(a Tököli eposzból)
Elmúlt ugyan immár az tavasz éltében,
De nyarának most van legkedvesb szinében;
Didó lehetett ily akkor idejében,
Mikor Aeneasnak esett volt kedvében.
Az orczái rózsák, nyaka alabastrom,
Maga kelletése szívét győző ostrom,
Homloka liliom, az ajaka kláris,
Az melynek hervadni magánosan kár is…
Bár csókod harmatja érte volna már is!
Cédrus az dereka, tekintete ráró,
Mint vadász Dianna, gyors lába úgy járó.
Egész teste, hattyú; galamb: engedelme;
Gerlicét követő társához: szerelme,
Az hol kell: mint daru oly szemes figyelme,
Csendes erkölcsében nincs negédes elme.
Úgy tetszik, az merre lábai indúlnak,
Azok helyén mindjárt virágok ujulnak;
Az mikor ajaki beszédre mozdúlnak,
Szép szavai között nádmézek is hullnak.
Szóláshoz készülő ajaka nyilása:
Úgy tetszik, hogy piros hajnal hasadása;
Vidám személyének helybűl mozdúlása:
Mint az derűlt napnak az égen járása.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 112. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése