Mária elméje sincs nyugodalmában,
Wesselényi felől gondolkozásban.
Míg nem szólhat vele, csak busong magában,
Végre ilyen módot talál föl dolgában.
Az órát számlálja s mondja: kilenczre jár,
Halászó helyemnek vizét kivötték már,
Szokott mulatságom, azholott készen vár,
Ha valami pórok, elvesztegetik, kár.
Lejő azért hamar halászat szinével
Hogy a patakhoz ér, megszáll cselédivel,
Otthagyja a többit színes beszédével,
Maga tovább megyen, két meghitt hivével.
Minemű Diana fris vadászásában
Hasonlónak látnád ezt halászásában
Nem tudnál mit tenni elválasztásában
Ha látnád mindkettőt együtt állásában.
Meglátja Ferencz is ennek szép világát,
Elfelejti minden utját s fáradtságát;
Mint a parthoz jutó tenger habosságát,
Ki beszélhetné ki szíve vigasságát.
Érkezett azonban végezett helyéhez.
Futam Wesselényi, kap a kengyeléhez,
De minthogy hasonló szélvész örvényéhez,
Hamarább leugrék: mint érne kezéne.
Nem várt gyorsasággal lováról leszálla,
Kezet fognak, s kiki jó napot ajánla,
Süvegét levéve Ferenc is szolgála,
Szíve mellé ottan nagy forróság álla.
Tetszik ábrázatján tüze kinek-kinek,
Egymásra néztekben változik a színek,
Bár ne jelentsék is titkokat senkinek,
De ég gyúladt tüze mindkettő szívének.
Minthogy Wesselényi hadakozásában
Sok szép jókat szedett préda hányásában,
Egy palástot nyert volt megosztázásában,
Melyet eső ellen gyakran vett nyakában.
Most is a sűrű köd hullatván harmatot,
Megnedvesítette a szép pázsithantot,
Mely miatt palásttal be is takartatott:
Ülőhely Márjának ezen adattatott.
Kedves asszonykáját amint rá ülteté,
Magát fél térdére melléje ereszté,
Ilyen beszédeit nyelvével kezdeté,
De addig Márjának nézése sebheté:
Boldog az az óra, melyen láthattalak,
Sok óhajtásimra ide várhattalak,
Ismeretlen szolgád készen foghattalak,
Özvegy palástomon megszállíthattalak.
Ezelőtt bús szivem hervadni indúla,
Titkos ohajtással gyakorta jajdúla;
De mihelyt láttalak, csuda mint újúla,
Minden akkori búm örömre fordúla.
Asszonykám, ne utáld azért hűségemet,
Arra érdemesnek ha véltél engemet,
Hogy ide fáradván újitnád kedvemet,
Halld foganatos ilyen beszédemet:
Az erős Murányban akik férkeztetek,
Királynak hűsége mellől eltértetek,
Higyed hogy ellene akkor serkentetek;
Aki érdemlene háládást tőlletek.
Királyunk részére Murány várát add fel:
Kivel híred neved napkeletről jő fel,
S addig vitettetik hol a nap nyugszik el,
Míg ég s föld fennlészen, nem töröltetik el.
Fogadom hitemre szép asszonyságodnak,
Hogy valamie volt jó hirű atyádnak,
Te fogsz parancsolni egyedűl mind annak:
Jó válaszát várom tanácsadásomnak.
Ezzel Wesselényi véget vét szavában,
Égvén azonközben szive nagy lángjában,
Mond Mária: nincsen az ő hatalmában
Hogy feladja, s vigyen valakit Murányban.
Köteles ott minden Rákóci pártjára,
Nagy vigyázás vagyon erős kapujára,
Öcscse visel gondot, nem ő, a kulcsára,
Annak a kezében viszik éjtszakára.
Kérlek másért: az én igaz hűségemért,
Szivemben lángoló nagy szeretetemért,
Benned helyheztetett erős reményemért,
Bocsáss bé Murányba szép könyörgésemért.
Esküszöm szablyámra: tégedet elveszlek,
Özvegy nyoszolyámban igaz társul teszlek,
Holtig tekéllétes hűséggel követlek.
Amig meg nem áldasz, el is nem eresztlek.
Hevül most Mária, s megakad szavában,
A szemérmetesség lángol orcájábqan,
Erre mit feleljen, forralja magában,
Csak ő maga tudós titkos szándékában.
Amint üle azért, lassan emelkedék,
Mint a nyiló rózsa, gyengén mosolyodék,
Ajaka mozd7ulván szólni ereszkedék,
Ilyen feleletre nyelve bátorodék:
Hadakozó Mársnak vitéz6 unokája,
A házasság dolga istennek munkája,
Ő rendeli kinek ki légyen mátkája,
Nála nélkül, vakra vetett sok kockája.
Ha ugy tetszik azért ez a jó istennek,
Ebben is szolgálok vitézi fejednek,
Nem kell kivülled már senki én szivemnek
Csak te vagy reménye árva életemnek.
Azon leszek miként velem együtt Murányt
Neked kézhez adjam, s tarts sajátod gyanánt,
Igaz szeretetünk csak légyen egyaránt,
Megadja még isten amit szivünk kívánt.”
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 104-106. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése