Két leányka, bájoló szép
Mint a kikelet,
Gyöngytavaszra nyilt ki, bár még
Egy sem ért telet.
Náluk nincsen e világon
Szendébb, lelkesebb:
Bátor egy a másikánál
Hőbb, szerelmesebb.
Összesugtak és magok közt
Tervet főztenek,
Hogy szerelmes ifjaikkal
Tréfát üzzenek.
’Én hát inditványozom, szól
Hévvel egy hamis -
Öltözkedjünk torzalakba,
Ez lesz április!’
’Én veled nem értek egyet
S így nem érni célt,
Rejtsük inkább el magunkat’
- Másik így beszélt. -
„Nekem – mond egy harmadik – nem
Tetszik mindennapos csin egy sem
Lenne április.’
S hogyha tán ohajtanátok
Jó tanácsomat…
Halljuk a derék tanácsot!
Mond a többi hat.
Öltözkedjünk férfimezbe
Bajsz s szakállosan,
Ez lesz a derék április!
Monda hangosan.
S mint a hét leány helyeslve
A tanácsadást:
Már a más perc megkezdé az
Átruházkodást.
Hát a szomszéd kis lakában
Hét csinos fiu
Mint vitéz? Talán hogy köztük
Egyik sem hiu?
Ollyak ők mint bármellyik lány,
Tetszelgő bohók…
S a szerelmes lányi csókért
Váltig lángolók.
- Nos tehát mi lesz a végzés
- Mond közőlük egy -
Ki leszen, ki kedvesétől
Csókot kérni megy?
- Egy se – mond egy barna – ebben
Meg nem egyezem,
Mind, vagy egy se, mert különben
Elhiresztelem.
S mit tevének? Elhatárzák
Nagy szeszélyesen,
Hogy leányi mezt cserélnek
Ünnepélyesen.
Gondolák: hogy női mezben
Csókot nyernek ők, -
S hölgyeikkel aprilt üznek
A hű szeretők!…
***
Már a hölgyek várva várták
A hű ifjakat,
A gunykaczagva illegették
Álszakállukat;
És az ifjak is közelgtek
Nőruhák alatt,
S mind a két fél azt remélte
Győztöt ő arat.
Rendre ültek, nyíl az ajtó - -
Szivök megdobban:
S hét fi helyt a szűk szobába
Hét leány toppan…
Egy se szólt, némák maradtak
Mint a tőkehal,
S vig szeszélyök elbucsúzott
Játsziságival.
Hölgyek férfi – s ők leánykört
Véltek lelni ott,
S mint a két fél éhes vágya
Igy kijátszatott. -
Igy csalódék a spanyol grand
A hü kép szerint .
Kire hölgy helyett öléről
Rút matróz tekint.
Már a hölgyek álszakálla
S bajsza hullni kelt,
És az ifjak szűk ruhája
Hosszakat feselt.
Mért a vig kacaj köröttük?
E zsivaj miért?
Ki pironkodik közöttük
Árulásaért?
Im a hölgyek bajsz s szakálla
Földre pártola
És az ifjak nőruhája
Mind kitágula…
Vége nem lőn a kacajnak
És fogadva lett:
Hogy ne űzne senki aprilt
Többé más felett.
S ifjaink, kik csók után úgy
Sóvárogtanak,
Esküvék hogy szándokokrul
szót ses szólanak.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
2026. ápr. 29.
Halászy József (19. sz.): Első április
Lauka Gusztáv (1818-1902): Tolvajpercek
Paul Kockot olvassa
Zsanetke szüntelen,
Főleg ha jó atyus
S mamácska nincs jelen.
S bár egyedül mulat
Kedves óráiban,
Halvány arcán a pir
Bevádló szine van. -
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Jeszenszky Dani (Danó 1824-1906): A völgyi leány
Keskeny völgy ölében
Bus magányosan
andalg egy leányka
Fölviditalan.
Ott virit a rózsa
Ott a liliom
S zeng vidáman a dal
Lenge lombokon.
Hajh hiába a dal,
Hasztlan a virány;
Nem vidul a dalra
A bus völgyi lány.
Lányka mért a bánat?
Mért a fájdalom,
Melly lehervaszt minden
Éket arcodon?
Mért adád a búnak
Ifju kebledet?
Nem találsz-e többé
Édes örömet?
S hallgat a lány, forró
Köny rezeg szemén,
Hallgat a lány, néma
Bánat ül szivén.
Arra jőnek ifjak
Dallal ajkukon,
S visszazeng a vig dal
A hegyormokon.
„Jer körünkbe, zord itt
Sorsod e leány;
Árt a néma bánat
Árt e bus magány.
Szép korunk virága
Most virit nekünk;
Azt megyünk letépni:
Lányka jer velünk!”
S hallgat a lány, forró
Köny rezeg szemén,
Hallgat a lány, néma
Bánat ül szivén. -
S melly fölött állt, hantra
Hullnak könyei,
Benne nyugszanak hajh!
Sziv reményei.
Zöld ruhában jő majd
Ifju lánysereg,
Vig dalával eltel
A mező s berek.
„Arcodon a bánat
Társné mit jelent?
A magány elhervaszt,
S bánatot teremt.
Szép korunk virága
Most virit nekünk,
Azt megyünk letépni,
Társné jer velünk!!”
S hallgat a lány, forró
Köny rezeg szemén,
Hallgat a lány, néma
Bánat ül szivén.
Ismét hölgyfüzér jő
A menők után;
Özvegyfátyolokban,
Arcban halovány.
Szomoru karének
Hangzik,merre megy,
Gyászdalára búsan
Visszazúg a hegy:
„Búban száll az est,
Búban kél a nap,
Nincs öröm számunkra,
Nincs az ég alatt.
Kedvesink sirjára
Tépni elmegyünk
Hervadott virágot,
Társé jer velünk.”
S gyászkörükbe állt a
Bánatos leány;
Özvegyfátyolában
Arcban halovány.
S míg a többi messze
Szed virágokat,
Hozzájok hasonló
Hervadottakat: -
A völgy bus leánya
Keskeny hantra hág,
Sirján kedvesének
Lőn hervadt virág!
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Beöthy Zsigmond (1819-1896): Csöndes álom
Fehér párnán fehéren
Egy ifju lány pihen;
És álma, keble csöndes,
Mint egyház ünnepen.
Rózsái archavába
Temetve tüntek el;
Nincs ajk, melly fölszíhatná,
Nincs olly erős kebel.
Mellette édesanyja
S testvére agganak:
Mikor kelend mosolygva
A nap sugárinak?!
De a nap elsugárzott,
S a lányka még pihen,
- És most sejté csak anyja
Megcsalt reményiben:
Hogy lánya istenének
Néztébe sülyedett,
S ezért hogy édes adni
Egy földi életet.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Tompa Mihály (1817-1868): Búcsuzó leány
Csendlakta magány
Búcsúzni jövék kebeledre!
Dallos csalogány,
Száz tarka virány,
Elválnom e kinos örökre!
Mert érezem.. oh de kimondani fáj:
Most látlak utólszor hüs erdei táj!
Megtérni akar
Emlékiben, édeni multam:
Kit lengve takar,
Bús siri avar:
Ah, itt kebelére simultam!
S a hű szerelem szavat ejteni félt,
Arról, csak az érzelem ajka beszélt.
És lelke magát
Mély andalodásba ha ejté:
S rám fűzve karát,
Forró ajakát
Ajkimra tapadva felejté:
Nem festhetem létem e pillanatát,
Mennyben vala lelkem, elhagyta lakát.
S ah, most szomorú
Ezernyi virágival a föld!
A lombkoszorú,
Mint őszi ború,
Fájó kebelembe’ panaszt költ:
Hüs völgy, kit öledre bu árja ragadt:
A sziv beteg érzeni bájaidat!
Ez végtavaszom,
Ez hinti siromta le árnyát…
Mellyen nyugalom,
Mint estfuvalom,
Altatva lebegteti szárnyát.
S míg dalt zeng hantjain a csalogány:
Megnyugszik ölében az árva leány. --
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Pájer Antal (1817-1881): Tavaszkor
Magasba leng föl a szelid pacsirta,
Dalár folyik le kisded ajkiról,
A mellyben a természet lelke szól,
Hogy a tavaszt virág- s örömre birta.
Hol az, ki keble szent sugalmiból
A legmüvészibb éneket megirta?
Vagy az, ki mesterékesen kisírta
Legistenibb dalát a szív alól?
Figyeljen e madárka zengzetre,
Midőn együgyű dalja mennyet ére,
Mi báj lehelli át ez édes árt?
De a ti lantotoknak énekére,
Az ujj mit ész szabályain kimére,
Hideg fesz ád csak őszi fénysugárt.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Lakner Sándor (1822-1847): A kisded halála
Elállt a szív verése,
Örökre megfagyott,
S picin koporsójával
Mély sírba záratott.
És nem remélve, mégis
Csalódik minden ész,
Ha a szép gyermekecskét
H a l o t t n a k hinni kész.
Nem élt ő a világnak,
Létét nem tudta még -
Csak á l o m f o l y t a t á s a,
Mit rá küldött az ég.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Tompa Mihály (1817-1868): A virasztó
A lányka, kis kezére
Hajtván le bús fejét:
Homályos mécsvilágnál,
Virasztá éjjelét.
Hogy csöndesülni tudjon
Fájdalma, nem hivé;
S arcán a szép tavaszból,
Mi sem maradt övé.
Fölnéz bágyadt szemével
És összeborzadoz:
Arc néz felé, hasonló
A sir lakóihoz. -
Szegényt míg úgy gyötörte
Kis szive bánata:
Felejtett tükörébe
Tévedt pillantata.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Lisznyay Kálmán (1823-1863): A siratók
Két ifju tart busan
Egy sirhalom felé,
Hol a legszebb virág
Enyészetét lelé.
Egyik testvért sirat,
A másik szeretőt;
Könyezzétek meg a
Szent búban szenvedőt!
De ők nem ismerik
Egymást s egymás buját,
S tovább haladnak így
A sir virágin át.
Mig végre rózsafán
Új sirhalom fölött
Megállnak zordonan
Keserves gyász között.
De a hant rétegét
Nem ölelhetik át; -
S zokogva ott lelék
Az édes jó anyát.
Az é g n e k szülte ő
Szép angyalgyermekét,
S a f ö l d ölelte be
Szűz keblét, hű szivét…
Jolánka gyönyörül
Virágza egykoron,
Eljegyzett mátka volt
A szende hajadon.
Lengyel lovag birá
A drága hölgykebelt,
Mig testvérbátyja rég
Merész csatákra kelt.
A hölgy imádta a
Kiűzött bajnokot,
S menekvő szivének
Hazát, keblén adott,
Mint templomot nyitá
Meg néki kebelét,
s az árva hontalan
Ott lelte édenét.
S most lelkén végtelen
A szánó fájdalom,
Dult szivén önmaga
Egy élő sirhalom!
Üdvromján a szülő
Némán imádkozott,
Illy veszteség miatt,
Ah ő nem szólhatott!
Illy kinra nincs szava
Elfogytak könyei,
Pedig a könycsöpek,
Enyhület gyöngyei!…
Szegény már harmadik
Halottját ásta el,
S most önmaga készül
Utánuk… mennybe – fel…
A bátya nagysoká
Megtudva a viszonyt,
Mellyet a szerelem
S az isten gondja font, -
Szivmetsző kinosan
Mint egy buverte lant,
Imigy köszönté föl
A lengyel hontalant:
’Üdvözlöm én a hű
Szerelem emberét!
Ki szivszakadva él
Ha veszti kedvesét.
Fohászit siralom
Szellőkké érleli,
S utána könyiben
Egy tengert sirna ki!
Testvérem kedvese,
Jőj karjaim közé,
Reánk e sorslepelt
Az istenkéz szövé.
Ha majdan éjfelen
Föld és ég elborul,
Szaggassunk sirfüvet -
S virágot vánkosul,
Milly fájó kéj leend
Ha róla álmodunk
S álmunkban ajkiról
Szellemcsókot kapunk!’
S illy kinbeszéd után,
Mélyen elalszanak
S fölöttük éjfeli
Sirszellők inganak.
E hármas bánatot
Az ég is érezé,
S megnyilott kebliből,
Egy angyal leng elé.
Gyöngyös párázatu
Borúpalást között,
Isten tündéreként
Leng a sírdomb fölött.
S kinek imáira
Megnyilt az égi bolt,
Ez áldás angyala
J o l á n k a lelke volt.
Övéit mennyben is
Olly hűven szereti,
Szellemkarjaival
Lelkéhez öleli.
Raphael bűve kell
Illy képet festeni,
Ki vásznán szellemet
Tudott teremteni.
Mert oh! Ki mondja meg
Fölötted sirhalom;
Mellyik három közöl
Legszentebb fájdalom?!
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Pönögei Kis Pál (Petőfi Sándor 1823-1849): Lopott ló
Mint a porszem, szélvész
Fuvatán,
Röpül a legény gyors
Paripán.
„Honnan, atyafi, olly
Hevenyén?”
’Pusztárul csikóval
Jövök én.
A nyeritő ménes
Ott legel;
Pej csikómat onnan
Loptam el.
Túri vásár nincsen
Messze már:
Szegény legény oda
Lovon jár.’
„Ejh, nem úgy, jó földi,
Nem úgy ám!
Adja kend csak vissza
Paripám.
Enyém a ménes, melly
Ott legel,
A csikót kend tőlem
Lopta el!”
De szavára nem hajt
A legény;
Őkegyelme már jó
Tova mén.
Mégis a gazdának
Vigaszul,
Hátra fordulván, így
Válaszol:
„Föl se vegye kárát,
Gazduram!
Hiszen úgy is elég
Lova van.
Hejh csak egy szivet birt
E kebel:
Azt is a kend lyánya
Lopta el!”
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Vajda János (? 19 sz.): Róma – Három képben
I.
A ronda szükség összevezet Tibér
Partjára éhes férfiakat, kik ott
Seregbe gyülnek össze, edzett
Karral emelni acélt egekre.
A kis falúbul város emelkedik,
És lesz diszévé a Capitolium,
És két halomrul nézi büszkén
A hamar őt uraló világot.
A gyülevész nép nemzet, erős leszen;
Törvényimádó, rendszerető, a harc
Veszélye közt ingathatatlan,
Halni tudó, de igát türetlen.
Nem a szerencse, férfi erénye győz,
Átszáll sasával a havasok fölött,
A tengereknek árja nem gát
Hogy letiporja a fél világot.
Hol a nap első súgarait veti,
Eufrat vidékin rettenetes neve,
Hol Iszter a tengerbe ömlik,
A skita hős erejét megérzi.
A balti tenger habjai ismerik,
Előtte hódol régi Britannia,
A gallusz úrnak vallja s a vad
Cantaberek faja megszelidül.
A szent Nilusnak habjai tisztelik,
Kartágo főt hajt s büszke Numidia,
És Róma földe lesz, hol Atlasz
Vállai a nagy eget feszitik.
Ki van ki hozzád mérni acélt erős?
Ki van, ki szembe szállani hős veled?
Egy nép vagy a világon ősi
Róma, - tied: hatalom, dicsőség!
Bámulja a nap szép palotáidat,
Nem hisz szemének; „honnan e fény, erő?
Honnét e sok kincs, e dicsőség,
Mellyre Olymp irigyen tekint le’?
És látja hogy nincs semmi lehetlen ott,
Hol férfikar küzd, s bölcsek igazgatók,
Hol vesztegetlen áll az erkölcs,
Hol haza és becsület szeretvék!
II.
Magasbra szálla, Róma, merész sasod,
Mint a világ más szárnyasa bármikor;
A föllege körét haladta
És beüté a tüzárba karmát.
Fölment a naphoz a mennyköveket hozott
Onnan magával; és remegett a föld;
A mint akartad, minden úgy lőn. -
Róma parancsai Zeüsz parancsi.
De nincs a szellem már e falak között
Melly a világot volt vala hóditó;
Nem indul e nép tettre, nem vágy
Fényleni népek előtt erénnyel.
Feledve, hagyva a rögös ut, simán
Csapongnak ők már kényeik, élv után;
Nem tenni, hagyni a vitézség,
És heveredni dus asztalokhoz.
Hol a vitéz faj, győzni tudó csupán
Vagy halni? Merre küzd, Scipio, hadad?
Hol sir leverve Hannibal? Hol
Dűl le romokba kevély Corinthus?
A mit szereztek harcban a hős apák,
Elkölti mostan dus lakomáiban
Az ivadék, melly telhetetlen
Bor- szerelem- s alacson negédben.
Nem hont szerez, nem védi a meglévőt,
De hogyha szükség, jól eszik és iszik
Érette, és elmondja gőggel
Hogy Romulus vala alkotója.
De jő a barbar; kardot, acélt mutat,
És elkiáltja: „már eleget falál,
Elég soká nyújtózkodál lágy
Pamlagodon, jere, küzdened kell.”
És Róma, nem mer küzdeni, honn marad,
S használni éltét dús lakomákba jár;
Helyette vérmezőkön izzad
Zsoldosa, és aranyának örvend.
De veszve van már, hogy kiadá vasát
Gyöngült kezéből. Hogyha te rösteled
Megvédni tüzhelyed, ne gondold,
Hogy leszen, a ki halált tür érte.
Mint jósolók, lett. Zsoldosaid magok
És zsoldosidnak főnöki nyomtak el,
Megjött a barbár a szelekkel
És levevé nagy arany palástod.
Koldus, mezetlen vagy kezeden nehéz
Láncok csörögnek. A Capitolium
Földulva, rontva; isenidnek
Templomait kirabolta vad nép.
Törölve vannak hajdani istenid:
Minerva, Jánus, Jupiter, és Venus;
Elrontva oltáruk s helyettök
Új hatalom nyeri áldozatját.
Oszd a világnak, rajta, parancsidat!
Hol van, ki hallgat szódra? Nevetnek ők,
Dőzsölnek, és te sirsz; ruhádnak
Gyász feketéje örökre tartó…
III.
Kit nagyra szültek, nagy marad az soká!
Kit tündökölni helyheze isten az
Ormokra föl, helyét birandja
Minden idők sorain keresztül.
Undok bünökbe fertezetig merült
Királyi Róma, s buknia kelle, mint
Még nem bukott más: földre hulla,
S barbar előtt ölelé meg a port.
De ködbül új nap égre emelkedék,
És messze küldé szende sugárait.
Tetszett az új fény a világnak
És öröm áradozá keresztül.
A harci ész közt templomok álltanak
Hol béke, csönd és szent nyugalom lakott,
Hol a hadak kemény vezérit
Megzabolázta az égi eszme.
Kiket veszély megdönteni nem tudott,
Kik a halállal szembe rohantanak,
Bárány gyanánt hagyák vezetni
Önmagukat, hova Róm’ akartad.
Te más alakban újra parancsolál,
Megrendülének mennyöveid előtt
Az egyesek, népek, családok, -
Rettegve a biboros királyszék.
Ki mondja meg, szent Róma mikor valál
Hatalmasabb: most, vagy mikor a világ
Kardodnak élét rettegé, és
A legióknak előtte hódolt?
Hajdan, midőn a Tigris-Eufratig
Parancsolál s a nyúgati tengerig?
Vagy most, midőn három világrész
Azt hiszi és teszi, mit parancsolsz?
Fényed nagyobb mint volt Augusztusé -
De már deleltél – szólj, mikor ébredez
Újabb korány ismét fejedre
Fénybe föröszteni büszke földet?
Mert nem hihetném hogy köd eméssze föl
A régi fényt és régi sugárakat,
Élned, ragyognod kell tenéked
Hosszu idők sorain keresztül.
A kor bebáboz néha egyéneket.
De pattan a báb s lepke röpül elő
És könnyű szárnyon száll magasra
Égi virágokon édelegni.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Vidor Emil (Kerényi Frigyes 1822-1852): Dalnokbaj
Dal a sziv hangos verése!
Egykor így daloltam -
A midőn a szerelemnek
Még ujonca voltam.
Nem, nem így van tarka nép
E magyar hazában:
Itt meghalhat énekével
a dalos magában.
Tedd szivedre kedvesedek
Lágy kezét s megérti -
Idegen hang a magyar dal
Még talán megsérti!
S míg közöttünk a leány mind
Honlány fogna lenni:
Jó fiú meleg sziveddel
Elmentél pihenni.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Pájer Antal (1817-1881): Lantomhoz
Jövel, jövel kezembe, árva lantom!
Ó hadd feszitsem föl szent hurjaid;
Zengd e sziv örömét, vagy bánatit,
Mint játszó zajlatát reád sohajtom.
Zokogd föl a véres mohácsi kanton
Lehunyt apáknak drága hamvait;
S zengd Mátyás gyözedelmi harcait,
Csatákra buzditó vezéri hangon.
És zengj szerelmet oh de hősi lángut,
Melly lelkesitve minden ifjat átfut,
Mint Vesselényi hölgyeé vala:
Hogy félve nyögje szét a szikla bérce,
S mind a ki hallja, tudja és megértse, -
Ez egy magyar sziv ősi gyászdala!
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Petőfi Sándor (1823-1849): Álomkéjben
’Mondád, anyám, hogy álmainkat
Éjente fösti égi kéz;
Az álom ablak, mellyen által
Lelkünk szeme jövőbe néz.
Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpültem
A levegőt, a végtelent.’
„Fiacskám, lelkem drága napja,
Napomnak fénye! Örvendezz,
Hosszúra nyujtja élted isten,
Álmodnak boldog titka ez.”
És nőtt a gyermek; lángra lobbant
Meleg keblén az ifjukor,
S a dal malasztos enyh a szivnek,
Midőn hullámzó vére forr.
Lantot ragadt az ifju karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyom a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.
Égig röpült a büvös ének,
Lehozta a hir csillagát,
És a költőnek, súgarábul
Font homlokára koronát.
De méreg a dal édes méze,
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága
Éltébül egy-egy drága nap.
Gyehenna lett az érzelemláng,
És ő a lángban martalék,
A földön őt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.
Ott fekszik ő halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülő bus ajka
Kínjának hangján rebege:
„Halál! Ne vidd el őt karombul,
Ne vidd korán el a fiút;
Soká igérte őt éltetni
Az ég… vagy álmunk is hazud?”
’Anyám az álmok nem hazudnak:
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő fiadnak
Anyám, soká, örökkön él!’
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Halászy József (19. sz.): Legédesb jutalom
Kis szobácska rejtekében
Barna ifju ült;
Asztalán beirt papirból
Több szelet terült.
Lángszemében vágya égett,
S kétkedés szivén,
Illy szelid, reményes arcot
Még nem láttam én.
Irt, de ollykor fölsohajtott,
S elmerült igen,
Mintha gyöngyöket keresne
Keble mélyiben…
S mint az eszmekép szivében
Fölelevenült,
Szép vonásin ihletettség
Égi fénye ült.
Műve kész lőn, s áttekintve
Néma rendelt:
Meghaladva látta benne
Szűk reményeit.
’Ida ah4 lerajzolám én
Bájvonásidat,
Szűmben élt a kép, s szivemből
E hű másolat.
Nézd a kék szem csillagában
Szűz szerelmed él,
Melly magasszerűbb a mennynek
Üdvösséginél;
Ajkidon mosoly virágzik,
Liljomártatlan,
És dalukban a virágnak
Tiszta méze van.
Hajselyemnek árnyzatában
Homlokod derül,
S kebled új haván a bájnak
Csábhatalma ül!’
Szólt az ifju s tulragadtan
Földi gondjain,
Elfogóék, s már ne élt hang
Mézes ajkain.
***
Mig az ifju képzetittas
Gondba sülyedett,
Székkarára egy madonna-
Fő ereszkedett.
Hókezét az ifju vállán
Megpihenteté,
Bájos volt: arcát szerelme
Megdicsőité…
S csók hangzék, és fölriadt az
Ifju általa, -
S Ida csókja szivsugallott
Művén lángola.
Ó! Idám – szólt – üdvözítő
Bájos angyalom,
A költőnek hidd! Ez a leg-
Édesb jutalom!!
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Tompa Mihály (1817-1868): Végpanasz
Tavasz van… a táj kéklő halmirul
Felém mosolygó élet, ah mi szép!
Halvány arcomhoz langy sugár simul,
Tántorgó lábam nyilt virágra lép.
S itt állok én… miként kinyilt virág-
Bokorban, a mult évi száraz ág!
A természet új köntöst ölte fel,
Föltámadása dallos ünnepén;
Ne kérdjétek: mért szenved e kebel,
Sötét bánatba mért öltöztem én?
Ki sirvirágot öntöz künnyivel:
Ünnepnapon is barna gyászt visel!
A kedves él, - de halva nékem ő…
Élő halottat gyászol életem;
Bús messzeség, a gyászos t e m e t ő,
Kitárt karommal el nem érhetem.
S a sirhoz vándorolnom nem szabad,
Távol kesergem szép halottamat!
Aggó szülék hiven karolnak át,
Még is szememben árva köny ragyog;
Kezet szorit velem sok jó barát,
S érzelmöknek választ nem adhatok;
Bús fűz levék kiszáradt útfelen,
S vágyam nem függ többé az életen!
Az ifju sziv egy kurta év előtt,
Vesztésiben is még erős vala;
Mig a jövőbe nyájasb képet szőtt
Tündér reménynek színes fonala.
Egy év alatt kihalt ez is… hiszen
Egy év alatt tavaszból tél leszen!
Hogy rám az ég megnyugvást küldene.
Hány puszta éjet átimádkozám!
De azt hallád csak kinom istene,
Midőn fásultan éltem átkozám!
Mindegy!… nincs többé mit veszitenem,
Ostor, vagy áldás egy becsű nekem!
Mert bár öleltesd újra őt velem:
Megőszültek az ifju napjai…!
Keblén nem él többé lángérzelem,
S fagyosak – mint halálé – csókjai.
Ha megtört a sziv nagy küzdelmiben:
Élvezni, kért üdvét is képtelen.
Ah hagyjatok gyászomnak engemet…,
Tudjátok: a tavasz ha elvirul;
Nem kell vihar, a megsárgult liget
Fonnyadt levele úgy is földre hull.
Kacagtátok keblem szent érzetét,
Hagyjátok a kin árva gyermekét!
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
- L – Ida (19. század): Alvó leányka fölöttem
Alszol kis gyöngyvirág,
Mint boldog üdvezült,
Szemedre dalszelid
S mézédes szender ült.
Arcodnak ifjudan
Elömledett havát,
A gyermek – ártatlan
Pirlob futotta át.
S ez arcnak bájegét,
Mellyen kegy ünnepel,
A szenvedélyború
Még nem redőzte el.
Igy szép vagy édesem
Gyönyördus égi szép,
Mint jámbor gondolat,
Mint tulvilági kép!
Aludják bájvirág,
Álmod nyugodt legyen,
Mint angyaltársidé
A titkos mennyeken.
S ha majd fölébredendsz,
Kiolta szendered,
Mint alva légy nyugodt
És olly elégedett;
Mert mint hogy szenvedély
Átjárna tőrivel, -
Úgy inkább édesem
Többé ne ébredj fel.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Samarjay Károly (1821-1894): Visegrád
Hast du das Schloss gesehen
Golden und rosig wehen
Die Wolken drüber her.
U h l a n d.
Visegrád! Ormodon
Hajdan király lakott,
Most is a saskirály
Szirttrónon fészkel ott.
Naponkint útasok
Rád föltekintenek,
De kéz nem int alá,
Lakóid nincsenek.
Kopár szirtormaid
Kékellő mély vízen,
Habokban fördenek
Dunánknak medriben.
Tükörben látszanak
Ezüst hullámiban,
De tornyod viz alatt
Im fölfordulva van!
Minden fölfordula
Benned, s rég puszta lőn,
Villám s fölleg honol
Veled magántetőn.
Még áll az egykori
Rabok mohos fala,
Lánccsörgés és panasz
Közötte elhala.
Hol van Zách és dühe?
Ébredni ő se fog…
Hol tőre villogott
Ott rommadár huhog.
Hol vannak magzati?
Hajh! Ők ártatlanul
Haltak, de sírjokon
Átok viharja dul.
Klára! Szelid leány!
Rablott erényedért
Mért lettél áldozat?
Mért vől olly szörnyü bért?
Károly! Tőled hová
Szállt a jog istene,
Midőn zsarnokszavad
Kiáltád ellene?
Hol voltak a szegény
De gyáva honfiak,
Kik gyász parancsiban
Egyezni tudtanak?
Miért nem keltek ők
A honnak gyermeki,
A trónt és a hazát
Bűntől megmenteni?
Nem volt ki szót emelt
A tipratott jogért
Nem kért véres boszút
A nép illy tettekért? -
De éjjel láng között
Jőnek Zách magzati
Felhőn, s Károly lakát
Átkuk megrengeti.
Tüzes villám közöl
A romra néznek ők,
Ártatlan éltükért
Boszút, gyászt hirdetők.
A zsarnok fénylakát
Dörögve nézik át,
Zúgják enyészetét
S a villámok szavát.
Zúgják és rémesen
Inognak a falak,
Visegrád! Romjaid
Dörgés közt foszlanak.
Vagy új derű hasad
Ismét eged fölé,
S eltünnek rémeid
Az éjlepel mögé.
Újonnan hajnalon
Piroslik romfalad,
Hol Mátyás trónja állt
Arany felhők alatt.
A hajnal csillaga
Melly éjben rejtezett,
Reszketve rád tekint
S eltűn romod felett.
Hűs szellő lengedez
Táv erdők mélyibül,
Az ébredő madár
Dalt zeng bérced körül.
Tudnék mint istenek
Teremtni, porba még
Nem szállnál, romtetőd
Újonnan fénylenék.
De én ledőlt falad
Mozdítni sem tudom,
Enyészted s multadat,
Azt zengi csak dalom.
Tetődre szállok, itt
Az anda képzelet
Merengve századok
Enyésztén átvezet.
Miként az égi hold
Tetőn és völgyeken,
Varázsban reszkedez
Borongva képzetem. -
Romodbul egykori
Fényed ég fölmerül,
Mögötte képzetem
Álmokba szenderül.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Beöthy Zsigmond (1819-1896): A hontalan
Ha mégysz ki reggel ember a mezőre,
Ki honnal birsz, de melly csak lak nekem,
Hol zöld selyembe szövék a virágok,
De hol virág számomra nem terem;
Ha mégysz hajnalban e selyem mezőre,
Meglesni a kelő természetet,
S fris arca pompájába elmerülve,
Hallasz vidám s fájdalmas éneket:
Csodálkozzál, hogy a szenny tiszta kék,
S hogy len mégis harmat csilláma ég!
Öröm, könyű, és fájdalom s vidámság
Szövik csak életté az életet;
Még a nap is félhet borútol estig,
S gyakorta pályáz el felhők felett.
- Két ember üdvözölte künn a hajnalt,
Nevetni, sirni mindegyik tudott;
És sirt az egyik, társa míg mosolyga,
S bú és öröm két dalba olvadott.
A honfiu méltán dalolt vigan;
De sirtam én megtépett hontalan!
Ti! kik mondjátok sirni gyermekesség,
S haszontalan kesergni hon miatt,
Ha van föld, melly kenyérrel és vizével
Enyhitni fogja éhem s szomjamat:
Ti halljátok meg szívem vallomását,
Melly mint imádság, olly bünszenytelen:
Mikép hazámmal lelkem összefüztem,
És lánca áthat földi éltemen,
S szakasztanám ki szűmből e hazát:
Öngyilkolásnak venném el díját.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Lakner Sándor (1822-1847): Népdal
Hét meg hat: az tizenhárom:
A farsangot alig várom,
Mint tavaszt a fürge fecske,
Mint urát az új menyecske.
Beh okos volt az a fajta,
Ki a párost kigondolta; -
Bús a leány, ha egyedül
Tornác alatt epedve ül.
De ha szépen mint virágszál
Hű Palkója mögötte áll:
Szive dobog örömében
Táncra kelne jó kedvében.
Kinek nincsen páros ágya
Be sem nőtt a feje lágya;
Azt sem tudja a nőtelen
Miért mosolyg nap az égen.
Gyakran könyez, gyakran sohajt,
Ismeretlent kiván, ohajt,
Egyszer izzad, másszor fázik,
Még sem tudja, mi hibázik?
Jertek hát előmbe, lányok,
Ártatlan szép gyöngyvirágok!
Ki meghódít utójára,
Azt viszem el a tanyára.
A barna hogy pirul amott,
Mintha tudna minden titkot,
Tudja is, hogy minden áron
Tőle függ csak boldogságom.
Jer hát elő, kedves Maris,
Te kis bohó, te kis hamis!
Ne sirj, hisz a jövő télen
Te lészsz az én feleségem!
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Samarjay Károly (1821-1894): Népdalok
I.
Isten hozzád
Isten hozzád drága szép galambom!
Lelkem is sir, én Dunába ugrom.
Meghalok, mert csókot másnak adtál,
Hejh! A kert végében mit fogadtál?
Majd ha erre visznek s földbe tesznek,
Jőj a sirhoz, mondd el a keresztnek,
Hagy te egykor engemet szerettél,
S meghaltam, mert más babája lettél.
Jaj de siromon ne sirj galambom,
Mert én azt a siron át lehallom,
Megfordulnék és a sirt kitörném,
Felpattannék, szived át ölelném,
Meghalnál, vagy megijednél tőlem,
S föld végéig futnál majd előlem.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Tárkányi Béla (1821-1886): A nemtő (ballada)
Még csönd van a város fölött, -
De im zendül a vészharang:
S a nép ijedve összefut,
Sok ajkakon megáll a hang.
Szétnéznek… barna füstgomoly
Kavarg szikrázva ég felé,
A bősz láng mit csak érhetett
Kimélet nélkül elnyelé.
A szél kitárva szárnyait
A lánghoz bosszutársnak áll,
S a fölriadt város fölött
Ropogva, bőgve s rontva száll.
Bus vérpalástot ölt az ég,
És szánakozva visszanyög
A tompa zajra, melly felé
A tűzörvényből felhörög.
Itt félig égve gyermekét
Kapá ki anyja és szalad,
S atyját emelve görnyed egy
Fiú a kedves suly alatt.
Ott férje biztos karjain
Fut egy nő üszkön lángon át,
Amott barátot ment meg egy,
A tűznek hagyva vagyonát.
Oh milly magasztos győzelem,
Mit illy halálos vész felett
Feledve mindent s önmagát
A sziv igaz szerelme volt!
Dühöng a szél, pusztít a láng,
Ropogva dülnek a falak,
S sok élet és remény fölött
Bús sírkeresztül állanak.
Terjeng a vész, s egy házra csap,
Melly minden sarkán fölremeg;
Tüzéből hű testvéri kar
Egy sápadó nőt mente meg.
„Hah gyermekem!” kiált a nő
S a lángba visszatörni kész,
Kiált, de nem bocsátja őt
Új vészbe a testvéri kéz.
Kit érhet gyötrőbb fájdalom,
Miként egy hő keblű anyát
Ha kötve vannak karjai
S veszélybe látja magzatát?
De a hol elhal a remény
S minden segély sükertelen,
Az ur hatalmas szelleme
Nemes szivekben megjelen.
Pusztit a tűz, a nő kiált:
S a város békeangyala
A lelkes érsek ott terem
Arcán erő s részvét vala.
Jön, lát, hall, és körültekint,
„Ki megy be – szól – a gyermekért”
És szózatához súly gyanánt
Tesz kétezer forintnyi bért.
Mindenki meglepetve áll,
És hallgat mozdulatlanul,
A tűz ropog s alél a nő,
A főpap szive tettre gyul.
Vizet vön és az égre néz,
S isten nevével bérohan
A gyáva népség arcain
A szégyenülés pirja van.
Dühöng a szél és reng a ház,
Feszült kebellel áll a nép
S a főpap hozva a fiut
A láng dicsfénye közt kilép.
A nép szemében köny remeg,
S fölharsog hálaszózata,
Imádva istent, hogy neki
Illy lelkes főpásztort ada,
A nő föléled, hála szól
Szivében, ajkán s szemein,
de már a n e m t ő akkoron
Máshol segite hivein.*
(* E nagylelkű főpap Apchon auchi érsek volt.)
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Lauka Gusztáv (1818-1902): Őszinteség
’Alszol-e Tinikém
Te kis szőke bohó,
Csevegjünk keveset,
Tőled édes a szó!’
„Bácsikám, bácsikám
Hiába beszélek,
Megmondtam már! – neked
Alszom a míg élek.”
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Liszy Vajk (Liszy István 1821 körül -1893): Bertához
Leány! Ha elgyürüzted
Szerelmes szivemet,
s keblemben fölgyulasztád
A pusztitó tüzet.
Jőj! Oh siess – im esdek,
Eloltni szüm hevét,
S csókzáporoddal öntsd le
Szerelmem lángtüzét.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Jámbor Pál (1821-1897): Egy anya gyermekéhez
Munkára föl! Hosszú a nap,
Sorsom beteg, szegény,
S fölöttem súlyos fölleget
Hallok zuhogni én.
Fonyadt az arc, a test nehéz,
Mint tél a sziv hideg,
Örvény a lélek, mint a sir
Az élet olly rideg.
Nem gyúlad a kebel honért,
Üres, nincs isten ott,
Kemény kérgére istenül
A gyűlölet fagyott.
Élet, halál, vagy álom ez?
O ennek nincs neve!
Nem él, nem hal, nem álmodik,
Ki élve holt leve! -
Kié e kép? Nem ismered
Gyermek: te képed ez!
Ki ifju-aggon dicstelen
Sírod felé sietsz.
S ha jő az éjszakóriás
- Pirulhatnál! – ki véd?
S több éltet – nincs föltámadás -
Nem ad se föld sem ég! -
Puhulj! S ha hallasz vérzeni
Egy elgyöngült anyát,
Gondolj reám, s átkomra majd,
Én voltam az - h a z á d.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Halászy József (19. század): Kútba estem
’Kútba estem’ – szólt a lányka,
„Ki huzzon ki kedvesének?”
’Máli, Ida, vagy Mariska’.
„Férfinak kell” felelének.
De a lányka ellenálla,
Bár a csókért úgy hevüle,
És e percben a szobában
Sirsötét homály terüle…
„Szabad a csók!” a pajzának
Egyetértve riadának,
S már a lányka ajka csókolt,
Mint e szók hozzájutának.
Új világgal monda a kör:
„Készen állnak a kihúzók!”
’Semmi vásár – szólt a kedves -
’Csak sötétben szabad a csók!’
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Császár Ferenc (1807-1858): Számüzött szerelem
Ah nem mosolyg már, Emma, szép szemedből
E szivre üdv; - te engem nem szeretsz!
Mit nem hivél, im, már is teljesüle,
Szerelmed nélkül még boldog lehetsz.
Boldog?… De kebled boldog mint lehetne,
Bár számkiűzte pártos magzatát?
Csöndes leend az; ah de földeritni
Ki fogja annak elpusztult honát?
Most számüzöttként bolyg, oh hölgy, szerelmed,
Bolyg elhagyott, nem ismert téreken,
S csak szűm kíséri tartós bánatával,
Kiséri hiven gyászos énekem.
S ha majd kifárad, és leül pihenni,
És visszanéz, hogy lássa szent lakát,
Hogy lássa egyszer még, s talán utószor
Csöndes – magában zsarnok asszonyát.
Bágyadt fejét nem fogja fölemelni -
A bú megölte őt, és társait;
Együtt nyugosznak: szűm, dalom, szerelmed,
Egy hant boritja síruk titkait!
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Császár Ferenc (1807-1858): Számüzött szerelem
Ah nem mosolyg már, Emma, szép szemedből
E szivre üdv; - te engem nem szeretsz!
Mit nem hivél, im, már is teljesüle,
Szerelmed nélkül még boldog lehetsz.
Boldog?… De kebled boldog mint lehetne,
Bár számkiűzte pártos magzatát?
Csöndes leend az; ah de földeritni
Ki fogja annak elpusztult honát?
Most számüzöttként bolyg, oh hölgy, szerelmed,
Bolyg elhagyott, nem ismert téreken,
S csak szűm kíséri tartós bánatával,
Kiséri hiven gyászos énekem.
S ha majd kifárad, és leül pihenni,
És visszanéz, hogy lássa szent lakát,
Hogy lássa egyszer még, s talán utószor
Csöndes – magában zsarnok asszonyát.
Bágyadt fejét nem fogja fölemelni -
A bú megölte őt, és társait;
Együtt nyugosznak: szűm, dalom, szerelmed,
Egy hant boritja síruk titkait!
Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Sujánszky Antal (1815-1906): A játékos
I.
„Szerencse! Egyszer légy hivem,
Imádód el ne hadd;
Könyörre mért nem lelkesit
Már annyi áldozat?”
Igy szól az ifju, s rémesen
Eltorzult arcain
Hajat borzasztva fölmerül
Az óriási kin.
Hiába zeng marasztalás
Nejének ajkirul,
Kit oldalához égi kegy
Kötött őrangyalul.
É szirtrepesztő hangokon
Hiába kér eseng,
Föllegredőzött homlokán
Derüfény nem dereng.
Hiába szól: az istenért!
Tekintsd nőd, gyermeked,
Irántunk nincs-e szűd ölén
Egy csepnyi szeretet?
Éhség kopogtat rémesen
Lakunknak ajtaján,
Hajolj könyörre lángoló
Szerelmünk zálogán.
„Ti élni fogtok, oh! Igen
Gyönyörben élni még.”
Kiálta ő, s az angyali
Nő ajkin csókja ég.
És mintha bőszült párducok
Üldöznék, elrobog;
S a szende nő halványszelid
Arcára köny csorog.
II.
Sötét teremben pisla mécs
Halvány sugárinál
Vad cimborák csoportja kincs-
Rakásnál körben áll.
A szenvedélydult arcokon
Remény és félelem
Dühös csatát viv, mint külön
Hatásu két elem.
S a néma csönden át öröm
Vagy kinkacaj sivit,
Mint a szerencsefordulat
Zsebet tölt és ürit.
S az ifju ott, kiért a nő
Keservkönyűje folyt,
S szívének visszaszerzeni
Reménye haldokolt.
S kiáltá: „többet cimborák,
Csak az nyer, a ki mer;
A bátor ér magas tetőt,
S a gyáva lenn hever,
Hiába, a sors változó,
Ma engemet kegyel,
Ledér mosollyal perc alatt
Kebléhez mást ölel.”
S szilaj kacajjal gúnyolá
A vesztő társakat,
Kiket tovább is merni készt
Már ennyi áldozat.
Dörögve szólnak, száz arany!
Nem, kétszer annyi még;
Szerencse istenasszonya,
Kit érend veszteség?’
Kereng a kártya és a kéz
Remegve tartja azt,
A szenvedélyharc annyi sziv
Erében vért fagyaszt.
S az ifjut éri veszteség,
Kisebb a pénzhalom,
S hideg verejték gyöngyözik
A felhős homlokon.
S kiált: „vegyétek ördögök
Csak az nyer a ki mer;
Az első kártyán mind e pénz,
Előttem melly hever.
S a pénzzel égi üdvöm is,
A nő és gyermekem,
Kiket vesztökre ihletett
A leghübb szerelem.
Szerencseharcra vérszopók!
Vagy élet vagy halál.
Lássuk, ki lesz, ki kéjözönt
Vagy kinpokolt talál.”
’Mi elfogadjuk’ lőn a sors-
Határozó felelet,
S a torz vonalmu arcokon
Alig lelsz életet.
S e bűnodúban csend honolt,
Megrázó a kebelt,
Minő a ős chaos fölött
Gyászolva ünnepelt.
S a néma csöndet ez szilaj
Sikoltás tépi szét,
S a vesztő ifju elrohan
Végezni életét.
S kün a viharzó förgeteg
Szivéhez olly rokon,
Felejtni készit nyughelyet
Zajos hullámokon.
S a zúgó szélvihar neki
Habörvényt nyit sirul,
S a bevesző fölött megint
Sirhanttá tornyosul.
III.
„Oh! Add anyám, add nyughelyül
Kevessé szivedet,
Ott tán az éhség nem gyötör
Halálig engemet.
Kün a borús ég záporoz,
Te itt ben könyezel;
Reményem bágyadt csillagát
Buéjed oltja el.”
’Bizzál az ég kegyelmiben,
Fiam légy csöndesen,
Mihelyt a förgeteg szünik,
Atyád is honn leszen.
Mert visszahozva gyámolul
Nekünk az isten őt,
Ki veszi nem hagyja soha
A jámbor szenvedőt.’
S a gyermek anyja kebelné
Felejtve bánatát,
Buzgó ajakkal zengi le
A szende estimát:
„Isten! Ki égi trónon ülsz,
Dicsérjük szent neved;
Tiéd az ég, a föld: te adsz
Nekünk létperceket.”
S imája, mellyen angyalok
Sirának könyeket,
Hogy ajkain lezenge, hall
Nehézkes lépteket.
A tompa zaj közelbre hat,
Az ajtó megnyilik;
S reményük tünde csillaga
Mély gyászba öltözik.
A férjt, ki nem szerette hűn
A nőt és magzatát,
Halottan hozzák, és iszap
Rutitja hajzatát,
Szemének fénye megtörött,
És arcvonalmiban
Az óriási szenvedély
Rémképe vésve van.
A nő előtte, könytelen
Szemekkel, egy szobor,
Szivében a kétségbesés
És hit csatája forr.
És ajkain nem leng panasz,
Nem átok kinjaért,
Mit a könnyelmü férj öröm-
Fosztott éltére mért.
S még egyszer a szerelmi láng
Elárad hű szivén,
És csóközönben elterül
A férj hült tetemén.
S ez indulatroham között
Dult szive megreped;
És házról házra megy fia
Koldulni kenyeret.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Tompa Mihály (1817-1868): Lant és korona
Ti csak mulattok a költő dalával…!
Szép nektek az, - piros bársony darab,
Ha tudnátok: hogy egy élet szivéből
Folyt a pirosra festő drága hab!
S elgyultok-e a dalnok énekére…?!
Szép nektek az; fénylő selyem-szövet;
Ha tudnátok: hogy ő szivérzeménye
Szent szálaiból szövé az éneket!
Lelkének abból sző, selyembogárként,
Tündérhont a lant fölszentelt fia;
S mint Illést tűzszekéren elragadja,
A fönnen szárnyaló phantasia.
Röpül, röpül… de visszahall palástja,
Fönségiből lezeng az égi dal;
S vagy rózsaszárnyon jő, vig csattogással:
Vagy a kebelnek szent fájdalmival.
Sötét a föld, - a költőrajt idegen!
Lángszellemét a por le nem köti;
Türhetlen a nyűt, bár gyémánt s arany;
Trón és korona földi sár neki.
És lepkeként, melly áttöré gubóját,
A költő lelke mennybe visszaleng;
Szeneltessék meg ő neve… s porember,
Hajolva halld, mit égi lantja zeng!
***
Indúl a dalnok, utra kél vele
Tündérvilága, lantja, kebele;
Jár a világon, énekelve jár,
S édes dalától zeng a földhatár.
Elnémitván az édes csattogányt:
Az est fuvalma hallni őt megáll,
Bús dalt ha zeng, sirhalmok orminál.
Éjben a holdnak méla fényinél,
Édes szerelmet lantol – és regél.
Várak mohlepte omladékain
Föltámad a mult lantja hurjain.
Örül, sir a nép, hol fölzeng dala,
Szivét találva érzi általa.
Száz fő hajol meg a dicső előtt.
Mindütt dalának hire várja őt,
S a nagy világon, bármi utra tér,
Fürtin fris ágtól zöldül a babér. -
***
Dus tartományban a lantos megáll,
Holott dalára vágy az agg király;
Ő énekel… s szól rá a fejdelem:
’Ne hagyj o dalnok el, maradj velem!
Agg éltemnek már hosszu árnya van,
A csöndes esetet várom untalan,
Dalolj, míg élek, édes dalt nekem!
És oszd meg a királyi irónt velem;
Kincsem nagy, - birtokom kiterjedett,
Uralkodván tiz nagy nemzet felett,
S majd lantodon zengj lágy álmot reám…
S lesz éneked jutalma: koronám’
Ő mond: ”a költő csak lantjának él,
Nehéz koronát érte nem cserél.”
S indul… de a királyleány legott,
- Képzelni szebbet álma sem tudott,
Nem földi ő… tündérvilági szép! -
Eléje, napszemét lesütve lép:
„’O dalnok! – így cseng égi dalszava,
- Emelkedvén szűz keble bűhava -
O dalnok! A trón, gyöngy s arany mit ér?
Szivem maraszt, s szerelme lész a bér;
Mennyről te lantod bájos hanginál,
O én tudom, gyakorta álmodál,
Mennyből a mennyet néked e kebel
Lehozza, dalnok, lángérzelmivel!
Maradj… o légy miénk… szép dalnokom!”’
Küzd… szédül a költő e hangokon,
S a tárt karokba elbüvölve hull. -
Megpattan árva lantján im a húr -
Feledve lét… dal… ajkok összeforr…
Hah, … szellemen győzelmet ül a por…!
***
Fön, - trónja biborán a dalnok ül,
Fény és hatalm sugározván körül;
Szivét tündérhatalmu nő-kebel
Forró szerelme melegiti fel.
S kihez keggyel mosolyga istene,
Kit a dal bajnokává fölkene:
Lantot ragad… de kürt riad legott,
Csatára hi királyt s hű bajnokot;
És elhal a dal – zúgván harcmoraj, -
Mint bősz viharban a kebelsohaj. -
Megtér az ütközetrül a király;
A nép örül; a dalnok szive fáj.
S míg a hon ül győzelmi ünnepet:
Titkon borong a harcbabér felett.
Hatalma nőtt, - leverte ellenit,
De ah, költőt csak a lant boldogit!
Királyi székén, izzadozva ül,
Száz gondok ölyve röpkedvén körül,
Országa súlyos terhe vállain.
Felé panasz sir ezrek ajkain,
Igazságért népek kiáltanak. -
S utána a nap fáradalminak,
Ha est borit be völgyet és tetőt,
Keblére vonván bájos hölgye őt,
Meglopja éjét, lángzó érzemény
S kéjmámornak merül el tengerén…
S ha szende nője mellől álmiban
Magát ellopva, lantjához suhan:
Mit ujja reszkető hurjain kicsal,
Ah… szárnyszegetten porba hull a dal!
Bus a költő, - szivén nehéz seb ég;
Pokolba hullt, ki mennyet álmodék.
Ah, más a dal tündérvilága, más
Huron kel a bú s a vigasztalás.
Ott fön röpült… göröngyös itt az ut; -
S hervasztja fürtin a zöld koszorut,
Mit érdemágakból a hir fona,
Égő sugárival a korona. -
De összetörni földi láncait,
Megcsattogatván fényes szárnyait -
Im, ébred a szellem hatalmasan:
S arany, gyémánt a porba sujtva van.
A dalnok él! Im, égi lantja zeng,
Lelkének bájvirága földereng;
Eltépve hull le porba a bilincs,
Csalfényiből a dalnokon mi sincs,
És szenvedelme, melly csak földi volt,
Vak ösztönével szivéből kiholt. -
Nagy a szellem! Soká nem tűri ő
Nyügét, - s melly rabbá tégye nincs erő!
***
Kel a dalnok; s a bércek orminál,
Föllelkesülten, lantjával megáll:
Dall, - s öndalától elragadtatik,
Mit árrohamtól a könnyű ladik.
Fején kizöldül újra a babér,
Nagynak, dicsőnek szűk e földi tér!
S im fölmagasztalt lelke, romjainál
Porbörtönének, mennybe visszaszáll. -
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tázvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Pájer Antal (1817-1881): Egy müvelt hölgyhez
Mint a nemes gyémántnak közepén
A nap sugári összetükröződnek:
Ugy rólad a báj és a csáberőnek
Központosult tökélye leng elém.
Hát még a dus müveltség s szüz erény,
Mellyek reád legszebb fényt kölcsönöznek!?
- Fődiszeül lehetnél bármi körnek,
E tulmüvelt kor ál s hazug delén.
De lány! A báj összes birása mellett,
Ha nem heviti hon szerelme melled, -
Silány üvegház kórvirága vagy.
S majmold bár a világ megannyi nyelvét,
Ha ős hazádé nem zeng ajkadon szét, -
Müvész korunk rezgő cimbalma vagy!
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tázvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Vidor Emil (Kerényi Frigyes 1822-1852): Harangszónál
Nyugszik a völgy szenderegve,
Est pirul le ormiról -
A torony csengő lakója
Régi hangon szólva szól.
Hallgatom, s ismert szavára
Elmerengek boldogan:
A ki önté a harangot
Tudja isten merre van!
És benyúlok gondolattal
A jövőbe, hogy ha majd
A jelennek nemzedéke
Nem örül és nem sohajt:
Lesz talán, ki énekimre
Elmerengjen boldogan,
Gondolván – ki ezt dalolta,
Tudja isten, merre van!
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tázvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
Lisznyay Kálmán (1823-1863): Álomdal
Édes álom
Légy halálom
Reggelig!
Az álomképet,
A tündeszépet,
A mátkaszivek,
A tisztahivek,
Kedvelik.
Ha énvelem
A szerelem
Csöndes éjben
Álomkéjben
Ünnepel;
Üdvre talál e mátkakebel
S szivcserére vágyik,
Érzete lángja ha játszik
Álmai bájos képeivel.
Csöndes álom!
Ideálom
Föltalálom kebleden,
Szellemed e sziv mélyibe hat,
Mert szeretőmnek képe mulat
Velem homályos éjien.
Csillaggyöngyös
Éjszakában
Nyugszom tünde
Hölgy karában,
A ki szivhevülve,
Félig üdvözülve
Lángkebelemhez füzi magát,
Lágydad édes
Csókot ád,
S isszuk a kéjmámornak
Harmatát,
S kebleden o szerelem,
A gyönyör üdvét
Ünnepelem.
Ezüstfolyam, aranyvirág,
Mosolygó kedv, zöld ifjuság,
S szivolvasztó zengemény,
Álmaimban élemény.
S mint játszi méh a rózsafát,
Szivem kelyhét úgy lengi át,
Kéjteremtő
Érzemény,
Egy istennő
- A remény.
Oh édes álom!
Légy hát halálom,
S ha ébren fájdalom,
Sohaj, köny, siralom
Vár engemet,
Ugy érted elcserélném
S tündérálommá tenném
Az életet.
Forrás: Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tázvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.
2026. ápr. 28.
Pap Kálmán: 1853-1934): Ninive veszte (ballada)
„Szemed ragyogó szép csillag,
Arcod piros rózsa,
Én meg a méh-; csókjaimmal
Szedek mézet róla. -
Hadd ölellek kedvesem, -
Ez a világ mit nekem?!”
Szólt a király palotája
Ragyogó termében,
És a leány mosolyga rá -
Oly igéző szépen.
Piros ajka csókra vár;
Csókra csókja visszajár. -
Hirnök jő be a terembe,
Oly komor az arca, -
„Jó királyom, jó lenne tán
Készülni a harcra.”
„Készülni még van idő -
Jer idébb csak drága nő;”
Derült napra sötét éj jött,
Csend van Ninivében;
De ott messze mi fény villog
A homály ködében?
Ott benn nincsen semmi zaj,
De odakinn halk moraj. -
„Harczra király, itt az ellen!
Vért szomjazik kardja:
Küzdelemre! – ne száradjon
Honfivérünk rajta?
„Gyáva nép, én védjelek!?
Engem kell, hogy védjetek!”
Künn a harc dúl s vidám dal zeng
Benn a palotában,
Nyugszik a király kedvese
Ölelő karjában. -
Olyan szépek álmai -
Mosolyognak ajkai. -
Szegény király, boldog álmot!
Nem sokáig álmod?
Szét vágja az ellen kardja
Azt a boldog álmot.
Itt az ellen serge már,
És a halál véle jár. -
„Drága kincsem, szép leányka,
Elvesszelek téged?!
Szabad leszek,s te enyém lész,
Küzdök, vivok érted.
Az ellenség vak dühén
Diadalmat vivok én!”
Késő van már kardot vonni,
Hasztalan küzdésed!
Ár az ellen, - gyenge sajka,
Elsöpör az téged,
Vissza, vissza, - hasztalan!
Utad bárhol zárva van. -
„Vesszem el hát koronámat,
Vesszen bibor ékem,
Vesszen egész birodalmam:
Csak te maradj nékem!…
Szeretsz-e még angyalom?”
’Most jobban, mint egykoron!’
„Nem fog téged átkarolni
Idegennek karja;
Veszted miatt kinzó bánat
Keblemet nem marja.
Értem éltél, érted én:
Értem halj meg, érted én!”
Láng boritja a királynak
Fényes palotáját,
Véres fénnyel tépi széjjel
Az éjjel homályát.
Benn a király mindene,
Ő maga s hű kedvese…
Fényes házak helyein most
Sötét romok állnak,
Emlékjelül a hű leány
S a szegény királynak.
És a csendes esti szél
Gyászos estekről beszél.-
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 24. sz. Pápa, 1874. okt. 10.
Ujvári Elek: (?-1876): Egy dalt…
Egy dalt, egy édes dalt nekem!
Kit megtört már a szenvedés:
Egy dalt! Mely édes hangival
Örömsugárt szivembe vés.
Egy dalt! Mely fásult lelkemet
Fölrázza búsló álmiból;
Egy dalt! Melyben az üdv s remény,
A vágy derengő hangja szól.
Egy dalt! Legyen bár puszta árny,
Hiú sóvárgás, képzelet, -
Mely minden bút megsemmisit
S az ábrándokba elvezet; -
Egy édes dalt, vigasztalót!
… Aztán ismét csalódhatom!…
Akkor legyen csak bús e dal:
Ha majd elföd a sírhalom!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 23. sz. Pápa, 1874. okt. 3.
Zalay Lajos (1849-?): Ha meghalok…
Ha meghalok, Pápa földje lesz sirom…
Itt mosolygott rám fel az én csillagom.
Kedvesim! Koporsóm ne fedjétek be
E csillagot hadd láthatom örökre!!
Mert tudom, hogy drága kis lány csillag lész,
A kék égre tűz fel a teremtő kéz.
Minden csillag közt te lész legfényesebb!
S az én sirom… minden sirnál setétebb.
Fényes csillag… setét sir… megálljatok:
Zajló szívem hadd pihenjen rajtatok.
Setét sirra… fényes csillag mosolyog,
Setét sirból vajon én majd mit látok?!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 22. sz. Pápa, 1874. szept. 26.
Ujvári Elek: (?-1876): Miért dobogsz?
Miért dobogsz te elnyomott szív?
Mért hallatod bús sóhajod, kebel?
Hisz úgy sincs, ki meghalna téged, -
Esdő szavadra senki sem felel!
Vagy tán utolsó dobbanásod ez, szív;
És ez végső bús sóhajod, kebel?…
Ha úgy van! – ki tán tudott szeretni,
Felel!… de némán… csak könyűivel!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 21.sz. Pápa, 1874. szept. 19.
Pap Kálmán: (1853-1934): Nem, nem érdemlem meg szerelmed…
Nem, nem érdemlem meg szerelmed,
Tiszta szived hő érzetét!
Mely hozzám fűz, a rózsaláncot
Ne tűrd tovább, tépd szerte-szét.
Vesd el emlékemet magadtól, -
Érdemesebbel fogj kezet.
Megnyugszom már, nem zugolódom,
Útam akárhová vezet.
A csendes szentély küszöbén át
A bűnös megdöbbenve lép;
Habár felé üdvöt sugároz,
Kegyelmet int egy égi kép.
Szentély tiszta szived szerelme,
S én bünös vagyok, érzem;
Mért ne tilthatnád ki a bünöst?
Tilts ki engem szerelmesem.
És még én mertem szót emelni
A végzet ellen egykoron,
Miként ha érdem koszorúja
Körözte volna homlokom.
Méltatlan volt e vádolásom, -
Bűnös vagyok – elismerem;
Hisz értemet én nem szereztem
Egyetlen mosolyodra sem.
Mégis, ne hagyj, ne hagyj el engem,
Légy énnekem őrangyalom!
Ki a botlástól visszatartson
És bátoritson útamon.
Nem veszett az még el egészen,
A ki tisztán tud érzeni, -
Nem, nem érdemlem meg szerelmed;
De meg fogom érdemelni!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 20. sz. Pápa, 1874. szept. 12.
Ujvári Elek: (?-1876): Igy mulnak el…
Igy mulnak el napok, hetek:
Gondolkodom mélyen, mélyen;
Elmerengek órahosszat
Egy, a múltból vett bús képen:
Midőn te engem szerettél,
És én téged szerettelek!
Elváltunk, mint hívek… és én
Örökre elvesztettelek!
Fölkeresem a társaság
Tréfás, enyelgő, vig zaját;
De sem tréfa, sem enyelgés
Nyugalmat szivemnek nem ád.
A fájó kép élénken áll
Búbamerült szívem előtt,
Mely egyre csak azt dobogja:
Szeretem őt! Szeretem őt!
Hiába küzdök magamban;
Nem tudom elfelejteni!
Kedves képét a szerelem
Előttem egyre lengeti.
Hogy is lehet felednem azt,
Ki egyetlen kincsem vala?
Szivem élte, boldogságom:
Szerelmem fénylő csillaga!
Mint a honfit a lobogó
Lelkesiti szineivel
Győzelemre vagy halálra. -
S vérét bátor ontni, ha kell:
Ugy engemet a szerelem
Lobogója egyre tüzel.
Győzni szivén! Vagy sziveért
Meghalni, hogyha halni kell!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 19. sz. Pápa, 1874. szept. 6.
Hory Béla (1848-1909): Kis angyalom…
(T. R-nak)
Kis angyalom boldoggá tettél,
Minő nem voltam soha még!
Nem irigylem a meny lakóit,
Szivem csupán csak érted ég.
Varázs csókod még most is ajkamon,
És e varázs csók csudás hatalom.
Pici karoddal átöleltél,
Miként tölgyet a kis virág.
Nem érezék körültem semmit,
Kihalt számomra a világ.
Csak csókodat éreztem ajkamon,
Oh! varázs csókod csudás hatalom.
Szivünk verése összedobbant,
Mily égi üdv volt kedvesem!
A boldogság ajkam bezárta,
Egy szót sem szóllottál te sem.
Csak csókodat éreztem ajkamon,
Oh! varázs csókod csudás hatalom.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 18. sz. Pápa, 1874. augusztus 30.
Pap Kálmán: (1853-1934): Csokonai emlékezete
(Szül. 1773. nov. 11.)
Szunnyadt a nemzet, - szive dobbanása
Mutatta már csupán, hogy mégis él;
Nem volt többé a multnak öriása,
Ki ellenivel győztes harcra kél.
És megzendült a költő néma lantja,
Zengvén a multat s szive érzetét, -
Hogy fölgyuladjon népe szive rajta
S életre rázza alvó nemzetét.
Ébredt a nemzet – és a tespedésnek
Széttépte láncát, új életre kelt;
Úgy vélte, hangzik még a bűvös ének,
A mely adott életre néki jelt.
Elindult kedves dalnokát keresni,
Vivén jutalmul zöldelő babért;
De, ki tanitott szép honát szeretni,
Az már pihenni rég a sirba tért.
És a beomlott sirhalom babérral
Lett elboritva a költő felett,
Emlékének szent könnyel áldozának,
Ki éltében oly sokszor könyezett.
A veszteségnek fájó érzetében
Tekintetünk a multra vissza szállt;
És elmerülve lelkünk képzetében,
A fájdalom édes gyönyörré vált.
Ott láttunk bűvös hangú dalnok,
Midőn anyád karjában ringatott, -
S hivén, hogy védnek az égi hatalmak,
Neked dicső jövőt jósolgatott.
Ott láttunk téged habzó szenvedéllyel,
Az ifjú évek tengere felett,
Bár a féket szilajon tépve széjjel -
Nem szennyezé folt tiszta lelkedet.
Miként, ha újból hangzott voln’ az ének,
Szivből fakadva, kedves édesen,
Dicsérve báját Lilla szép szemének,
Mint még el nem dalolta senki sem.
Felnyilt előttünk egy világ határa,
Miről dalod oly lelkesülve szólt;
Szemet vakitott annak fénysugára, -
És az szerelmed új világa volt.
A képzeletnek tündér délibábja,
Csalóka kép – szétfoszlott hirtelen,
S rideg sirhalmod, a való világa
Könyes szemünk előtt im megjelent.
Csak most éreztük még a veszteséget,
A mit te benned vesztett szép hazánk,
És érezzük, midőn miénk az élet,
Kik egykor tespedésben szunnyadánk.
Én nagy szavakban téged nem dicsérlek,
Méltó szavakra ajkam nem talál;
Hiszen tetteid fennhangon dicsérnek,
Midőn elmondják: hiv és nagy valál.”
Örök éltet nem igérek nevednek, -
Minek is volna azt mg mondanom;
Mit a nemzetek sziveikbe vesznek,
Feledség fátyla arra soh’ se von.
Egykor hatalmasan a félvilágot
Megrengeté harcban edzett karunk;
Dicső napok, felhőt vonának reátok,
De még élünk, magyar nemzet vagyunk.
Még pezsg a régi honfivér erünkben,
Él a nemzet sok késő századig;
S a költő élni fog hű érzetében,
A míg majd szive végsőt dobbanik.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 17. sz. Pápa, 1874. augusztus 23.
Pap Kálmán: 1853-1934): Petőfi emlékezete
- Óda -
A dalnok hő szerelme tenger ár-volt,
Habjai gyöngyöket termettenek,
Dalolt az ifju még nem hallott hangon,
Megbámulták a törpe emberek.
S az égi dalok megérdemlett ára
Lőn borostyán az ifju homlokára.
Szép csendesen folyó évek nyomában
Jöttek zavargós küzdelmes napok,
Az ifju költő lágy szerelmi lantján
Szilaj viharrá váltak a dalok.
Honáért küzde lantja, kardja éle, -
Elhullt hona – és ő is hulla véle.
Ha volna hangom, bűv hatalmú hangom,
Megrengetném a messze bérceket;
Mik száz viharban büszkefővel álltak,
Lehullanának, hallva nagy neved.
S át kiáltanám az elnémult világon:
Nincs, ki osztozzék veled s cser ágon!
Még a setét föld is csak hoz virágot,
Még van, miként volt egykor ifjuság,
Most is dobog a sziv a hő kebelben,
Szeretünk most is, mint az ó világ.
De a ki tudna mint te, úgy szeretni,
A messze földön nincsen senki, senki.
Még áll a hon az ősök szép hazája,
Él, még sokáig fenn kell állnia, -
Hisz érte száll az égbe annyi sóhaj,
Hisz érte fárad annyi hű fia;
De azt bevallja minden honfi szája,
Honszerelmednek nincs sehol se párja.
Zarándokolnék a gyász sirhalomhoz,
Kisirni rajta fájó könyemet, -
Hiába kérdem, azt nem tudja senki,
A drága dalnok sirja hol lehet.
A csillag, a mely tündöklött az égen,
Ki tudja, hullva, mely hazába mégyen?
Mely nem nehézkedik kihült porodra,
Az óriás emlék szivemben áll;
Nem omlik ez le, még csak meg se rendül,
Bár rá ezer viharnak mérge száll.
Hogy is lehetne téged elfeledni?!
Előbb e szivnek kellne megrepedni.
Még áll a hon, az ősök szép hazája,
És még sokáig fenn kell állnia,
Hisz érte száll az égbe annyi sóhaj,
Hisz érte fárad annyi hű fia:
S míg lesz egy hű fia a szép hazának,
Emléke élni fog hű dalnokának.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 14. sz. Pápa, 1874. augusztus 2.
P. Szabó Károly: Petőfi Sándor
Huszonöt évvel ez előtt meleg napjai voltak a magyarnak. Az a fegyver volt már-már eltörendő, és mélyen a föld alá hantolandó, a melyet országos törvényei védelmében, hazája és a szabadságért huzott ki. – Már-már nyugovóban volt a magyarszabadság és dicsőség napja, midőn a forradalmi dráma végkifejletében az erdélyi magyar hadsereg, Bem alatt, Segesvárnál még egyszer szerencsét próbált. Az ütközet elveszett, a hősök virágai elhullottak, és a magyar fegyverek dicsőségének itten leáldozásával a magyar költészet fényes napja is letünt.
Petőfi Sándor a harcmezőn elesett. -
A magyar népköltészetnek ezen kiválóan kimagasló alakja 1823. január 1-én K. Kőrösön született. Iskoláit Kecskeméten, Sz.Lőrincen, Gyönkön, Aszódon kezdette, - Selmecen folytatta. Itt ismerkedett meg egy vándor szinésztársasággal, és ezen ismeretsége egész jövőjére határozó befolyással volt. Lelke mindég a szinészet felé vonzotta, mely téren Borostyán név alatt szerencsét is próbált; de mindég sikertelenül. Selmecről Pestre, innen Sopronba ment. Orlai rokona és barátjával katonává lett, és Tirol, Horvátországban egy évig viselte egyenruháját. 1841-2-ben Pápán tanult, hol egy lyrai művével 2 arany pályadíjat is nyert és vette föl eddigi Petrovics helyett a Petőfi nevet. A költészet múzsája ezen években ihlette meg határozottan ajkait, és lett ezután a magyar népköltészetnek elsőrangú költője.
Az 1843-ik évben Pozsonyban találjuk őt az országgyülés alatt „országgyülési tudósitások” fárasztó irásával foglalkozva. 1844-ben Pesten volt, és kiválóbb költőinkkel kötött ismeretsége mind inkább kifejté lánglelke szárnyalásait, és megörökíték a Petőfi nevet. A hazának minden részében olvastattak müvei, énekeltettek dalai. Sok ifjú szerelmes leány, ábrándos világában, benne találta föl szerelme ideálját.
Nevezetes fordulópont Petőfi életében az 1846. év. Ennek tavaszán, Erdélybe utaztában, Szathmár-megyében, Erdődön ismerkedett meg Szendrei Juliával, gróf Károlyi Lajos jószágigazgatója leányával, és hevülő természetes egész szenvedélyével belé szeretett, - szeptember 8-án pedig az erdődi várkápolnában arájával egybe is kelt, novemberben már Pestre tette lakását, a hol találták a 48-ki mozgalmas napok is.
Petőfi ekkor már nemcsak az emelkedő költészeti irodalom egyik vezére, hanem a megifjudott Magyarhonnak lelkes szószólója és a martius 14-i nemzeti körben összejött népgyülésnek zászlóvivője „Talpra magyar” költeményével elragadó szónoka is volt, - és vele együtt Jókai, Vasvári és Bulyovszky kinyomatták a magyar nemzet 12 pontő kivánalmait. A pesti országgyülés alatt Petőfi a félegyházi választó kerületet képviselte. De a szerelem és a hon szabadságáért rajongó lelke nem elégedett meg csak a dallal, nem tudott megnyugodni az országgyülés vitáin.
1848. szeptemberben honvéd lett, és octóberben már a 28-ik zászlóalj kapitánya. Nemsokára Erdélybe ment, és itt a harcok nagy mesterének, Bemnek hadához jött. Minden nevezetesb csatában részt vett, és honszerelme lángoló felejthetlen betűit, kardja hegyével irta fel az ellenség homlokára. 1849. februárban családi ügyekben Debrecenben időzött, hol Mészáros hadügyminiszterrel volt vitája. Minthogy nyakkendőt és kesztyüt Petőfi sohasem viselt, a katonai rendszabályokat fentartatni kivánó hadügyminiszter követelte tőle, mint tiszttől, a nyakkendőviselést. Erre Petőfi a február 17-i válaszlevelében letette kapitányi egyenruháját, ha, ugymond, neki ezt nyakravaló nélkül nem szabad viselni. Mint önkéntes állt be Bem hadseregébe, és az őt rövid idő mulva őrnaggyá nevezte ki. Petőfi a hadvezérek ideálját Bemben látta, Bem pedig Petőfiben a lánglelkü dalnokot és tüzesvérü bátor bajnokot tisztelte és csodálta.
Eljött az Erdély sorsát elhatározó és a magyar fegyverek szerencséjét eldöntő segesvári, vagy jobban mondott Fejéregyháza melletti csata napja, hol a Lüders alatt 12000 főnyi egyesült, orosz hadtest ellen Bemnek aránytalanul kisebb, 2800-nyi serege vivott élethalál harcot. Bem ágyúja Skariatin orosz tábornagyot leteríti, utóbb Bem megsebesült és Petőfi tizenegy ulános döfésére vérével áztatta szeretett hazája szent földjét, jul. 31.ezelőtt huszonöt évvel csak 13 nap kellett, hogy a magyarszabadság véres napja is leáldozzék Világosnál.
Sirját hiában keressük. Véresharcok idején az elesetteket közös sir fogadja be. De nincs is nekünk semi közünk sirjához, hiszen Petőfi él. Szépen mondja Szász Károly
De hol a sir? – Oh ki lelendi ezt fel:
Hogy megjelöljük kővel, vagy kereszttel,
Mit mondok? – óriás piramiddal azt?!
Óh csak keressük, mindütt, arra erre…
Arról fogunk ismerni majd a helyre:
Szebb a virág ott, zöldebb a haraszt.
Igen is, ő mint a nemzet dalnoka a nemzet halotta is lőn, - és most a nemzetnek, műveiben örökké élő költője. Emlékezzünk reá mindnyájan, nemcsak a huszonöt év fordultával, de örökké, míg magyar él. Emeljen a nemzet colossalis emléket a fővárosban nagy nevének hirdetésére, - emeljenek a nép milliói, filléreikből, méltó emléket születési házának a nemzet tulajdonául megvásárlásával, - emeljünk elévülhetlen emléket a magyarok millióinak lelkében, nagybecsü költeményeinek századokon át hű fentartásával!
Tőle tanuljon az ifju leány, midőn amaz ismeretlen érzelem először ábrándositja el lelkét, szenvedélyesen szeretni, - tőle tanuljon az ifju nő és férfi igazán s lángolón szeretni, midőn egymást feltalálva a házasságban eggyé lettek, - tőle vegyen példát a honvéd, a katona, hazájáért életét is feláldozni, - és általa lelkesüljünk mindnyájan a hivatásunkat betölthető társadalmi s nemzeti eszmékért, a hazának minden áldozatra kész szeretetében.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 14. sz. Pápa, 1874. augusztus 2.
Lepossa Dániel (?-1935): Két koporsó
- Lehnau után, németből -
A főegyház sirboltjában
Két setét koporsó nyugszik:
Egyik királyi tetemet
Rejt, - egy dalnokét a másik.
Trónon ült a király hajdan,
Fénytől pompától köritve,
Királyi pálca jobbjában,
Koronával fedve feje.
De a kevély király mellett
Nyugszik mégis a hű dalnok, -
Kezében tartva még most is
Éltének társát a lantot.
Az országban széjjel – szerte,
Harckiáltás hangzik, harsog;
De az elhúnyt király többé
Kardot rántni soha nem fog.
Lengnek a völgy virányain,
Langyos szellő, lágy fuvalmak:
A lant hangjai örökre
A nép ajkán fenn maradnak.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 13. sz. Pápa, 1874. julius 26.
Újvári Elek (?-1876): Nem régen játsztam…
Nem régen játsztam még anyám ölében,
S gyermekkoromnak bájit élvezém;
Nem ismerém az élet küzködésit,
A boldoglét hona terült elém.
De az idő szárnyalt fejem fölött, és
Eltüntek a gyermekkori napok.
Megismerém az élet gondja terhét…
Én a bánatnak gyermeke vagyok!
Szivem kitárult, mint a rózsa kelyhe
A mosolygó tavasznak idején;
Megszállta, miként lepke a virágot,
A derengő vágy és a szép remény!
„Szeretni csak, hő, forró érzelemmel!
Mert kik szeretnek, csak ők boldogok!”
Ez volt a szent cél, melyért lelkesültem…
Én a csalódás gyermeke vagyok!
Nem volt elég még ennyi szenvedés sem;
Mert jött a sors, és gyilkoló keze
Letépte minden ékemet, mint a fa
Levelét az ősz hervasztó szele.
Eltüntek az igaz rokon s barátok.
Egyedül álltam, - ég s föld elhagyott!
És elvonulva a világ zajától
Én a magánynak gyermeke vagyok!
Sebét enyhiti, a magány, szivemnek,
Mit rajta a bú, csalódás ütött.
Örök békére lépek végzetemmel
Itt e rideg, fehér falak között.
Többé a múlt s jelen nem érdekel már!
Csak a távol jövőre gondolok;
Midőn ezt mondhatom igaz kebellel:
Én a hazának hű fia vagyok!
Forrás:Pápai Lapok 1. évf. 12. sz. Pápa, 1874. julius 19.
Újvári Elek (?-1876): Itthon vagyok újra…
Itthon vagyok újra csendes kis tanyámon,
Itthon van énnekem összes boldogságom!
Megelégedett csak itthon lenni tudok,
Hol hévvel ölelnek a szerető karok.
Nem kell nekem semmi! Hisz maga magyarság,
Ha a rózsám csókra nyújtja piros arcát!
Menyországom könnyen válhatnék pokollá, -
Ha az én kis rózsám szivét másnak adná.
forrás: Pápai Lapok 1. évf. 11. sz. Pápa, 1874. julius 12.
Pap Kálmán (1853-1934): Ne adta volna hát a végzet…
Ne adta volna hát a végzet,
Hogy téged feltaláljalak,
A kit még nem is ismerélek,
A midőn már imádtalak;
Ne adta volna megismernem
Szép lelked s tiszta szivedet:
Avagy engedne üdvözülni
Karjaid között engemet.
A napok végetlen sorából
Az a nap esett volna el,
A melyen elmondtam te néked,
Hogy csak érted ég e kebel;
S könyező szemed elbeszélte,
Mit el nem mondnak a szavak:
Vagy volna arra is hatalmam,
Hogy téged boldogítsalak.
De mért a sors ellen kikelnem,
Mely küzdenem erőt adott?
Vagy érdemel-e pályabért az,
Ki küzdve még nem izzadott?
És nincs-e arra is hatalmam,
Hogy boldogitsalak, leány?
Hiszen a tiszta sziv szerelme
Viszontszerelmet vár csupán.
Oh légyen áldva hát a végzet,
Hogy téged feltaláltalak,
A kit még nem is ismerélek
A midőn már imádtalak.
Mig végre dobogni megszün,
Szivem csupán érted dobog,
S bár elborulna láthatára,
Erős leend – s remélni fog!
forrás: Pápai Lapok 1. évf. 11. sz. Pápa, 1874. julius 12.
Csepely Sándor (1827-1893): A ti világotok…
A ti világotok pénzre van épitve!
Ti nem adtok semmit a dúsgazdag szivre.
A becsület szép szó, sokat is ért egykor…
Karöltve jár vele most a sápadtnyomor.
A boldogság ott volt a becsület mellett,
Mig a boldogsághoz csak sziv s jellem kellett.
Most, ki hü elvéhez, - kigúnyolva vész el,
Mig mindenné lehetsz, elv nélkül is - pénzzel.
Mikor én még gyermek, boldog gyermek voltam,
Bölcseséget szivtam, arany-mondatokban.
Az arany-mondatok áthatották lelkem:
Legdrágább kincsem lett, - a becsület, jellem.
Ez gyémánt oszlopa annak a világnak,
Mitől, nincs az a kincs, a miért megváljak.
Szerelem itt a nap, szeretet itt a lég,
A bánya fojt, s a mécs itt siri lánggal ég.
Anyag emberei, kik azt se kérditek,
Az Isten miért is alkotá szivetek?
S e nagy szónak – lélek, mi lehet értelme?
Ha mindennek vége, a néma sírkertbe!
Fagyos értelmetek előtt meg nem hajlom,
Mig elmereng lelkem, a bűvös hajnalon.
Hol ezer sugárral kél a ragyogó nap.
Ez képe az észnek, mi nékem törvényt szab.
Láng, fény, világosság, egymástól áthatva:
Igy van az észnek is isteni hatalma.
Hidegen, sötéten, kik terveket szőnek, -
Ravasz hideg kigyók, nem mondjátok bölcsnek.
Ám a világ sorsát ily bölcsek döntsék el:
Én tudom, hogy ehhez, égibb bölcseség kell!
Egy-egy jó szegénynek, annyi tér csak marad,
Hova a szeretet hint egy-egy sugarat.
S az a kis kör, hová nagy vágy be nem férhet,
Mit rideggé nem tesz, a szennyes önérdek.
Hol két nemes szivet, egybeforni látok:
Magába foglalja, az egész világot!
Itt nőtten én naggyá – naggyá, bátran mondom,
Mert a nagy világra nem volt semmi gondom.
Hiú ragyogása, s törpesége helyett,
Az erkölcs világa, tölté be lelkemet!
És ez a világ nagy, és ez a világ szép!
Ha van: még csak itt van, boldogság, dicsőség.
Mit zsarnok le nem ront, felejtés el nem fed,
Ugy felmagasztalja, a szép, erős lelket.
Az éden kapuját, itt még nem zárták el,
Hogy ide bejuthass, - csak nyilt igazság kell!
Ne várd, hogy ezért, szád arannyal betömjék,
Ügyes számitásnak, nem gyujtnak itt tömjént.
Nem hinnék én a szebb, boldogabb jövőbe,
Ha szívem nem sugná: ez uton előre!
Ha a vezérek is a zsákmánynak esnek:
Gyászos rút vége van, ott a győzelemnek.
Ha mindenki zsebel, s az a legderekabb,
Ki ma bankárrá lesz – s rongyszedő volt tegnap.
Ha már minden szentnek pénz lesz az értéke:
Ily kor, s bálvány előtt, én nem esem térdre!
Kacagom a cifra, szószátyár beszédet:
Virágzik az ipar, üzérség, művészet!
Ha mit sem adnak a jellemre, erkölcsre.
Hajh! Nem kell e mérges virágok gyümölcse.
Legyen az iparnak, a kereskedésnek
Talpköve hideg érc, végcélja – kis érdek:
Van egy szebb virága, mit még bimbóba rejt
A szebb lét, mi gyujtja vágyaival a kebelt.
Az a szebb lét, mikor anyag lesz az anyag.
Sár gyanánt a lélek szárnyára sem ragad.
Ha majd az anyagot csak használni tudják,
Hogy ezzel rakják ki a szabadság útját.
Ha a diadalmas öszhangzó zenébe
Átcseng a szivnek is büvös zengeménye.
Ha a nap hőseit a szélvész lesöpri,
S mit a kéz, láb szerzett – az ész s sziv örökli.
Ha a sok rongy ember, a kit a sors szele,
Felkapott, s fenn kavarg, mert szeméttel tele.
Lehull, s rothad – a föld termékenyebbre vál,
Gyümölcse örökül nemesb lelkekre száll.
Ha ez anyagi kor lejátsza szerepét,
A mely oly sok nemes szivet repeszte szét,
S eltünik… s a nyomor mint hő társ kíséri:
Kincs, gazdagság között, ekkor lesz jó élni.
Addig nyugodjék hát világotok pénzen!
Mit ti megimádtok – én gúnyolva nézem.
Az szabad, ki gazdag! Büszkén azt mondjátok,
Szolgabérért nem ad az ég szabadságot!
Szegény – s szabad vagyok, a kincsre nincs gondom -
A legdrágább kincset szívem mélyén hordom.
S mint a virágzó lát – mit viharok ráznak -
A sors összetörhet – de meg nem alázhat!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 10. sz. Pápa, 1874. julius 5.
Zalay Lajos (1849-?): ÁLOM és VALÓSÁG
Virágos tavasz volt. A fa már kizöldült,
A nagy mindenségen öröm mosolya ült.
Piros tulipánok rózsás fejeiket
Egymásra hajtották, s szerelmet csevegek.
Azurkék szemeit az árva ibolya
Az égre függeszté, s imát mondott ajka.
Szerelemittasan a szende nefelejcs
Folyvást azt csevegte „engem el ne felejts.”
A virágok felett méhe és a kis légy
Mindegyre azt zsongta „szerelmedhez hű légy.”
Szerelmi dalt zengett a kis pacsirta fönt,
Az egész természet öröm mámorba dől.t
A föld megittasult a gyönyör mámortul,
S harmat alakjában, vén szeméből könny hull.
***
S én láttam e tavaszt… hisz szerelmem volt az -
Boldogság tavasza… az igazi tavasz.
Édes boldogságnak drága koszoruját
Repkedő Zephirek naponta ránk rakták.
Szó ki nem fejezi azt a boldogságot,
Mig szívem, drága lány, sajátjának tudott.
Bár hova fordultam… öröm dala szólott
És most… öröm, remény… minden oda, kiholt.
A boldog menny kihullt a nagy mindenségbül,
S vele, a mi nagy s szép, semmiségbe merül.
Nincs hatalom, a mi visszaadjon nekem
Te fájó gondolat, elhamvadt szerelmem.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 6. sz. Pápa, 1874. junius 7.
Pap Kálmán (1853-1934): Tettre föl!
Erőt, mely a veszéllyel szembe nézhet, -
Értelmet – hivatását ismerőt,
Azért nem osztogathatott a végzet,
Hogy tespedésbe hagyjuk fúlni őt,
Azért van az anyagban égi szikra,
Hogy ég felé törjön minden kebel;
Tegyünk előbb, s úgy térjünk álmainkra:
A cél felé tehát, a tette fel!
Vajjon mi lenne tetteinknek gátja,
Mely a küzdéstől elriasztana?
Tán, hogy midőn a fényes multat látja,
Arra száll vissza a szív óhaja?
Tépd szét varázsfátylát a képzeletnek,
Ha lelked tespedésnek adja át; -
Őseid küzdtek, harc után pihennek,
S neked hagyák folytatnod a csatát.
A multra büszke lenned nem elég még,
Rád is büszke lehessen a jövő;
Hogy majd ha tested szerte porladott rég,
Könyet ejtsen, sirodhoz a ki jő.
Ha megtartod, mit őseid hagyának,
Neked még akkor nincsen érdemed;
Rád nem a múlt, rád újabb tettek várnak, -
A cél felé tovább kell küzdened.
Ne bántson az, hogy célját el nem érte
Egy sziv se még, - megtört a harc alatt;
Hisz a kebelnek törhetetlen vérte
Csapás ellen, az édes öntudat.
Eljő a nagy nap, eljő egykoron még,
Megleli nyugtát mindegyik kebel;
Meg lesz az, a miért folyt küzdelem rég:
A cél felé tehát, a tettre fel!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 5. sz. Pápa, 1874. május 31.
Ujvári Elek: (?-1876): ÉN és TE
Te, hölgy! Kétségb’ esél jövőd felett;
Megtört reményed, és eltünt hited,
S hogy boldog is lehetsz még egykoron
- Hiába mondom – hisz úgy sem hiszed.
Azt mondod, hogy sivár e föld neked,
Nyugalmat csak a békitő sir ád;
Nincs mit szeretni zajló élteden,
Nincs mi elűzze kebled bánatát!
Ha te így szólsz s kétségbe esni tudsz:
Mit szóljak én, kit a sors átka nyom,
Kinek szivét már fásulttá tevé
A gyötrelem, a kinzó fájdalom?
Balvégzetem játékot gúnnyal űz
Velem már ifjuságom tavaszán;
Sötéten ül a nyomor lelkemen,
S az örömnek csak árnyát láthatám.
Kiüritéd már az ürömkehelyt, -
Mély szenvedésed árja csillapul;
S szived fölött – bár most borúlva van -
Öröm ragyoghat még olthatlanúl.
Mihelyt kebledbe visszatér a hit:
A bú, a kin szivedből elrohan;
Megjő reményed, - s a kinek hit,
Reménye van: az nem boldogtalan!
Amig én csak nem is remélhetem,
Hogy életemnek napja földerül;
Sőt – mondhatom – a bánat éjjele
Lelkemre mindig sötétebben ül.
Dalokba öntöm mély fájdalmamat, -
Ez egy kissé enyhíti keblemet.
Mig nemsokára elnémúl a dal…
Szivem a fájdalomtól megreped!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 4. sz. Pápa, 1874. május 24.
Pap Kálmán: (1853-1934): Oh mondj le rólam!
Mit adnék én, ki semmiségem
Kétségbeesve érzem?
A jövő kétes tengerére
Miért biznád magad velem?
Ha kitörne a sors viharja,
Hadd érjen engemet csupán, -
Oh mondj le rólam, hagyj el engem,
Ha jobb sors int feléd leány!
Beszélnék tiszta szerelemről,
Mely szívem mélyén érted ég;
De hisz’ mit adnék néked azzal?
A világ kinevetne még.
Gazdagság teremt boldogságot -
Rég meg van fejtve e talány…
Oh mondj le rólam, hagyj el engem,
Ha jobb sors int feléd, leány!
Vajjon jogot a boldogságra
Ki adott volna én nekem,
Hogy fáradalmim egykoron majd
Kebleden kipihenhetem?
A sors, mostoha gyermeknek
Kedvezne valaha talán?…
Oh mondj le rólam, hagyj el engem,
Ha jobb sors int feléd leány!
Majd évek mulva, hogyha útam
Esetleg összehoz veled;
Élőhalott leszek, ki megvet
Embert, világot, életet,
Ne félj, nem vádol bánat téged
Az élőhalott homlokán, -
Csak mondj le rólam, hagy el engem,
Ha jobb sors int feléd, leány.
Hisz nem tart bánatom örökké;
Annak is csak vége szakad,
Ha megtört szívvel nyugszom majd,
Egy jeltelen sirhant alatt,
S ha egy levél lehull a fáról,
Nem tűnik fel azon hiány…
Oh mondj le rólam, hagyj el engem,
Ha jobb sors int feléd, leány!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 1. sz. Pápa, 1874. május 3.