Menj el édes szolgám,
Tekints meg szép hazám,
Akarja tatár hám:
Csak hozz választ hozzám.
Mondd meg szép Erdélynek,
Búban borult népnek,
Főfő vármegyéknek,
Az székely községnek.
Ha kérdik mint vagyunk?
Mondd meg: rabok vagyunk,
Térdig vasban járunk,
És csak sarcoltatunk.
Kezeink bilincsben,
Tömlöc fenekében
Vagyunk nagy inségben –
Tatárok kezében
Megsarcoltam volna
Húszezer tallérban:
De az pogánytatár
Csak meg sem hallotta.
Idegen országra
Hordoz szerteszéjjel,
Sürű számú pénzen
Ád török kezében.
Kemény János urunk
Ország hűségére
Egyaránt közli velünk
Az rabságnak terhit.
Tizennyolcz ezeren
Vagyunk nagy inségben;
Tatárok kezekben
Szörnyü inségekben.
Nyolcszázat hajtottak
A vörös tengerre,
Mint ártatlanokat
Az veszedelemre.
Kérjük szép Rákóczit
Mint kedves urunkat:
Szánja meg gyermekink
Özvegy feleségink.
Bízunk az istenben
Hogy még jövendőben
Kiszabadít minket,
Könyörűl népein.
Tatár udvarában
Hideg cellájában
Sötét kamorában
Tartnak nagy rabságban.
Elváltozott színünk,
Elhervadott orcánk,
Béesett két szemünk,
mint az írott képnek.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 122. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése