Adria tengernek fönnforgó habjai
Valyon oly nagyok-é, mint szemem árjai?
Valyon oly nagyok- Mongyibél* lángjai,
Mint égő szüvemmel lángot hatalmai.
Én éjjel, én nappal keserven óhajtok,
Miként fülemile; vér s tajtékot hányok,
De nagy nyavalyámbul gyógyúlni nem tudok.
Sőt sebben, sőt kínban újúlton újúlok.
Nagy sebet mert csinált Cupídó szüvemben
Kinek orvossága nincs diktamusfűben**
Mint egek forognak örök környületben,
Úgy búm, úgy bánatom forog örökségben.
Én Márst énekelek haragos fegyverrel,
Kínzó szerelmemet, hogy felejtsem evvel
Másfelül kis isten megkerül fegyverrel
Harczol vagdalkozik lángozó szüvemmel.
Két nagy harczban meggyőzött immár engemet,
És midőn sokáig hurczolna engemet,
Ilyen nehéz okkal nékem kegyelmezett.
Hogy írjam Theseus nagy hitetlenségét.
Bizon nagy büntetés, mert én inkább írnám
Miképpen árult el engem szép violám
Mennyi sok óhajtást érette heában
Sűrű fölhők közzé szélnek bocsátottam.
Mennyiszer könyvemmel ezt a sebes Drávát,
Árasztottam s neveltem haragos árját;
Most is könyveimtül forgó örvényt forgat,
És maga magában neveli haragját.
És ezt mind érette, és mind csak heában;
Heában fáradtam magas Parnassusban,
S ott érte fejemet ágoztam Lasirusban;
De szelet fogtam, pénzt gyűjtöttem álmomban.
Ah háládatlan! és nem hajt meg én kínom,
Kiben éjjel-nappal untalan kínlódom!
Nem hajt meg szép versem s utánad járásom
Égő tüzem, árvizem, sok sóhajtásom.
*) Monte Gibello, az Aetna népies elnevezése.
**) ezerjófű
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 101. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése