Durrazzó ijesztésül
tőrt állít a mezőn lévő kápolnában a bajvívás idejére, s megüzeni Lajos
királynak, hogy tőrbe akarják csalni. Így akarja kétfelé is fedezni magát
ismét. Gyanakodnak a magyarok, s készenlétben áll száz válogatott vitéz. Toldi
is becserkészi a mezőt. Másnap, amint a párharc megkezdődik, előrontanak az
elbújtatott zsoldosok. Ők korábban Lajos szolgálatában állottak, s most igazán
végezni akarnak vele. Megint a váratlanul ott termő Toldi menti meg a király
életét. A város megadja magát. A király halált kíván Durazzóra, fejére olvassa
bűneit. Egyedül a vajda szól az életéért. A feldühödött király vele küldi
kivégzésre Durazzót, s közben leváltja a vajdát, akire régóta gyanakodott, hogy
Durazzó cinkosa lenne. Kont lett a had fővezére.
TIZENKETTEDIK ÉNEK.
Lajos király egész éjjel nem
tudott aludni a kivégzés miatt. Hajnalban munkához lát, leveleit olvassa. Az
egyikben arról értesíti a cseh király, hogy meghalt a lánya. A másik levél
Rozgonyi Piroskáé. Toldi György „fiát” látva üzen a király Miklósnak:
jelentkezhet kegyelemre. Anikó nem tudja, hogy Miklós is a táborban van, s készül
haza megvinni az örömhírt. Bence a legelőre megy lovaikért, s ott hirtelen
Pejkóra ismer. Magával akarja vinni a jószágot, de bizony az viszi el őt a
gazdájához. Nagy az öröm. Bence elhozza Anikót, s kiderül a kobzos szerelme is.
Az Aversza alatt táborozó sereg
fél a járványtól. A vajda csapatéban sokan elégedetlenkednek vezérük
félreállítása miatt. Egy tábortűznél a kobzos rápendít egy szomorú dalra, Zács Klára nótájára, amely a
királyasszonyra nézvést nem éppen hízelgő. Lajos király éppen arra hallgatódzott,
s hazatérve parancsot adott, hogy verjék a kobzost vasra.
Megjelent Durazzó Károly özvegye,
Mária, férjéért. Lajos visszaadja az addig temetetlen holttestet, maga pedig a
hazautat kezdi előkészíteni. Összegyűjti a jeles haditetteket, s mindinkább
kiviláglik, hogy a vajda volt a legderekabb.
Toldi még nem járult a király
elé. Egy este érte jönnek. Díszes ruhát küld a király, abban jelenjen meg
másnap. A király elsőként Laczfi-Apor vajdát szólítja és jutalmazza meg, majd
Toldit avatja karddal újból lovaggá. Toldi kegyelmet kér és kap a kobzos
számára, aki most már bevallja származását. A király felmenti a
Zács-ivadékokat, Miklós kérésére fiúsítja Anikót. Lajos csak most fedezi fel
Piroska levelében az Örzsére vonatkozó részt.
Hazaindul a fősereg. Lajos
gyászhírt hall: a kis Károly meghalt Visegrádon. A pápa feloldotta Johannát
pénzbeli váltsággal, Lajos királynak azonban nem kell a pénz, s maradék seregét
is maga után hívja.
Toldi anyja a visszatérő király
serege elé indult, a királyné ugyancsak. A király rátalál Örzsére, boldog lesz
vele. Toldi is találkozott anyjával. Budára érve, a kobzos megkapta Anikó
kezét. Mikós a szigeten fölfedezte Piroska sírját meg az öreg Rozgonyiét.
Másnap Nagyfaluba és Szalontára mentek, s nagy lakodalmat csaptak Anikóéknak, s
a kobzos is fölvette a Toldi nevet, hogy megmaradjon a család.
Ami úgy is történt;
gyarapodott névvel
Háromszáz esztendőn át
mindenik évvel,
Nem is hagyta Miklóst
homályba borulni
A Nagyfalusi és Szalontai Toldi.
Szolgálta királyát, -
majd a fejedelmet,
Kinek én ezt írám tört
címere mellett
Zárt sisakon s pajzson
kézbe’ kivont kardú
Nagyfalusi Arany,
szalontai hajdú.
**
TOLDI ESTÉJE
ELSŐ ÉNEK
Őszbe csavarodott a
természet feje,
Dérré vált a harmat,
hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb
lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik
rá, midőn megfutja.
Az öreg Toldi egy sír mellett
imádkozik Nagyfaluban. Három éve megharagudott rá a király, mert gáncsolta „az
udvart, annak puha kényét, / Csinosabb
szokásit és olaszos fényét”, s szaván fogva hazaküldte. Az elaggott házban
Toldi a vén Bence fiával, az öreg Bencével, fegyvernök vitézével élt e4gyütt.
Toldi most ásót-kapát kért tőle, s egy sírt kezdett el ásni. Bence
tanácstalankodott, s hiába faggatta urát, az nem válaszolt kérdéseire. Két sír
volt már a kertben. Toldi Lőrincnéé, lassan negyven éve már, s a jó öreg
Benedeké. Arra is gondol Bence, hogy talán György úr csontjait találták meg, de
rájön, hogy ez lehetetlen, hiszen egy medvevadászaton jutott gonosz végre.
Amikor elkészült az árok, Miklós megszólalt végre, s így megtudhatta Bence,
hogy magának ásta a sírt. Lajos király betörte a fejét, mert igazat szólott,
nincsen reá már többé szükség, s így nincs az élethez tovább, ami kösse.
Ekkor egy lovas érkezett, Toldit
kereste. Régi jó barátai küldték Budavárból Pósafalvi Jánost, hogy keresse meg
Toldit, s ha él, hívja, mert szüksége van rá ismét. Egy olasz vitéz jeleskedik
a harci játékon, nála a pajzs az országcímerrel, és senki nem tudja
visszanyerni tőle. Toldi, a vén sas, kiugrott a sírból, megifjította a feladat.
MÁSODIK ÉNEK.
Toldi Bencével három napon át
utazott. Híres Budavárban hetykén járkált az olasz, nem akadt ellenfele. Ekkor
a király elé járult két derék levente, hogy az ország becsületéért hadd
vívjanak meg életre-halálra. A Gyulafi-ikrek voltak ők, Lóránt és Bertalan. Egy
leányt szerettek már három éve, Kende Rózsát, Kende Pál magzatját, s az nem
tudott köztük választani, hát lemondott mindegyikükről. Az olasz bajnok mindkét
fiút legyőzte. Lóránt felgyógyult sebeiből, Bertalan meghalt, bár az olasz nem
akart ilyen véget.
HARMADIK ÉNEK.
A hirdető hiába nyargalt, nem
akadt újabb vitéz, hogy életre-halálra kiálljon. Ekkor megjelent egy iszonyú
barát durva szőrcsuhában, félelmetesen felfegyverkezve. Egy csodálatos szerzet
követte, „rozsdás fegyvernöke a rozsdás vitéznek”. Bencét, merthogy ő volt az,
csúfolni kezdték, s csak gazdája mentette ki a durva tréfák közül. Mindenki
látja a barát nagy erejét, s találgatják, ki volna. A király is tanácstalan.
Toldira gondol, felidézi régi vitájukat, s úgy emlékszik, utólag Toldinak lett
igaza, de holt hírét költötték. Most megbocsátana, ha Toldi élne… s ekkor
meghallja szavát is: a vén Toldinak, aki háborogva keresi az ellenfelet, s
közben szidja a bámészkodókat is: „Nem elég, hogy szabad címert hagya rátok - /
Védni azt a sírból járjon fel apátok?” Az olasznak kénytelen-kelletlen elő kell
állnia. Kemény csatába bocsátkoznak, közben az olasz kardja eltörik, de Miklós
újat hozat néki. Végül Toldi lebuktatja a lovat és gazdáját, s még a király „Kegyelem!”
kiáltása előtt végez az olasszal, majd lóra pattanva eltűnik ismét. A király
felszólítására előáll Pósafalvi, s elmondja, hogy ő hívta Toldit, mert ő volt a
barát. A király Toldi után küldi fényes urait.
NEGYEDIK ÉNEK.
Toldi és Bence már Rákosmezőn
jártak. Toldi háborog, hogy a ravasz király nem akarta őt felismerni, s arra
várt nyilván, hogy ő kegyelmet kérjen, pedig ő csak „a nép régi jó erkölcsét”
féltette, s Lajost szerette és most is szereti még. Ekkor utolérik őket a
küldöttek a király hívásával és kegyelmének szavával. Toldi boldogan fordul
vissza, s még boldogabb Bence, akit a nép lovastul a vállára emelve visz
diadalmenetben. Budán Toldi előbb a házába ment, hogy méltón felöltözhessen.
ÖTÖDIK ÉNEK.
A három éve nem látott öreg
házban rengeteg fegyver sorakozott. Bencének meghagyta gazdája, hogy fényesítse
ki azokat, hiszen: „Fénylenünk kell, öreg, fénylenünk még egyszer!” Ő maga
átöltözött, s mentéjében benn tartotta kurta buzogányát a morgó kutyák ellen. A
hátsó ajtón indul a királyhoz, mert unja a nagy hűhót.
A király nagyon várja már az öreg
Toldit. Közben a vidám apródok, az úri csemeték vigadoznak az előszobában.
Egyikük Szent Lászlóról mond éneket, de ez nem tetszik a többieknek, unalmasnak
tartják, s vígat kérnek. Ekkor egy másik egy Toldit csúfoló éneket ad elő, ezt
már meg is akarják tanulni. Belép a bajnok, akit senki sem ismer fel. Elkezdik
gúnyolni a vénembert. Toldi közéjük vág a buzogánnyal, szörnyet is hal három
apród. Majd beront a királyhoz, s rádörög: „Király, ha nem nézném vitézi
voltomat, / Majd fejedhez verném hét-tollú botomat.” Dühösen elrohan. A király,
megtudva, mi történt ott kinn, kiadja a parancsot: „El kell fogni Toldit! halál
a fejére!”
HATODIK ÉNEK.
Bence felforgatta a szobát, hogy
rendet tegyen. Az öreg kapust a lovak ellátására küldte, de neki magának is
segítenie kellett, mert a kapus, aki hajdan varga volt, csak bőr formájában
értett a lovakhoz. Hamarosan bedobbant Toldi. Buzogányát az asztal közepébe
csapta, hogy az behorpadt, majd megtántorodott s összerogyott. Bence látta,
hogy ütött az óra, s próbálta a vigasztaló szavakat, de Toldi elhallgattatta
őt. Ekkor érkezett Allaghi, a testőrzők feje, hogy lefogja Toldit. Toldi
válasza a királynak: „Csak ez egy órámat hagyja meg szabadnak.”
Toldi haldoklásának hírére a
király azonnal hozzá indul. Miklós még élt, s végső szavai ezek voltak:
„Nem hagyok örököst…
csak egy hű cselédet:
Azt kötöm szivedre - -
meg a magyar népet.
Szeresd a magyar, de
ne faragd le” – szóla,
„erejét, formáját,
durva kérgét róla:
Mert mi haszna símább,
ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a
faragatlan fát.”
A király válaszul hitet tesz
amellett, hogy ő mindig a magyar népért fáradt, de haladni kell a változó
világgal:
Hajt az idő gyorsan –
rendes útján eljár –
Ha felűlünk, felvesz,
ha maradunk, nem vár;
Változik a világ: gyengül, ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.
Hajt az idő, nem vár:
elhalunk, mi, vének,
Csak híre marad fenn
karunk erejének:
Más öltőbeli nép, más
ivadék nő fel,
Aki ésszel hódít, nem
testi erővel.
E szavak közben halt meg Toldi.
Még aznap este vaskoporsóba tették, s fáklyás nép kísérte Rákos mezejéig.
Harmadnap olyankor,
egy fölleges estén,
Domb emelkedett már
Toldi Miklós testén,
Amelyet az őskert,
bánatja jelével,
Behinte lehulló, sárga
falevéllel.
Nem jelölte a sírt
drága érc vagy márvány:
Bence volt az emlék,
lába felől állván:
Egy ásót ütött le,
arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új
havával az ég.
Vasy Géza
(Forrás: 44 híres
eposz-verses regény-elbeszélő költemény 477-498. old. - Móra Könyvkiadó 1992,
1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése