Bujkálsz s nyilván van szépséged,
Minthogy fénlé dicsőséged
S ékességed
Jelent téged.
Ámbár titkos rejtekedben,
Bújál kősziklás helyeken,
S vad erdőkben
Nem maradsz benn.
Lopó tolvaj magam lészek,
S arra mesterségim készek,
S rólad tészek
Drága fészek.
Arany fészek, te vagy szívem!
Légy csak úgy, mint kezdted hívem,
Rubint kövem,
Drága mívem!
Soha más helyen nem hadlak,
Űzlek, míg fel nem talállak,
Hozzám várlak,
Szívben zárlak.
Szaladsz; nem gondolsz, hogy intlek,
Mert ha futsz, eséstől féltlek.
Várj meg, kérlek:
Majd elérlek.
A te szívedet elveszem,
Ha megkaplak szerelmesem
S nagy kegyesen,
Belém teszem.
Bátor oly légy, mint a gyors őz,
Vénusnál fényesebb, szép szőz,
Lábam megőz,
Szívem meggyőz.
Akár sebes, mint kilőtt nyíl,
S földgyomrából kirekedt szél,
Szívem az czél,
S téged elnyél.
Lássad akárhová szaladsz,
Engem mégis el nem haladsz;
Nálam maradsz,
Hív szívet adsz.
Indulj, ha van hová menned,
De holtig kell velem lenned;
Mit kell tenned?
Fel kell venned.
Nincsen neked oly vad helyed,
Hun szívem ne volna veled,
Mert szép melled,
Fészkemé lett.
Tovább el nem mehetsz tőlem,
Mert hív szívedet kerölem
Hogy már velem
Azt kedveljem.
Hadd már, én is jó kedvedben,
S megnyugodjam szerelmedben,
S maradjak benn,
Hív szívedben.
Élj örökké drága virág,
S pólusnál fényesebb csillag,
Rozmaring ág,
Szerelmes láng!
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 102. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése