Kassák Lajos: Mesteremberek

Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú 

papok

és hősök sem vagyunk, kiket vad csinnadratta 

kísért a csatába

s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, 

napos hegyeken,

és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész

világban.

A kék firmamentum alatt most bitang vérben

fürdenek az órák...

De mi már távol vagyunk mindentől. Ülünk a

sötét bérkaszárnyák alján:

szótlanul és teljesen, mint maga a megbontatlan

anyag.

Tegnap még sírtunk a holnap, holnap talán a mi

dolgunkat csodálja a század.

Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már

zsendül a friss erő,

s holnap már áldomást tartunk az új falakon.

Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból

életet dobunk a romokra

s félre az államdekorációkkal! a holdvilággal!

és az orfeumokkal!

Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és

játéknak az Eiffel-torony mását.

Bazalt talpú hidakat. A terekre új jeleket, zengő

acélból

s a döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotívokat

lökünk,

hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az

ég szédületes meteorjai.

Új színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket

húzunk

és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy

új fajtát dajkáljon a föld

s örüljenek az új költők, akik az idők új arcát

éneklik előttünk:

RÓMÁBAN, PÁRIZSBAN, MOSZKVÁBAN,

BERLINBEN, LONDONBAN ÉS

BUDAPESTEN.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 18-19. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Madarász Emil: Perekopnál

Perekopnál áll egy magas sírhalom, sírhalom,

Vörös kőből emléktábla van azon.

Nyugszik ottan harminc-nehány Bugyonni-huszár,

Harminc között magyar három:

Kovács István, Juhász János, Hajdu Pál.

Perekopnál felszerelt a kommuna, kommuna,

Ezerötszáz orosz hold a vagyona, vagyona.

Dolgozik ott kétszáz-néhány kommunár,

Ahol meghalt Kovács István, Juhász János, Hajdu Pál.

Perekopnál minden piros reggelen, reggelen

Kilenc traktor a szántásra kimegyen, kimegyen.

Kilenc traktor minden reggel

Ott a dombnál díszmenetben szalutál:

- Adjon isten, valamennyi Bugyonni-huszár, 

Meg tinektek Kovács István, Juhász János, Hajdu Pál.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 17. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Gellért Oszkár: Vers-kóstoló

Nem éltem még, mikor Amerikából

Behurcolták a szöllőtetveket

Hazánkba is, de jó, hogy kihevertük.

S kiskertemben a multszázadi szöllőt

Magam kezével szoktam permetezni.

Fürtökben tépdesik le unokáim.

Egy-két kosárnyi mustot ha kiprésel

A feleségem, kissé biz savanykás.

Olyan savanykás, mint pár régi versem...

Fütyülsz reá? S a füttyöd nem madárdal? -

Mégis igyál, elvtárs, egy kis pohárral.

Marxból feleltem az egyetemen.

S hogyan fejlődtem Marxtól Sztálinig,

Ha érdemes vagyok reá, mutasd ki:

A magyar kultúrába tán beillek.

De ne felejtsd, hogy szöllőm levele

Mind ötkaréjú és csészéje is

Mind ötfogú, akárcsak az ötágu

Csillag, mely itt ragyog a földtekén.

Kóstold meg, bár csupán rizlingi vers...

S ha síkvidéki volnék is, de vállalj -

Igyál belőle, elvtárs, egy pohárral.

Villány, Szekszárd, Somlyó és Badacsony,

S a fanyar egri bikavért se vesd meg;

Szölőm fehér, vörös-szín s van, mi kék,

Mint ifjainknak selymes lobogója.

Nem csomaszoltam ócska fadoronggal,

S a hordót kotyogóval láttam el,

Hogy lerakódjon, ami benne seprő.

Fel is töltöttem, ne ecetesedjen.

S mi elpárolgott, pótoltam a dongán...

Egyetlen versem sem csuszott az árral -

Igyál belőle, elvtárs, egy pohárral.

S találsz tán köztük hegyaljait is,

Melynek zamatják nyelved, ínyed őrzi.

Kikéneztem jól tölgyfahordaját,

Kilencszer fejtettem le három éven,

S ha láttam, hogy többé már nem törik,

Ászoltam, iskoláztam, deritettem,

S négyputtonyos aszúvá érlelődött.

nem kontyalávaló, de férfibor,

Nem részegít, eszed nem veszi el...

Fantázia? Csak a jövőbe szárnyal -

Igyál, elvtárs, ebből is egy pohárral!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 14-15. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Gellért Oszkár: A Petőfi-centenáriumra

Halaványul... az égen a hajnali hold -

Az a szív, az az ajk beh örömteli volt.

Halaványul az égen a hajnali hold,

Föld bélyege te! - hogy itt éjszaka volt.

Halaványul a gyáva... s vért hullat a nap,

S szív! kételyeid eliramlanak.

Halaványul a gyáva s vért hullat a nap:

Jármát ha megúnja, lerázza a nyak.

Halaványul a gyáva s két nemzet a föld,

S diadalt ül  Jó... s az az ajk  fölüvölt!

Halaványul a gyáva szavadra... dalod

A Mount Everestről égig kavarog -

Halaványul a gyáva szavadra; dalod

Ellihegem akkor is, ha belehalok!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 13. old. - Ifjúsági Könyvkiadó 

Dutka Ákos: Bontják a házunk

Virágos udvar, búsárnyékú nagy fák,

Öreg fészek, te csöndes ósdi ház,

Huszonnyolc év sok csöndes szenvedése,

Kevés öröm, sok mély fájdalmú gyász.

Árnyak, halottak, babonák, szegénység,

Minden mi nyűgöz, minden ami ront,

Fehér szárnyamra tapadó hinárok,

Bátortalan kedv, lomha tompa gond.

Rokkant falad most bontja meg a csákány,

Földön hever már vén mohos tetőd.

Friss szelek, új éltető jövendő,

Messze sodorják dohos levegőd.

Jőjjenek mások, új falak, új ormok,

Bátrabb erők és frissebb nyoszolyák...

Árnyak, halottak, babonák, szegénység

Pusztuljatok ti bús árnyékú fák.

Bölcsőm fáját se tudjam merre ringott:

Siratni valóm nincs, semmisem maradt,

Sötét faladtól  egyet örököltem,

E babonariasztó bús, őszinte dalt.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 11-12. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Heltai Jenő: Március

A Rózsadombon már tavasz van,

dőlnek az édes jó szagok,

az új madár a régi ágon

nem énekel még, csak dadog.

Próbálja szárnyát, csiripelget,

kinéz a fészek peremén,

köröskörül hány friss rügyecske,

hány új kukac, hány új remény!

Én, tollavesztett vén madár, ki

átdideregtem a telet,

talán, utólszor ünnepellek:

szervusz, te kedves kikelet!

Mikor fölérsz a Rózsadombra,

tündérkirálynő közeleg,

rímek csipognak körülötted,

szapora, olcsó közhelyek.

Tündérkirálynő! Cifra jelző

nyüzsög nyomodban, rengeteg!

Jöttödre, illő tisztelettel,

ma én is hárfát pengetek.

Dal vagy, virág vagy, napsugár vagy,

idők vén fáján ifju ág,

álom, remény, vágy, szerelem vagy,

élet, szabadság, ifjuság.

És még mi minden! Jó jövendő

annak, ki fáradt, gyönge, bús,

mosoly, derű, fény, biztatás vagy,

ezerszer áldott március.

Evoé! Itt vagy! Balzsamoddal

hűsíts sok égő sebhelyet.

Tudod-e még, ki voltam egyszer?

Emlékezel rám, kikelet?

Én voltam az, ki... ej, no, mindegy!

Jött sok vad év, zord sáska-raj.

Öreg vagyok már. Új tavasz, te

fiatalabb vagy, mint tavaly.

Szoríts magadhoz. Jöjj, ölelj meg,

mint rossz fiát a jó anya,

szálljon feléd, ha elbucsúzunk,

lelkem utolsó sóhaja.

És vidd magaddal ezt a sóhajt,

fájó, szerelmes levelet,

ki tudja, hogyha újra eljössz,

találkozok még teveled?

Habár ez többé nem divat ma,

nyujtsd búcsucsókra szép kezed

s nevess síromra akkor is majd,

mikor már régen nem leszek.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 8-10. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Heltai Jenő: A dal

Foltozgatom a sorsomat,

ezt a kopott kabátot.

Rozoga, fáradt vállamon

már hatvan évet látott.

Már hatvan éve viselem

esőbe, hóba csendben...

Nem tudom: én viselem őt,

vagy ő visel-e engem?

De rajta van sok szörnyű év

pora, pecsétje, szennye,

oly színehagyott, oly fakó,

a moly dőzsöl csak benne.

A gomblyuka nem ünnepelt

sem ordót, sem virágot.

Ahol a moly kirágta őt,

ott engem is kirágott.

Oly ósdi, oly divatjamult,

úgy elmaradt a mátul,

oly szomorú, oly kómikus

és rongyos elül-hátul.

Itt is lyukas, ott is lyukas,

a könyöke kifeslett,

csak nézem, nézem, nem tudom,

sírjak-e vagy nevessek?

Csak nézem, nézem, nem tudom

sirassam-e, nevessem?

Megvarrjam-e századszor is,

vagy örökre levessem?

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők  7-8. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Kiss József: Sherezáde…

Sherezáde, meséknek, éjnek asszonya,

Hova lett mosolyod, meséid hova lettek?

A káprázatok, a kéjek, a lángok hova?

És rügybontása a tündérkikeletnek?

Sherezáde, kit Múzsának keresztelt a pogány,

Oh, mért hagysz magamra életem alkonyán.

Beludzsisztán gyöngyeit nem fűztem-e nyakadba,

És Shirász rózsáit fürteid közé?

Volt-e lelkemnek kivüled gondolatja

És vágya, melyre nem szépséged ösztönözé?

Te voltál nekem egy élten át az élet:

Ha mégysz, jobb részem távozik te véled.

Nem adtam-e cserébe önkényt oda érted

Mind, mi után lohol, törtet a tömeg?

Nem vállaltam-e örök szegénységet,

Sherezáde, csakhogy téged ölelhesselek?

És most, hogy enyhülést keresnék a dalban:

Sherezáde – nincs! se mélyben, se magasban.

Sherezáde! én sejtem a nagy éjszakát,

Mikor a szín nem szín, s a csillag fénye bágyad,

S azt nélküled, egyedül virrasszam át?

S ne lássam tündöklő mennyei orcádat?

Vak Milton szemére reá borult a hályog,

De téged, Sherezád’, látott, mindvégig látott…

Maradj velem, ne hagyj el, te színes világ!

Mely levegőm volt, melyben fogantattam;

Káprázatok fénye, te szép Sherezád,

Hintsd rám, ami szín van a szürke alkonyatban.

A nap ott bukdácsol már túl a hegyen,

Utolsó csókom a tied legyen!

Forrás: A HÉT XI. évfolyam 1900. – Szerkeszti és kiadja Kiss József 

Heltai Jenő: A cipőgomboló

Van nekem egy kedves, jó barátom, aki addig olvasta Leqoc urat Orcivalban, addig tanulmányozta Sherlock Holmes szédítő kalandjait, míg maga is megbolondult. Azontúl nem ment végig az utcán anélkül, hogy egy eldobott újságpapirosból valami rettenetes bűnre ne következtessen, a kávéházban órákig megfigyelte az embereket, mindenütt nyomozott és szimatolt, és mindezt azzal a diszkrét, kissé gúnyos, de nagyon fölényes mosollyal, amely ritkán hiányzik a nagy detektívek szája körül. A nap és az éjszaka bármely pillanatában hajlandó volt az egyszerű, polgári konfortáblisnak odakiáltani:

- Kocsis, két Lajos-aranyat kapsz, ha a vörös őrgrófot utolérjük! – é ha valami apró problémát sikerült megoldania, majd fölvetette a jogos büszkeség.

Valahányszor együtt voltunk – és egy időben vajmi gyakran voltunk együtt -, mindig kedveskedett nekem ilyen mutatványokkal.

- Látja ezt az urat? Látja azt a hölgyet? Fogadjunk, hogy egy félóra múlva megmondom önnek, ki ő, hol lakik, hogy él, kinek tartozik, mi a kedves étele, melyik színházba szokott járni, ki a szabónője, hány szeretője van, és mi a politikai meggyőződése? és mindezt anélkül, hogy ismerném, avagy megismerkedném vele.

Ami igaz, az igaz. A gyakorlat bizonyos készséghez juttatta, meglátott olyan dolgokat, amik másnak nem tűnnek föl, ravasz volt, elmés és találékony, szóval, igazi detektív-lélek, és csak ritkán tévedett. Hanem ha egyszer elvetette a sulykot, akkor úgy vetette el, hogy ember legyen, aki visszahozza.

Ygrec (Ambrus Zoltán): Berzsenyiék Vörösmartynak

(Berzsenyi dolgozószobája. Zöld posztóval párnázott ajtók, hat ablak a Nádor utcára. A homályos háttérben, mely sejtelmes és titokzatos, mint egy bálványnak a szentélye, óriási alkotmány: Wertheim egy remekműve. Berzsenyi íróasztalánál.)

ELZA (bedugja a fejét az ajtón): Parancsolsz, papa?

BERZSENYI: Gyere be, és csukd be az ajtót. Kulccsal.

ELZA: Kulccsal?

BERZSENYI: Igen. Nincs valaki a másik szobában?

ELZA: Senki. Azaz, hogy Thomson kisasszony. Olvas.

BERZSENYI: Küldd ki. Nem akarom, hogy hallgatóddzék.

ELZA: De hiszen nagyot hall szegény!

BERZSENYI: Nem bízom benne. Egy öreg nő, aki a fülorvoshoz jár!... Rajtam nem fogja gyakorolni magát.

ELZA: Miért ez a titokzatosság? (Bezárja az ajtót, és közelebb megy az apjához.)

BERZSENYI: Egy nagyon fontos dologban akarom a tanácsodat kérni. Ülj le.

ELZA: A tanácsomat? Papa, te megijesztesz!

BERZSENYI: Azért nem kell aggódnod. Egy tervem van, amelyhez a legnagyobb finesz szükséges. S az egész világon csak te érthetsz meg engem.

ELZA (szemében egy tucat kérdőjellel): Hallgatlak, papa.

BERZSENYI: Csak veled beszélek őszintén erről a tárgyról. De nem szeretném, ha félreértenél.

ELZA: Milyen sok bevezetés!

BERZSENYI: Még több is van, amit előre kell bocsátanom. Tudod, gyermekem, én nem vagyok hiú. Előttem minden vallásfelekezet egyenlő. Az érdemet elismerem, s a rangot csak Isten adományának tartom, nem érdemnek. Sohase hallottad tőlem, hogy a szegény ember komisz ember, ámbár helyzetök, a pénzpiac mai viszonyainál fogva, meglehetősen kellemetlen. De én ilyet nem mondok, mert bennem van gyöngédség, igazi könyörületesség, s az állatokat se tudnám bántani.

ELZA: Megvallom, nem értem, hogy mindez…

BERZSENYI: Várj csak. Ez mind a dologra tartozik. Mondom, nem vagyok hiú, s nekem az mindegy, hogy valaki ki- s bejár az udvarnál, vagy szerényen meghúzódik az ő csendes tevékenységében. Szép, ha valaki főajtónálló mester, de én az ilyesmire nem adok semmit. Ha én egyszerűen von Berzsenyi vagyok, azért Ő Szentsége is tudja, hogy ki az a Berzsenyi, s hogy Berzsenyi tisztességes ember.

ELZA: Mire való ez a sok beszéd? Mindenki tudja, hogy te a legjobb ember vagy a világon!

Eötvös Károly: A Balaton

Ott fekszik a befagyott Balaton.

Igazán fekszik – némán és mozdulatlanul. Messze-messze, ameddig a szemed ellát, fehér, halottas szemfedő borítja. A jég, amely eleven vizét betakarja, s a köd, amely fátyolt borít a jégre.

Nem a menyasszony fátyolát, amely alatt élet, melegség, lángoló pír és égő vágy váltakozik. Hanem a koporsó leplét, amely alatt hideg van.

Minő ragyogás, mennyi mosoly, mekkora élet a nyári nap sugarai alatt; színe örökké változik, mint a szűz hajadon arca az első szerelmi vallomás közben. Ezüst és arany, smaragdos zöld és zafíros kék, amint verő napfény, rajzó bárányfelhő vagy viharos fölleg terül el az égen. A magasságnak minden mosolyát, minden vidámságát, minden haragját, minden zordon indulatát visszatükrözi – hálával, ha kedves, daccal, ha mogorva a magasság. Nézz az égre, s meglátod a Balatont, nézz a Balatonra, s meglátod az eget. S a szél ha támad, a hullám is feltámad. Ugrál, játszik, kergeti egymást; cseveg, csattog, kiabál egymásra, s ha nekimelegedett, habos fürtökkel ékesíti fel homlokát.

A nyári nap sugarai alatt!

Ezer szárnyas mulat a nádasok körül. Ott fürdik a libuc, ott piperézi magát a zöld aranyfejű tőke, ott kergeti egymást a gyöngykacsa, s ott áll komolyan a sekélyen, s néz magasra tartott fejjel a sudár nyakú gém. Őrködik a világ fölött. De nem ügyel őrá a sirályok serege. Hosszú, fehér szárnnyal cikáznak és kiabálnak a vizek fölött, s le-lecsapnak, ha ostoba kárász vagy ábrándozó garda közel jön a víz felszínéhez.

Ignotus: Vörösmarty Mihály

Száz év elég nagy idő volna, hogy egy nemzet hozzáérjék egy költőjéhez. De bár Vörösmarty Mihályt elandalodva hallgatták apáink, való értéke szerint fiaink fogják igazán megbecsülni. Magunk is sejtjük már, ki volt ő. Túl a napi üzleten, mely gyakorlati szimattal kap az ő évnapja véletlenségén, mindenek érzésében van valami, ami azt súgja: Vörösmarty nagy volna, ha a bús feledékenység őt is elborítaná, s a lelkek mléye akkor is ünnepelné, ha az ajkakat elnémítanák. A nagyok közül, kiknek írásaiban a magyarság az irodalomban él, Vörösmarty Mihály nemcsak a nép költője, nemcsak egy fajé, hanem az egész magyar nemzeté. S még tovább: Petőfi és Arany János két magából lett költő, kiknek elődjei, ha voltak elődjeik, az ő napjaikban már csak a ponyván találtattak. Vörösmarty Mihály nem magában kibukkant tűzhányó, de folytatása s legfőbb kiemelkedése a régi magyar írók változatos hegyláncának. Vörösmarty Mihály nemcsak a Jókaiak apja, de a Zrínyiek fia is. Az páknak érdemes volt őhozzá elfejlődni, s az unokáknak érdemes lesz őhozzá visszatérni.

Vörösmarty Mihály nem egyszerű egyéniség, s tele van korának sugalmazásaival s tévedéseivel. Ebben a csakis ösztönét követő, büszke Petőfi, a csakis a maga ítéletére adó, tudatos Arany János fölötte áll a Kazinczy neveltjének, a táblabírák rangbéli társának. Vörösmarty Mihály ma másképpen írna, mint hetven év előtt írt – ez így kimondva természetesnek tetszik, pedig nem egészen természetes. Például éppen Petőfi meg Arany ma sem írhatna sokkal másképpen, mint írt ötven év előtt. Vörösmarty Mihály a kora divatjainak hódolt, mint hódoltak, a politikában, a Széchenyiek, a Kölcseyek, a Szalay Lászlók, kik egy magyar nyelvű Frankhont vagy Angliát álmodtak a Duna mentére. Az iskolás esztétika önkényes kieszelései előtt meghajlottak még a Goethék is, meghajlott Vörösmarty is. Mint a jogászok jogi, a közjogászok álladalmi intézményeket ültettek át a mi hézagos közéletünkbe, a költők is kiépíteni akarták a magyar költészetet; nem azt kutatták, ők mire születtek, hanem azt, a magyar irodalomból mi hiányzik. A németeknél is így tett Klopstock, ki előre eltökélt szándékkal lett a német Dante vagy Milton. A magyarnak nincs modern gazdasága és technikája. Széchenyi István leül és megcsinálja. A magyarnak nincs történelme és büntető törvénye. Szalay László leül és megcsinálja. 1825-től 1848-ig ez a magyar nemzeti munka szkémája, s e korszaknak s nemzetnek költője az a Vörösmarty Mihály, ki, nem keresve, epikusnak vagy lírikusnak született-e, nem törődve vele, az ő huszonöt esztendős szívének nincsenek-e külön mondanivalói: megállapítja, hogy a magyarnak még nincs Aeneis-e, hát leül és megcsinálja. S hogyan csinálja meg? A nagy Klopstock az Istent is hexameterben beszélteti, sőt a nagy Goethe még a polgári ifjat, Hermannt is. Tehát Árpád és Zalán is hexameterben beszél, mert meg kell mutatni, hogy a magyar nem barbár, s nem rúgja ki a nyugati műveltség házának oldalát.

Márai Sándor: Monológ

Akarok még hinni az életemben

s a mások életében - akarom,

hogy izmos és erős legyen karom

s földaloljak egy lobogó ,,igen"-ben.

Mert megbocsátottam mindenkinek

s szeretném, hogy nekem is megbocsásson,

ki tettenért a pózon és családon

és ne vádoljon többé senki meg.

A múltat én elhordozom magammal

új életemre, mint zsákját a vándor:

hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,

S emlékeimmel elmotozva élnék,

mert amit érdemeltem, rámtalált:

kaptam egy életet és egy halált.

Forrás: Márai Sándor: Emlékkönyv - Kassai Könyvny. és Lapkiadó Rt. Kassa, 1918.

Harsányi Lajos: HAGIA SOPHIA

I.

Az Aranypáva csarnoka előtt

A Pán-sípot levettem méla számról

És messze dobtam a Fertő vizébe.

A pásztortüzek rögtön hunyni kezdtek

És néma lett a Hanyság zöld vidéke.

Kijöttem a partján aranyló Várból,

Benn sárga álomlepkéim megöltem.

A hűsfüggönyű termek elborultak.

Zöld szobraim búcsúztak sírva tőlem.

A kerevetek selyme halaványult,

Az aranyszélű képek integettek.

A régi metszeteken sírva láttam

Bús könnyeit az ismerős szemeknek.

És bedörrent a nagy kapu mögöttem

És hallottam, hogy sírtak a szobák benn,

Boldog utat és szerencsét kívántak,

Egy megrepedt tükör sikoltva mondta: Amen!

Hajnal Anna: A forrás szól

Magasból jöttem hol a tiszta lég

jégragyogásos mérhetetlen kék,

vad sziklacsúcs indultam alább

elhagyva a vén fenyvest s kék tavát,

De felhő várt rám lenn, vad zivatar

haragvó villám, aki fába mar:

láng csap fel, ég az erdő, vad riad,

vak hőség perzsel zsenge ágakat,

reccsen a szálfa, gőzölg a patak,

rőt tűzfény árad szét az ég alatt.

Hogy csendes völgybe hoztam bús vizem

hűs árnyai közt el sohsem pihen,

a vizem zöld lett, hűvös, mély titok,

az esti nád itt mindig sírni fog

zizzenve a szélben, alkonyaton,

míg árnyak suhannak távol dombokon -

Forrás: Hajnal Anna: Ének a síkságon - Magvető Kiadó 1977.

Hajnal Anna (1907-1977): Fehér csigák

Fehér csigák

lomhán csúsznak

barna földben

pihennek, alusznak,

hallgatnak,

eső permetez,

kavicsok felett

esőduzzadt

ér csergedez.

Ázott fák alatt,

barna levél közt

gömbbé húzódva

mered a sün,

baltacsapások

hangzanak távol,

valaki fát dönt

az őszi sűrűn.

Egyszerre reccsenés,

zuhan a szálfa, -

jaj, nem kiáltott

ott valaki? -

Ágak suhannak

s már csak az eső

halk csobogását

véled hallani.

Csend - -

csepp hull csepp után,

s egyszer majd,

sok ősz után,

hóolvadás és

tavaszi zápor

kimos a földből

egy ó koponyát,

lomha csigának

rég üres háza

csillag a hómosta

utakon át.

Bimbózó bozót közt

friss televényen

halott süntüskék

sarjadó fű közt

merednek keményen.

Hallgató koponya

fehérlik a napban,

bokrokon levelek

zöld burka pattan,

párás erdők felett

rezzen a fény,

csillog a koponya

holt szemüregén.

Forrás: Hajnal Anna: Ének a síkságon - Magvető Kiadó 1977.

Gyulai Pál: Hazám (1848)

Sokszor valál már életedben

Veszendő, ó, szegény hazám!

Tatár, török és német gyilkolt,

S haldoklál fényes rabigán:

Mi lesz majd sorsod a jövőben?

Ki tudja azt, sötét titok;

De most, de most, ha rád tekintek,

Csak sírok és csak sirhatok.

Nem gyáva bú e könnyek anyja,

Haragom sirja azokat;

Beszélünk hangos, büszke szóval,

S hazánk még csak névben szabad.

Nem csüggedés e könnyek anyja,

Rajtok tettek villáma ég;

Versengünk puszta semmiségen,

S fölöttünk mind borúsb az ég.

Hah mennyi gúny! győzelmi hymnusz

Harsog körűlbe mindenütt,

S a vértől megszentelt mezőkre

Szabadság fényes napja süt.

Nekünk e hang tán síri dal lesz,

S a szent sugár tán búcsufény,

Véres felhőben elhunyó nap,

Halottak gyászos mezején.

Inkább halál, mint gyáva élet,

Igen, vesszünk, ha veszni kell,

De küzdjünk, míg csak egy magyar lesz

És vérezzünk dicsően el.

Lesz legalább a történetben

Rólunk egy nagy emlékezet:

Egy büszke nép élt meggyalázva,

De dicsőn halt, mint született.

Forrás: Gyulai Pál válogatott művei

Dutka Ákos: Jaj, aki egyszer végtelenbe látott… (1917)

Magadba hordod ember bús világod,

boldog, kinek szűk keterec az egész –

falára aggat hímet és virágot; -

tengerre szállni sohasem merész.

De jaj, ki egyszer végtelenbe látott

s szabad hajóján tengerekre szállt,

az ón-szín semmin túl hordták az álmok

s határtalanná tolták a határt.

A ketrecekben élnek és emésztnek

s oltárain a jámbor, józan észnek

tömjént égetnek botor boldogok.

Szabad hajómon én, ki kincsrakottan

a végtelennel egyre csak vívódtam,

ketrecek közt ülök, szegény kárhozott.

Forrás: Dutka Ákos: A holnaptól remetéig – Válogatta: Dr. Papp János -  A kötetet a Békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium és Szakközépiskola igazgatósága jelentette meg, 1966 nyarán. Készült az iskola tanműhelyében, a kéziszedő és gépmester tagozatok elsőéves növendékeinek közreműködésével, Ancsin János, Kittel Frigyes, Kovács Gyula, Malatyinszki József és Tóth György szakoktatók irányításával, diósgyőri ofszet papíron, Monotype Bembo betűkkel, 250 számozott példányban. A tipográfia Szántó Tibor munkája. A kiadásért az iskola igazgatója felel.

Dutka Ákos: Játék (1915)

Játszom

Veled bánat, éjszínű palástom,

Álom

Délibábján messze ifjúságom,

Látom

Támadtan győzni a halálon,

Mégsem

Veszett el mécsem, égi részem

Emlék

Sugárzó megdicsőült vendég

Halkan

Felsír egy-egy árva dalban.

Forrás: Dutka Ákos: A holnaptól remetéig – Válogatta: Dr. Papp János -  A kötetet a Békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium és Szakközépiskola igazgatósága jelentette meg, 1966 nyarán. Készült az iskola tanműhelyében, a kéziszedő és gépmester tagozatok elsőéves növendékeinek közreműködésével, Ancsin János, Kittel Frigyes, Kovács Gyula, Malatyinszki József és Tóth György szakoktatók irányításával, diósgyőri ofszet papíron, Monotype Bembo betűkkel, 250 számozott példányban. A tipográfia Szántó Tibor munkája. A kiadásért az iskola igazgatója felel.

Bárd Oszkár: Altatódal a kisfiamnak

Csupa kín és csupa gyász
sír, jajong és megaláz,
mitse tudj te róla,
valahol a láthatár
szemnek kincset kincsre tár
s kacagás a róna,
aludj csak...

Olyan világ vesz körül,
melyben senkisem örül,
hunyd le szemecskédet
mire felnősz, csodavár
nő a földből s odavár
muzsikáló élet,
aludj csak...

Soha ilyen mélyre még
nem zuhant a köd s az ég
csodálkozik rajtunk,
hogy ilyen véres sors alatt
hitünk arra hogy maradt,
hogy kis bölcsőt hajtsunk,
aludj csak...

Bizony, ernyedt a karunk,
sebet sebbel takarunk,
de te meg ne tudjad;
ha a világ összedűl,
én, magamban, egyedül
építek fel újat,
aludj csak, aludj csak...

Forrás: Internet

Bárd Oszkár: Karácsony

Kétezer éve egyre csak beszélünk
a szeretetről s míg pár eb ugat,
a karaván halad fölényes gúnnyal,
hisz gyártunk mindig új és új ágyúkat.

A frázisok s a feldübörgő jelszók
dandárja bőszen akkor lépeget,
amikor el kell bármi áron fedni
egy szemrehányó, beteg lényeget.

Kétezer éve minden karácsonykor
jámbor meséktől gyúlnak fel szemek,
de ez a szent ellágyulás a földet
egy gonosztettől se mentette meg.

Ideje volna rádöbbenni végre:
a legenda, mit lelkeinkbe szőtt
amaz akol, csak Jézusnak dicsőség,
a mi számunkra, bárhogy nézve, csőd.

Hisz Betlehemből örökbéke álma
zenélve szállt a csillagok fele,
de útját álltuk: Golgotára küldtük
a Názáretit s álmait vele.

Ideje volna rádöbbenni végre:
ha felcsendül a Jézus mély tana,
jó lenne, hogyha a bombasztok helyett már
tetemrehívásra szólítana.

Vállalnunk kell a felelősség súlyát
mindazért ami történt s elmaradt:
hogy nem válthatott meg bennünket Krisztus
sem akkor, sem két évezred alatt.

A karácsonyi áljóság helyébe
s a hozsannázó dalocskák helyett
ideje vón megkövetni a sorsot
és szégyenkezve hajtani fejet.

Ideje volna tiszta szíveinket
a bűnbánat ajándékaiul
ráaggatni a nagy karácsonyfára,
mely fejünk felett éjjelenként kigyúl.

(Forrás: Erdélyi karácsony c. antológia)

Bárd Oszkár (1893-1942): Én meg akarom magam tartani!

A Don-kanyar harcaiban részt vett és elesett magyar hősök emlékére:



E ránkszakadt, bolond világban,
hol senkisem mutatja azt, ami
e félrelódult, zagyva árözönben
én meg akarom magam tartani.

Szent hivatás s mindennél nehezebb,
vakmerőn csábító és könnyesen édes,
megmutatni a jövő nemzedéknek,
hogy ember az Istent megőrizni képes,

hogy jöhet pokol és gennyes szerteomlás,
jöhet átok és galád kataklizma,
ki Isten arcára teremtetett egykor,
ön isten-arcában csökönyösen hisz ma!

Én nem látom, ha mind romokban hever
az eddigi világ, a korhadt, az ódon,
én a két karomon kitartom az Istent,
nekem ma nem szabad, én meg nem hatódom.

Érem vagyok, merev, földberejtett egykor
menekülő gazdám, kopott érem, régi,
de ha kiásnak s az új kor kikérdez,
legendás titkokat árulok el néki,

a titkait annak, hogy volt ember, tiszta,
lidércek kergették, vérviharban ázott,
de a vészen büszkén hurcolta a fejét,
melyre önarcképet az Isten formázott.

S ha az Úr az embert, elkopott, rossz tükrét
félredobta s aztán végleg elfeledte,
a tükör megmaradt s mutatja a képet,
hogy Alkotó nézett el egyszer felette.

Parancsolom: kétely, fejvesztettség, átok,
el innen örökre, nem hallok, nem érzek,
kétségbeesésre nincs időm: ős echót
őriznek görcsösen énbennem a bércek.

E ránkszakadt, bolond világban,
hol senkisem mutatja azt, ami,
e félrelódult, zagyva árözönben
én meg akarom magam tartani!

Forrás: Internet