Fegyvert s vitézt éneklek, török hatalmát,
Ki meg merte várni Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,
Az kinek Europa rettegte szablyáját.
Múzsa! te, ki nem rothadó zöld laurusbul
Viseled koszorudat, sem gyönge ágbul;
Hanem fényes mennyei szent csillagokbul
Van kötve koronád, holdból és szép napbul;
Te, ki szűz anya vagy, és szűlted uradat,
Az ki örökkén volt, s imádott fiadat
Úgy mint Istenedet és nagy monarchádat;
Szentséges királyné! hivom irgalmadat.
Adj pennámnak erőt, úgy irhassak, mint volt,
Arról, ki fiad szent nevéért bátran holt,
Megvetvén világot, kiben sok java volt,
Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.
Engedd meg, hogy neve, mely most is köztünk él,
Bűvöljön jó híre, valahul nap jár kél;
Lássák pogány ebek: az ki Istentől fél,
Soha meg nem halhat, hanem örökkén él.
*-*
Itten kezd hullani török, sok, számtalan,
Itten sebesedni mindenféle pogány;
Ki nagy Allát, ki Mahometet kiáltván,
Vérekben feküsznek az földet harapván.
Itt zászló zászlóval nagy csoportokban hull,
Amott fekszik sok török halva lovastul,
Imitt félholtan vitéz vitézre burul:
Ki alatt ló fekszik, némely, ló alatt ful.
Gázol rettenetesül Zríni vértóban,
Vérkataraktákat indít meg pogányban;
Messzirűl megismeri űtet Delimán,
De retteg ű szűve, de félelemben van.
Nem esmert azelőtt ő soha félelmet,
Akaratja nélkül, de mostan rettegett,
Mert látta Zríninek hatalmas fegyverét,
Látta nagy próbáját és kegyetlenségét.
De mind ezek közt is szűve helyére áll,
Mikor gondolatjában tisztessége száll.
Sok okot magának vitézségre talál,
És így ő magának kegyetlenűl szólal:
„Hát nem vagyok-é én most is az Delimán,
Ki veszélyt kezemen hoztam Szigetvárban?
Az ki vitézséggel hagytam magam után
Vértót, holttest-halmot Almás vize partján?
Oh szüvem, állj elő, óh én vitézségem,
Mit rettegsz jagurtól megnőtt emberségem!
Ez nap s ez az óra az egész életem,
Megfényeséti vitéz cselekedetem:
Így mondta s kezével megrázá nagy dárdát,
Neveli magában hatalmas haragját!
Amphiteatrumban így láthattál bikát,
Az ki az fövényben köszörüli szarvát.
Igy tészen Delimán, és nagy sebességgel
Bánra rugaszkodik, teli sok méreggel.
Ráveti dárdáját hatalmas erővel,
Itéli, hogy nagy bánt lefekteti evel.
De Isten angyala elvevé erejét,
Mert Zríni paizsán megtompítá hegyét,
Tatár khán dárdája az földre leesett;
Csudálja Delimán ezt az történetet.
De kemény kezével ő szablyát kirántá,
Evel pozdorjává bán paizsát rontá;
Sokáig dühössége de nem tarthata,
Mert Zríni kardjának ellent nem állhata.
Kegyetlen csapással bán az ő sisakját
Gyorsan ketté vágá és megsérté nyakát;
Az másik csapással megnyitá oldalát,
Honnan bőven folyni vörös patakot lát.
Fúj lángot tatár s öszveszedi erejét,
Bánnak kegyetlenül kézzel üti mellyét;
De bán ketté vágja Praecopita fejét
És habzó vérére kiönti életét.
De az vitéz Delimán mihent elesék,
Egész török tábor gyorsan megfélemlék.
Legvitézb emberek rettegni kezdének,
És azután futni az mint van erejek.
Az futó népekkel öszvekeveredett,
Vágja mindenfelé az futó népeket.
Végre császárhoz is nem meszi érkezett,
Zríni távulról is megesmérte űtet.
Szulimán jó lóra ülni igen siet,
De bán gyorsasága már régen ott termett,
Tizet ottan levág, császár segítségét,
Igy császárnak osztán Zríi szólni kezdett.
„Vérszopó szelendek, világnak tolvaja,
Telhetetlenségednek eljütt órája,
Isten büneidet tovább nem bocsátja,
El kell menned, vén eb, örök kárhozatra.”
Igy mondván derekában ketté szakasztá,
Vérét és életét az földre bocsátá.
Átkozódván lelkét császár kiindítá,
Mely testét éltében oly kevélyen tartá.
Mior bán visszanéz, meglátja távulrúl:
Elmaradt serege török kard miatt hull;
Mint pásztor, nyájához ő hamar megfordúl
És így szól hozzájok nagy hangos torkábúl:
Eddig éltünk, vitézek, tisztességéjért
Annak ki körösztfán holt szabadságunkért;
Ma meghaljunk örömest és jó hirünkért:
Vitézek, meghaljunk azért mind ezekért,
Nem mér az nagy bánhoz közel menni senki,
De jancsár-golyóbis Zrínit földre veti;
Mellyében ez esett, más homlokát üti,
Vitézivel együtt az földre fekteti.
Angyali légió ott azonnal leszáll;
Dicsérik az Istent hangos muzsikával,
Gábriel bán lelkét két tized magával
Földrül fölemeli gyönyörű szárnyával.
És minden angyal visz magával egy lelket,
Isten eleiben így viszik ezeket.
Egész angyali kar szép muzsikát kezdett,
És nékem meghagyák: szómnak tegyek véget.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 98-100. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése