Csokonai Vitéz Mihály (1883-1805): DOROTTYA

A magyar rokokó legjelesebb költője, a plebejus népiesség első kiválósága, a racionalizmus legnagyobb magyarhoni poétája: klisék, amelyeket tankönyvek és gimnazisták koptatnak évről évre Csokonairól szólván; mondatok, amelyeket akár egymást kizáró tartalmaknak is vélhetnénk, ha nem hitelesítené őket egy ellentmondásaiban is egységes, nagyszabású életmű. A versailles-i pásztorjátékok hamis idilljének a finomkodó nyelvzenére, az artisztikusan kimunkált miniatűr képekre, a kacér erotikára építkező stílusa éppoly távolinak tűnhet a XVIII. század végi magyar valóság rusztikusságától, mint az aufkléristák klasszicizáló, elvont emelkedettsége. Ámde Csokonainál, aki a Hortobágy sárba süllyedt széléről tekint s vágyakozik Európa haladottabb tájai felé, a finomkodás kifinomultsággá nemesedik, s a gondolat elvontságának az átélt valóság ad hitelt. A szeretett nőt, aki a költő számára immár nem bálvány, hanem társ a szerelemben, még rokokó metszet után rajzolja elénk, ám „szenderegni” nem nyírott, cifra kertbe, hanem „plebejus fűzfák” árnyékába helyezi. Ritka, furcsa, de árulkodó jelzős szerkezet ez. Árulkodik a költő öntudatáról, vágyáról és akaratáról, amely a plebejusból polgárt nevel. A vidám anekdoták hősévé lett költőt, aki azonban húszéves korára már tudta: „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”, kora és tragikus sorsa késztette arra, hogy a kultúra világosságának s a polgár világának eljövetelét számára elérhetetlen távlatra, a XX. századra jövendölje.

Csokonai a „kálvinista Róma”, Debrecen szülötte, s korai árvasága okán apró gyermekségétől fiatal férfi koráig a híres Nagy Kollégium neveltje. Itt érett költővé, itt jutott a csúcsra poétai pályája, a dunántúli vándorévek után ide tért meg, s a nélkülöző, beteg költőt itt érte a halál. Debrecennek – a prédikátor írók után és a későbbi nagyok, Kazinczy, Kölcsey, Arany, Móricz és Ady előtt – éppen Csokonai jelölt ki végleges helyet a magyar irodalomtörténetben.

Sajátosan magyar, lassan a parasztiba visszasüllyedő polgárvilág ekkor a debreceni. A marhakereskedő tőzsérek nem is oly régvolt gazdagsága immár a múlté. A céhes ipar is sorvadozik, de él még a cívisnek, plebejusnak egyaránt képviseletet adó városi önkormányzat, működik a város kultúrájának központja, a Kollégium. És még valami: hiába a megcsontosodó kálvinista ortodoxia, él a függetlenség protestantizmusból táplálkozó szelleme, hiszen az nemcsak Róma, de Bécs ellen is protestál. Épp Csokonai kapcsán sok a vád a Kollégium professzori vaskalapossága ellen, de ne feledjük: a jobbágyivadékokat értelmiségivé nevelő oskolára nem lehetett minden hatás nélküli az elhíresedett tudós Hatvani Istvánnak vagy a hazai zenei nevelés úttörőjének, Maróthy Györgynek, a Voltaire-t fordító Szilágyi Sámuelnek a működése. A Kollégium – legalább jeles könyvtárával – ablakot tárt a nagyvilágra, s a diákság befogadta a Franciaországból Bécsen át szivárgó új eszméket. A tizenhét éves Csokonai társaival nyelvek szerint osztva fel a nagy irodalmakat, az olasz Ariostót, Tassót, Metastasiót tanulmányozza, a német Gessnert és Bürgert olvassa. Fordít is tőlük. És persze Voltaire-t meg Rousseau-t, aztán Diderot-t és a többi enciklopédistát. Holbach egyik filozófiai tanulmányából egy részt magyarra is ültetett. A francia nyelv közvetítésével bepillanthatott az angol irodalomba is. Tájékozottsága már egészen ifjan óriási. Magába olvasztotta és egyénien eredetivé tette mindazt, amit a kor európai irodalmából magyar földön, az irodalmi és szellemi életben meghonosítani szükséges és érdemes volt. Így, bár a meginduló nyelvújítási harcban az ortológusok akarták nevét zászlójukra írni, mégis ő lett a magyar költői nyelv és formakincs nagy megújítója.

Húszéves korában megjelennek első versei. Egy évre rá írásai gyűjteményes kiadását tervezi. Már készen vannak legfontosabb művei: Az Estve, a Konstancinápoly, a Zsugori uram stb. 1795 döntő fordulat Csokonai életében. Fegyelemszegéseiért, ám valószínűleg inkább az éppen vérbe fojtott magyar jakobinus mozgalom iránt táplált szimpátiája és radikális hangú versei miatt kicsapják a Kollégiumból. Az immár kész költőt kiveti magából a felnevelő közösség. Élete azon túl meddő küzdelem az irodalmi és emberi érvényesülésért.

Sárospatak, ahol joghallgató, majd Pozsony vándorlásainak állomása. A koronázó városban mecénás után kutat az éppen ülésező országgyűlés urai között. Hiába a néhány számot megélt Diétai Magyar Múzsa, verseinek ez a folyóiratszerű kiadása, nincs magyar előkelőség, aki az irodalomra pénzt áldozna. 1797 tavasza a nemesi felkelés gyülekezőhelyén, Komáromban találja. Mecénásra itt sem lel, de találkozik élete nagy szerelmével, Vajda Júliával, azaz Lillával. Hogy családot alapíthasson, tanárnak pályázik a keszthelyi Georgikonba, majd a csurgói gimnáziumba. Mindhiába. Lilla közben „a tiran törvénynek s a szokásnak meghódolt”, férjhez ment egy gazdag kereskedőhöz. A költő csak 1799-ben jutott egy évre helyettes tanári álláshoz Csurgón. Két vígjátéka (A cultura és Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak) meg egy komikus eposz, a Dorottya köszönhető ennek az esztendőnek. Csurgón kezdi írni első poetikai munkáit is.

Az eposz mint műfaj tartósan foglalkoztatta a költőt. Még csak 18 éves, amikor a klasszikus eposztravesztiát, a Békaegérharcot megmagyarította. Sárospataki diákként már tervezte, s a gondolat élete végéig elkísérte, hogy eposzt ír a honszerző Árpádról. Utolsó éveiben még dolgozott az Árpádiászon. Voltaire Henriade-ját mintának tekintve a magyarságot kívánta e művel a fejlett kultúrájú nemzetek sorába emelni. A műnek azonban csak töredékei maradtak az utókorra.

Az eposztravesztia és a komikus eposz a rokokó kedvenc műfajaihoz sorolható. Ez utóbbi műfajban a páros rímű felező tizenkettesekben írott Dorottyáé az elsőség a magyar irodalomban. Ez a vénlánycsúfoló „furcsa vitézi versezet” a maga nyelvi bravúrjaival, csengő-bongó rímeivel, költői leleményeivel, amelyeket át- meg átsző a dévaj, itt-ott – nem is kevés helyütt – vaskos kollégiumi humor, bizonnyal nem függetleníthető a Lilla-szerelem csalódásától. A korábbi korszak irodalomtörténet-írása szívesen látta a Dorottyában a köznemesi életforma szatirikus kritikáját. Maga Csokonai – bár vitázik a szatírává minősítéssel – arról szól a mű első, 1804-es kiadásához írott „Előljáró beszéd”-ben, hogy szándéka volt a „nemzeti luxus és elkorcsosodás” kigúnyolása. Ugyanakkor hangsúlyozza a műfaj hazai hiányát, írván. „Ez az a Dorottya, mellyel én poétai literatúránknak ezt a hizakját bétölteni igyekeztem.”

 **

DOROTTYA

ELSŐ KÖNYV. Ebédig.

„Nagy dolgok esnek meg a föld kerekségén”, s éppen most a Széchenyi főispán kaposi kastélyában. „Az örvendő Fársáng kiindúlt Budáról”, s „megindúlt Kaposba parádés sereggel.” Somogy megye öt járásából minden gavallér s „angyali magyar szüz” is oda igyekszik. Kapos lovas seregét Bongorfi, Marcaliét Cserházy, az igali népet Ecse, Sziget lobogóját Bordács, az ötödik „colont” Babócsa vezeti. Jönnek Somogy mosolygó szépei, de mások is: „… itt jön egy szán, s benne két vén zsana.”

Dorottya az egyik, egy öreg kisasszon,

Ki méltó, hogy reá örök párta asszon; (…)

A vénség béverte púderrel hajait,

Kitördelte kettőn kívűl a fogait:

Úgyhogy, ha bélottyant ajakit kifejti,

A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti.

Mellette aki űl, az öreg Orsolya,

Bíz az is csak ollyan elcsiszolt korcsolya,

S csak annyival külömb mamszel Dorottyánál,

Hogy asszony, s ötször volt Hymen oltáránál.

Az egész tábor fővezére Opor, az egész bálban a legdélcegebb gavallér.

Ebédre várva társalgással űzik el a „terhes únalmat”, az étel-ital után pedig víg tréfa, öröm, barátság s szerelem közt mulatoznak. Majd Carnevál feláll bársonytrónusában, emeli poharát, köszöntőt mond. Az ő tiszte, hogy az új asszonyokat köszöntse, s farsangkor férjhez adja a többieket. Szólítja Hyment, aki a „generál-násznagyi hivatalt” viseli, s elkéri tőle a nagy mátrikulát.

E nagy könyvben fel van jegyezve sorjába

Minden dámák neve pro-memóriába,

Akik már tizenkét esztendőt elhagytak,

Hanem hatvannégyet még meg nem haladtak:

Mert ez a két határ amaz epochában,

Mellyben már s mellyben még van tűz a dámában.

Veres kereszttel jegyzik, akiket eljegyeztek; az örök pártában maradtak neve mellé „asszú fügécskék írattak.” Bejegyzik az elmúlt farsang óta férjhez menteket, majd kétfelé válik a társaság, az urak aszut, a hölgyek kávét kortyolgatnak.

MÁSODIK KÖNYV. Estélig.

„Megpendül egyszerre Izsák száraz fája”, azaz megszólal a zene, készíthetik a vendégek a táncra „viszketeges lábukat”. Előbb az új mátkapárok, majd a friss házasok ropják. És jönnek sorban a táncok: a minét, az ánglus kontra, a lengyel, majd a stájer és a többi külhoni, míg Bordács meg nem jegyzi:

Mért nem táncol magyart az anglus, francia?

Csak a magyarnak kell más nemzet módija?

Így vesztjuk hazánkat a magunk kárával,

Külső tánccal, nyelvvel, szokással, ruhával.

Belefáradva a táncba, az éhes vendégek a vacsoráig különféle vidám játékokkal űzik el az időt, majd „édes tréfák közt” evéshez látnak. De Éris, a viszály és egyenetlenség istenasszonya nem nyugszik, s Kaposvár felé irányítja hintaját. Amerre megy, nyomában civódás támad. Ám a „leghathatósb dögséget” Dorottyába árasztja Éris: kráflivá – farsangi fánkká – változik az öreg kisasszony tányérján, ily módon költözik bele. El is éri célját.

Az utolsó falat lenyelése után Dorottya felfortyan:

Egek! már én tehát csak azért születtem,

Hogy férfi sohase feküdjék mellettem?

Miért juttattatok hatvan esztendőre,

Ha szert nem tehetek egy rossz főkötőre? (…)

A fársángot mindég tőltöttem vígsággal,

Hogy tán nem gyötörtök többé a lyánsággal:

Mit ért? nem is véltem, s már itt volt Húshagyó,

Húshagyó! Húshagyó! engem itthon hagyó! (…)

Mondtam, hogy akárki légyen, hozzámegyek,

Kezet csapok vele; csak leány ne legyek. (…)

Hordtam vólna mindég saját tenyeremen,

Csak könyörűlt vólna pártát-únt fejemen.

Bosszút forral. Elhatározza, hogy maga köré gyűjti a többi vénlányt – Mártát, Adelgundát, Rebekát s Orsolyát -, s felbujtja Fársáng s az ifjak ellen. Áldozatot mutat be a szerelem oltárán, Ámor meg, annak jeléül, hogy meghallgatta a kérést: „Egy kisded mennydörgést durranta balfelűl.”

HARMADIK KÖNYV. Éjfélig.

Mindenki vigad, ropja a táncot, csupán Dorottyában forrnak a mord indulatok. Összehívja kis táborát, s Rebekát kéri fel, legyen szószólójuk, tolmácsolja három kérésüket: először is adják Carnevált a kezükre, másodszor égessék el a mátrikulát, harmadszor pedig kövessék meg őket a nőtlen ifjak. Bordács az urak nevében visszautasítja a kéréseket, mire Dorottya hadrendbe állítja a dámákat: külön-külön a legaggottabb lányokat, a fiatal szüzeket, az özvegyeket s végül a legfortélyosabbakat, a leányanyákat. Felül egy baldakinra – egy díszes székre -, melyet nyolc szűz tart, s 12 próbált banyával együtt maga vezeti a dámaármádát. Szörnyű zaj s lárma közepette zúdul az amaronsereg Carneválra s a mátrikuláért Hymenre.

Csatáztak a merész dámák az ifjakkal

Szerelem mérgébe mártott szemnyilakkal,

De a kézszorítás és sóhajtás heve

Sok szépek szívében nagy pusztítást teve.

Ámor is beavatkozik, s a „hamar-szerelem friss puskaporával” sok leányzót leszerel. Opor, a legdelibb gavallér, hogy a csatának véget vessen, kijelenti, hogy még e napon vitézeivel együtt egy-egy kisasszonyt választ magának a szép ellenség soraiból, s annak adja szívét, aki legelőször megcsókolja. Erre aztán mint a felbolydult méhkas, a leányok feldöntve széket, tálcát, eldobálva, a zászlókat egymást tiporva tódulnak Opor csókjáért.

A baldakint tartó szűzek (is) elfutának,

S keze, lába, kitört marsal Dorottyának.

NEGYEDIK KÖNYV. Hajnalig.

A gavallérok megvédik Oport a dámák rohamától, akik szégyenkezve hátrálnak, s hű vezérüket egy oldalszobába viszik, hogy sebeit bekötözzék. Dorottya csúfos kudarc után élni sem akar többé, s hosszú szónoklatban végrendelkezik. Ám ekkor beront Rebeka a foglyul ejtett Fársánggal és a mátrikulával. A felélénkült dámák ítéletet hoznak: Fársángot (azaz Carnevált) ki kell herélni, a mátrikulát elégetni. Ám tűz üt ki, s az általános felfordulásban Carneválnak sikerül kiszabadulnia.

Már lecsillapodóban vannak a kedélyek, mikor valaki bogarat tesz a fülekbe: nem tűrhető, hogy az idén ilyen rövid legyen a farsang. S lám, a hajnali felhőből kiválik egy tünemény, a nyájasan mosolygó szerelemistennő, Citére. Békességet, örömet hoz, s törvényt tesz: a jövőben hosszabbra szabatja a farsangot, több lagzit, szerelmet ígér és jogot a nőknek. A legdelibb grácia pedig magukhoz hasonlóvá – ifjakká és szépekké – varázsolja a hölgyeket. Dorottya sem marad ki a sorból:

Dorottya leveté a vénség szőnyegét,

Mint a kígyó szokta téli lebernyegét.

Bételének gyenge hússal agg ráncai,

Kinövének mind a harminckét fogai,

Felderűlt ajakán friss rózsák nyitának,

Szemein idegen lángok lobbanának,

Ősz haja tűndökől bársonnyá barnúla;

Szíve benn repesett, teste megújjúla:

Egyszóval belőle – csudáltam magam is –

Delibb dáma válék, mintsem Szemiramis.

Kerekded fara is úgy domboroda ki,

Mintha bírsalmából harapták volna ki.

Épp jókor érkezik Ámor, hogy nyilát ellője reá és Oporra. Hívathatják a papot.

Stark Ferenc és Szathmáry Éva

(Forrás: 44 híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény 360-367. old. – Móra Könyvkiadó 1992, 1995.)