I.
Az Aranypáva csarnoka előtt
A Pán-sípot levettem méla számról
És messze dobtam a Fertő vizébe.
A pásztortüzek rögtön hunyni kezdtek
És néma lett a Hanyság zöld vidéke.
Kijöttem a partján aranyló Várból,
Benn sárga álomlepkéim megöltem.
A hűsfüggönyű termek elborultak.
Zöld szobraim búcsúztak sírva tőlem.
A kerevetek selyme halaványult,
Az aranyszélű képek integettek.
A régi metszeteken sírva láttam
Bús könnyeit az ismerős szemeknek.
És bedörrent a nagy kapu mögöttem
És hallottam, hogy sírtak a szobák benn,
Boldog utat és szerencsét kívántak,
Egy megrepedt tükör sikoltva mondta: Amen!
A kapunál künn várt reám a Doktor,
Szemén hatszögletű gyémántüveggel.
És Délibáb, szemén szivárványhíddal,
Mely messze bíborhegyeken veszett el.
S egy kis Diákonus, a harmadik társ,
Kinek fehér arcához ajk nem ért még,
Kinek nézése néma szobrok mása,
Vállát az életostorok nem érték.
Kinek szemében mély csodák alusznak.
És érintetlen és mindent megérez.
Az eljövendők frisspecsétű zára
S még nem tudja: - mivé lesz?
Ők a kapuban mélyen meghajoltak
Királyuk előtt: leghívebb cselédek,
Megesküdtek, hogy mindenkor követnek,
Ha föld alá, vagy fellegekbe lépek.
S elindultunk a hosszú vándorútra.
Oldalt a rétek harsogón rügyeztek.
Gyíkok futottak szét az út porában,
Illatjuk szállt a vad, maró füveknek,
És mentünk messze ismeretlen tájon.
És egyszer egy nagy bronzkapuhoz értünk.
Sötétes dómba nyílt a régi ajtó,
Hűs kövein fölhangzott félve léptünk.
Utánunk nyomban elzárult az ajtó
És bent Valaki társunkul szegődött.
Nem láttuk őt, de megfogta kezünket
És vezetett a hűs márványmezők közt.
Mi ijedeztünk bent a hűvös dómban,
Mert néztek ránk a hervadt arcú szentek.
Köröskörül tündökletes színekkel
Kimondhatatlan titkok integettek:
Egy háromágú Napszem szórta fényét,
Kitől, kiáltal és kiben lett minden;
Ki három és ki egy s a lábainál
Egy színezüst Hold ragyogott szelíden.
A Bárányról öt rubinseb meredt ránk.
A föld minden sebe bennük piroslott.
És hét aranykürtből hét nagy kiáltás,
Mely minden fájó kiáltást kioltott.
És hét aranykút minden szomjazónak.
Egy égő máglya örök áldozatként;
Sok ezüstcsésze, telve kenetekkel,
Árad belőlük száz illat patakként.
És oldalt álltak sok-sok drága kincsek:
A Holdnak szíve hét fekete tőrrel,
Mély börtönök és katakombaszájak,
Melyekből néha halk kiáltás dörren.
Sok les kard s olajjal teli hordó.
Nagy tüzes rács és sok-sok égő fáklya,
Mint utcákon világító szövétnek,
Mely mind a vaksötét vesztét kiáltja.
A levegőben fehér fátylak úsztak.
(Szűzeknek homlokáról integettek.)
A fátyolok közt csillagok ragyogtak
Áttörve mélyét zordon fellegeknek.
S fölöttük messze-messze halmon álló
Nagy Aranypáva roppant fénye fénylett,
Csupa titok és csupa szent valóság,
Kinyílt szemeknek mély, csodás igézet.
Oly gazdag volt a kincs, mit itten láttunk,
Hogy eldöbbenve mind a földre estünk.
A láthatatlan Valaki szelíden
Emelte fel a földről gyönge testünk.
S az égi titkok terhétől lesújtva
A kapu felé mentünk, égve lázba,
Mikor egyszerre kívül a küszöbön
Fölhangzott egy gyermek – sírása:
Ma éjszaka
Hozott világra az anyám.
Ma éjszaka
Rólam beszéltek a tanyán.
Ma éjszaka
Világos lett a kis szoba.
Ma éjszaka
Gyöngyös volt anyám homloka.
Ma éjszaka
Suttogtak mind az asszonyok,
Ma éjszaka
Megtudtam, jaj, hogy vak vagyok.
Ma éjszaka
Imádkoztak halk-csendesen.
Ma éjszaka
Ide küldtek a dóm elé,
Hogy ma e csodaéjjelen
A szemem fényét meglelem.
Mi néztük őt, a Kisdedet csodálva.
És szólt hozzá a doktor:
Vézna gyermek,
Vakság köde borítja csíra-elméd,
De homlokodban nagy titkok hevernek.
És majd kinyílnak mind a néma zárak
És a tudás kigyullad homlokodban.
És zordon könyvek zengő ércszavától
Szíved erősen, hangosan megdobban.
Akkor tudod meg, hogy miért születtél:
Tudásokért, miket már összehordtak
Villanyból, vízből, hőből, rádiumból,
Hogy gépeket és embereket mozgass.
És ha belátod az egész világot,
A természetnek titkos minden-mélyét,
Akkor tudod meg, hogy ki megszületett,
Miért született s – miért élt!
A Délibáb szivárványhomlokáról
Száz színt lövellt a Kisgyermek szemére
És szólt:
A réten sárga mécsek égnek
S te oltogatod, játszva, heverészve.
A rajba gyűlt kis lepkékre lerobbansz
És gyönyörködve ejted rabul őket.
És futsz lila lengő fátylak nyomába,
Miket titokzatos, nagy erdők szőttek.
A fák között a vad rigó kiáltoz,
Te hallgatod gyönyörrel, szívszorongva.
Az ajkad vágyik sárga, szőke mézre,
Melyet magába rejt a vén fa odva.
És este kórusban rian az erdő,
Kigyúl a szentjánosbogárka mécse.
Te futsz haza s anyád elfektet szépen
Az álmok színes, mély kerevetére.
És álmok közt benyargalod a pusztát,
Lovad ragyog fényén a méla Holdnak
És távol majd megvillannak a kardok,
Csatára hívó nagy dobok dobolnak.
Kezedben kard helyett villámok égnek.
Te nyargalsz legelöl a csatasorban,
Szemed kitágul, fejeden borostyán
És megtudod: az élet titka – hol van!
A kis Diákonus így szólt riadva:
Ki vagy te? Titok, mit nem ismerek még.
Te vagy, mi én. rejtély, kinek a lelke
Kis angyalok között lakozott nemrég.
Megnősz majd és tilos szavakat hallasz,
Mikre ijedten rebben a szemed el
És pír futja be hamvas, tiszta arcod,
Mert küzdened kell titkos szellemekkel.
És búzavirágköntöst vész magadra,
De alatta is fölkelnek a vágyak
S míg ajkad rémült imát mond az éjben,
Látja szemed a bűnre váró ágyat.
És kínos éjektől elsápad arcod,
Mint alabastrom sok századokon át.
Titkon gyötört fehérlő homlokodra
Szikár kezek a koszorúdat fonják.
Szép lesz a lelked néma bánatoktól,
Mint fáradt tüze kékszínű opálnak.
Feljajdulsz majd, ha rácsos ablakodra
Örvendezők virágokat dobálnak.
Kinyílt szemekkel áll fejed az égnek,
Mint szellős ablakú monostor tornya,
De nem lesz gyermeked (sirasd velem meg!),
Ki gyönge karjait nyakadra fonja. –
És elhallgattak s vártak mind a hárman
Csönd lett. A Gyermek holtraváltan állt ott.
A rettentő szavak súlyos terhétől
Vállán érezte az egész világot.
És várt a Doktor, Délibáb s a kis Társ,
Hogy a gyermek merev szeme, ha rebben,
Hiába.
Ekkor láthatlan Kísérőnk
Előtűnt fényes napnál fényesebben.
Nagy gyémántcsillag gyulladt homlokán ki,
Mitől kitágult szemünk kék golyója,
Nézvén a gyermeket, büszkén mutatott
A mérhetetlen titkú kincses dómba.
És szólt az ajka bűvölő igéket:
- Az örök élet hívta őt vilára,
Hogy ismerje, szeresse túl a földön,
Ami örök: az Isten túlvilága!
Az én fényem ragyogja a szemét be,
Énbennem látja, mi az élet titka.
A kulcs: eredt vakságot elmosó víz,
Mely minden vaknak holt szemét kinyitja! –
Az Aranypáva sátorozni kezdett.
A gyermek karjait feléje tárta.
Reszketve láttam három bús cselédem,
Milyen erőtlen lett, mily gyönge, árva.
Én sírni kezdtem ujjongó örömben,
Reáborultam a gyermek fejére
És szőke fürtjeit fürdette könnyem,
Hogy nyílt szemekkel a csodát megérje.
És én: királyuk, nyitottam szemét meg.
(A küszöbnél egy veder állott éppen.)
És megkereszteltem a túlvilágban,
A halhatatlan Háromság nevében!
II.
Az ingó nádszál ereje
Acélszínű nehéz kapuhoz értünk.
Arcom, mely az úton halottra sápadt,
Kigyulladt itt a nagy kapu küszöbjén
A fénytől, mely a rácsokon kiáradt.
A Doktor zordon arca is piros lett.
A Délibáb sok színe szerteolvadt.
A kis Diákonusnak szép szemei,
Mint ünnep mécsei, tűzben ragyogtak.
A kapu felett bronzba vésve állott
E szó: „Erő”.
Kopogtunk áhítattal.
Kitárult s egy zöld tér nyílott előttünk
Tele virággal, színnel, friss kacajjal,
Rajt gyermekifjak cserkésztek serényen.
Az arcukon a hajnalpír csatázott.
És rendbe-sorba össze-összecsaptak,
Mint tenger fölött vívó kis sirályok.
Versenyt futottak, inaik feszültek.
Nagyot toppanva szöktek a magasba.
Szép barna karjuk ifjú erejétől
Sivítva szállt felhőkbe föl a labda.
És kürtösöknek fényes kürtje harsant,
Mikor a győztes büszke fejjel állott.
És ezer ajkról tört fel a rivalgás
Éltetve az erőt, az ifjúságot.
Mi vígan mentünk végig a zöld téren
És szívünkben nagy örömmáglya égett,
Mely szűzi ifjak üde erejében
Örvendve lát egy újabb nemzedéket.
Mentünk tovább s egy új kapuban álltunk.
Belépve roppant cirkusz nyílt előttünk.
Népe zajongva méhkasként zsibongott
És láttuk, éppen jó időbe jöttünk.
Középen, a porond hatalmas síkján
Épp vívni kélszült két zord gladiátor.
Mindegyik meztelen és roppant izmú,
Arcuk merész, nézésük büszke, bátor.
És összecsapva bőszen vívni kezdtek,
Hogy elnémult a nagy cirkusz remegve.
És visszafojtott lélegzettel várta,
Melyiknek kedvez a pogány szerencse.
Szemgömbjük, mint a téli csillag égett.
Szeges hajuk riadva állt az égnek.
És izmaik duzzadva megdagadtak,
Mellük zihálva fújta ki a léget.
De egyik sem gyűrte a másikat le
S pihenni kezdtek.
Ekkor a sarokba,
Hová mi négyen némán elvonultunk,
Az egyik odajött titokba, lopva
És szólt: - Idegen arcotokról látom,
Erők urai vagytok mind ti négyen,
Segítsetek, hogy homlokom övezze
A győzelem mirtusza és ne szégyen! –
A kis Diákonus megfogta karját
És rámutatott a zajgó tömegre
S szólt: - Itt van húgod, avagy jó anyád tán?
Kinek szeme rajtad pihen remegve? –
- Itt vannak ők – felelt a gladiátor
És szemei mindjárt feltündököltek.
És Délibáb szólt: - Nézzed ezt a népet,
Mely egy ujjintésével is megölhet!
Rivalgva vesz a vállára, ha győzöl
És megkoszorúz szent mirtuszlevéllel.
Nagy téreken ragyogva áll a szobrod,
Híred legendák lantja hordja széjjel! –
A gladiátor szíve hangosan vert,
Mint harang nyelve, hogyha rázza orkán.
Fehér inai vékonyan feszültek
És sóvár sóhaj tört ki szomjú torkán.
A Doktor meg varázsos köntöséből
Kivett egy kőkorsót, olajjal teltet
S az ifjú izma mind acélkemény lett,
Mit Doktorunknak ujjai megkentek.
És melle döntött érces várkapukként
És tompora rengette barna halmát,
Égnek meredt fel minden szőr a testén,
Érezte izmai roppant hatalmát.
És míg a vén falak mellett haladva,
A cirkuszból búcsúzva visszanéztünk,
Már győzve állt, ellenfelét tiporva
Hangos rivalgás közt kemény vitézünk!
És messze járva új kapuhoz értünk.
Fölötte vén bagoly szeme ijesztett.
A kapun csupa hieroglif állott,
Számok, betűk és titkos arabeszkek.
Halkan belépve, mélyen meghajoltunk,
Mert ívezett, komor terembe léptünk.
Nagycsattú könyvek száza állott nyitva
S nagy tiszteletben lett azonnal részünk.
A hosszú asztalnál tudósok ültek:
Egy bíboros, bölcsek, zord alchimisták
Nehéz vitákba mélyen elmerülve,
Ezüstszakálluk néha megsimíták.
A lét örök kérdésein borongtak.
A disputát a bíboros vezette.
Az ismeretlen titkok vágyaitól
Tűz reszketett a nagy bagolyszemekbe.
A kis Diákonusra néztek lassan,
Ki rejtély nélkül, nyílt szemekkel állt ott
És könyveiket már-már összecsukták,
Megsejtve a legszentebb ifjúságot.
De Délibáb, mikor reájuk nézett,
Szemükben a dicsőség vágya gyulladt,
Örök tudások forró mámorától
Feledtek minden rozsdás régi múltat.
S a Doktort hívta mindegyik magához.
Ő rajzolt sok titkos jelet eléjük,
Sohsem hallott igéket mondott halkan,
Miktől villogni kezdett elme-élük.
A gyors Pegoud hanyatt kezdett repülni.
A napfény tükrös gépe zakatolt már,
A Fermat-tétel problémája oldva,
A bíboros ajkán zengett a zsoltár.
S a szellemcsaták győztes mámorában
A földre hulltak a komor tudósok.
Mi észrevétlen, lassan elvonultunk.
Mint teljesült igék után a jósok.
Egy új kapun belépve hirtelenül
Elénk futott egy rémült arcú gyermek,
És köntösünk megkapva, sírva mondta:
- Ó idegenek, jertek, mentsetek meg! –
Mi széjjelnézve, eldöbbenve láttuk,
Hogy rémek állnak körülötte szerte.
A gyermek lelklét s álmait tiporják
S ő menekülni el nem tud semerre.
Mint barrikád mered az ifjúságra
Ezer veszély: köd, kétely, csírasejtek,
De menni kell előre, győzelemre,
Habár a harcban milliók elestek.
A gúny arcával áll a rém elébe
És sárt dobál az ég felé kacagva
És azt kiáltja: - Nem lakik ott senki!
Ne hallgass a vak, bibliás szavakra!
Avult karácsonyálmok mind hamisak.
Nincs más, csupán a nagy természet titka.
Ehrlich után az élet büszke daccal
A vérvirágokat bátran szakítja.
Semmit ne higyj, csak amit kélt szemed lát.
És élj, amint az ösztönöd sugallja.
Nincs más erő a föld erőin kívül,
Ez a világnak legnagyobb hatalma! –
A kis Diákonus a rém elé állt
És karjait az ég felé kitárta.
De visszalépett. El nem űzhet olyat,
Ki titkon búj a kis gyermek agyába.
És Délibáb is mind hiába állt ott.
A színei fakulva földre estek.
A Doktor könyveiben nem találta
A lelki viadalokra a szert meg!
Én rájuk nézve szóltam bánatosan:
- Ó társaim, kik ékes, zöld mezőben
Gyermekcsapatra hogyha egyszer néztek,
Testükben az erő csírája szökken
S kik férfiizmok szálait feszítve
Győzelmet adtok a pogány erőnek
És a tudás nagy könyvei, ha nyílnak,
A bölcsek tudni mind hozzátok jönnek:
Most ím, e gyermek lelke reszketésén,
Mit húrjain a titkos kétely ébreszt,
Erőtök semmisülve elhanyatlik,
S nem tudjátok elűzni ezt a rémet!
Mit ér erőtök, ha a gyönge lélek
Inog mellette, mint bús őszi nádszál!
És legdrágább kincsétől megraboltan
A gyöngeség száz démona reá száll?
És elviszi a lápok holt vízére,
Hol pállott illatokat szív be ajka
És roncsain az élet szent hitének
Elvész az ember minden akaratja!
Ők néztek engem félve, szégyenülten.
A rémek is ijedve elhúzódtak.
Ezüstgalambok, tüzes nyelvek szálltak,
Várták varázsát halhatatlan szómnak.
S a gyermek két kezét az égre tártam
És kérdeztem: - Mondd, hiszed-e az Istent?
Ki az igazi erőt adja tenéked,
Az égben egykor s most a földön itt lent? –
S míg ő rajongva térdelt lábaimhoz, Szentelt kezem a fejére
emeltem.
„Signo te, signo crucis, confirmo te
Chrismate salutis” – mondtam ihletetten.
E pillanatban tüzes paizs égett
A gyermeknek lelkére örök jegyként
S mint szikla állt hitében inghatatlan,
Mert megkapta – az erősség kenetjét!
III.
A pelikán
Titkot rejtő opálkapuhoz értünk.
A Doktor szárnya lassan összehajlott,
Mint tenger szélin elfáradt vitorlák.
A Délibáb fején sápadt a csillag,
Amint elénk meredt a néma korlát.
Rémülten álltam én is a küszöbnél.
Csak kis Diákonusunk volt beszédes
És emlegette a csodás kenyeret,
Amelyre lelke mondhatatlan éhes.
A szent opálkapu elhagyva állott.
Vad őrség, mely utunk elállja, nem volt.
Az éj sem küldte ránk sötét hatalmát,
Hűscsillagú és enyhe volt a mennybolt.
De társaim, a Délibáb s a Doktor
Reszketve álltak, mint síró két gyermek,
Kik messze-messze tengerek határán
Kis csónakon túlpart után esengnek,
De nem juthatnak soha-soha által
És sírnak egyre.
Én reájuk néztem
És szóltam: - Ó, ti döbbent katonáim,
Kik titkokért harcoltatok meg értem,
Kik zord kapukon roppant pörölyökkel
Dörögtetek és megnyíltak a zárak,
Bevittetek a titkos műhelyekbe
S lelepleztetek sok nehéz csodákat:
Mi döbbenet rémíti ajkatok most?
És reszketvén, az arcotok mi sorvadt?
Hogy fakó színük rémületbe ejti
Az éj szemét, a titkos fényű Holdat?
De ők hallgattak. Én magamra hagyva
A nagy kapura sírva ráborultam.
Nyomban kinyílt s valaki szűzfehéren
Előttünk állt a roppant bronzkapuban.
És kérdezett: - Ki vagy te, síró árnyék?
- Lélek vagyok, mondtam. – S ezek kik itten? –
- A társaim, kik kísérnek örökké,
Hogy nagy hatalmuk, hogyha kell, segítsen! –
Ő rájuk nézett és megszánta őket.
S intett nekik, hogy halkan lépjenek be.
Ekkor a kapu föltárult előttünk
S beléptünk egy csodás, kerek terembe.
Roppant kupola tornyosult fölöttünk.
Átlátszó oszlopok fehéren égtek.
A falakon aranybetűk ragyogtak.
S valami titkos mondatot beszéltek.
Egy nagy Pelikán ömlesztette vérét,
Melyet kicsiny fiókok vágyva ittak.
Szőlők, búzakalászok értek sárgán,
Jelül az éhes élők álmainak.
(Forrás: Harsányi Lajos válogatott költeményei –
Összeállította: Bánhegyi Jób Dr. - Bp., 1935. Szent István-Társulat kiadása
Könyvnap)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése