Kuruczok, kuruczok, haj szegíny kurucok
Beh megsötétedett ti fényes napotok!
Óh gonosz szerencse, óh keserves óra!...
Trincséni mezőnek vérrel borítója.
Sok ezren borúltak ott önnön vérekbe,
Mások tántorodtak régi hívségekben.
Labanc már Ócskai; sok vitéz hadnagyi
Átkozva siratják az ő labancságát:
Verje meg az Isten állhatatlanságát!
Kemény Beleznay, seríny Jávorkával,
Ama Bornemissza, hires Rácz Miskával.
Esküsznek Újvárban egymásnak kezére,
Erős esküvéssel Ocskai vesztére.
„Bátor vérontásom – történjék halálom,
Álnok árulónak bosszúját megállom,
Álnok árulónak bosszúját megállom!
S nyárnak hévségében, ősz sürű ködében,
Kergetik Ocskait nagy kegyetlen télben.
Beleznai kélt száz labancát levágja,
Pilátushoz küldi őket vacsorára.
Bornemissza véle gyakran kergetődzik,
Rácz Miksa éjjel is ott környűl leskelődik…
Jávorka pediglen paraszti ruhában –
Egynihány vitézzel csak bétör házában.
„Héj Ocskai László! a nagy tobzódástúl
Kelj föl immár – érted elgyöttünk Ujvárból!
Vérünk árulója, most add meg magadat!
- Fölkele Ocskai; de fegyvert ragadott.”
Kiverik kezébűl, s úgy homlokon vágják –
Vér elborította mind a két orczáját.
Viszik már, viszik már, kötve paripára,
Nyargalton-nyargalvást – viszik már Ujvárba.
Hogy vitték a kapun, istrázsa kiáltott:
Itt hozzák, itt hozzák az Ocskai Lászlót!
Hadi szék birái ott egybengyülének,
Hitiszegő felett ők széket ülének.
Irjátok furérok, irjad sereg diák –
Vér-veres téntával a nagy sententiát:
„Világ példájára feje elüttessék,
Várnak bástyájára karóba tüzessék.
Hadd lássák mindenek: az lator mint jára,
Ki megszegvén hitit, támadt hazájára!”
Mikor rézdobokat megütték az vártán,
Mikoron az sipot megfújták az bástyán:
Akkor az piacon álltak mind fegyverben, -
Kihozák Ocskait, vasakkal terhelten.
Ott felzöndülének vitézek, hogy látták:
„Öld meg az árulót! Hozzá!...” azt kiálták.
s ha fejét nagyhamar hóhér el nem csapja,
Testét vitézlő rend ízekké szaggatja!
Feltűzék az fejét a bástya fokára,
A mely néz Nyitrára, - egy nagy árbocfára.
Nagy fekete hollók sűrűn szálldosának –
S ott környűl kerengvén, ekkép károgának:
„Kár, kár, kár, kár vala Ocskai Lászlónak,
Ilyen nagy vitéznek – lenni árulónak!
De nem kár, hazáját, vérit eladónak
Szemeit kivájni, fekete hollónak!
- Már Ocskai László másoknak nagy példa:
Gonosz árulóknak egy lészen halála!
Lelkeket világon szélvészek kergetik –
Azután pokloknak lángjára vettetik.
- Ezt szörzék Ujvárban, ezerhétszáz tizben…
Szegény magyarokat segítse az Isten!
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 126-128. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése