Magyarország mostani állapotját példázza és az méltóságos gróf Eszterházy Pál urnak azon Magyarország palatinussának alázatosan ajánlja Gyöngyösi István. (Némi kihagyással.)
Azmint szőke vize lefoly a Dunának,
Nagy jajja hallatik egy árva Nymphának,
Vélem én ezt lenni Didó siralmának,
Tőle elválásán Anchises fiának.
Vagy hogy a bús Thisbe Pyramust siratja,
Vérében fetrengő testét ápolgatja,
Kiért éltét ő is majdan elfogyastja,
Igaz szeretetit azzal is mutatja.
Vagy nagyobb voltáért hatható jajjának,
Nemde vélhetem-é inkább Hekubának,
Hogy nagy veszedelmét siratja Trójának,
Hol édes gyermeki, ura, elhullának,
Kétséges volt elmém így ez ki lehessen?
Hogy azért felőle bizonyos lehessen,
Indúlnak lábaim a felé csendessen,
Az honnan az sz6ó jő olyan keservesen.
Azmint mendegelék, útamat újítván,
Vigyázó szememet jobb kézre fordítván,
Látok egy dombocskát zölddel béborítván,
Duplázott keresztet azon felállitván.
Tudom már ki légyen megismért jelérűl,
Könyves sírásának bizonyos hegyérűl,
Feje felett álló kettős keresztérűl
Nem kell értekeznem tovább a nevérűl.
Fejét gyászló fátyol rongya kerítette,
Bánatos orczáját búra eresztette,
Bal kezére hajlott nyakát görbítette,
Lecsüggő jobb kezét az térdére tette.
Szomorú homálylyal felhőzik homloka,
Zápor folyja szemét, kesereg ajaka,
Mint hervadt tulipán, lecsüggedt a nyaka,
Van egész személyén szomorú éjtszaka.
A keserves Nympha, ily szoros ügyében,
Amint bírja magát fogyott erejében,
Újabb árt indítván könyvező szemében,
Ily szókra kél végre jajjos beszédében:
„Van-é még valaki az én balsorsomban,
Aki segíteni kivánna dolgomban?
Vagy henyélő szemmel néz minden azonban?
Amíg végső veszélyt rántnak a nyakamban.
Te édes anyádhoz való szerelmedben,
Ha kinek egy kis jó vér forr még szívében,
Oly mód, hogy segíthess, ha nincs is erődben,
Méltó panaszimat vedd mégis füledben.
Én amaz szép Haza, aki mindenekkel,
Mint a bimbós tavasz illatos füvekkel,
Vagy az kalászos nyár sok búzaszemekkel,
Bövölködtem, s voltam híres is ezekkel;
Minden jók megvoltak bennem azok egyben,
Kiket másutt lelni külön-külön helyben:
Az egész Európa gyűlt volt itt egy helyben,
Amit ott találni, itt vagyon egy hegyben.
Híres gyakorlása mindenféle Ársnak,
Gyakor köszörűje a fegyveres Mársnak,
Mind feje s mind keze sisakos Pallásnak,
Sokat lelt volna itt Nagy Sándor is társnak.
Mind sagum mind toga illett itt sokakra,
Törvény a kezekben, kard az oldalokra,
Kiknek oltalmával vigyázván magokra,
Nem tódúlt annyi kár őrzött határokra.
Nemzettem mezőkre kemény Scipiókat,
Az honn-maradásra tanácsos Cátókat
Pörre s törvényekre nyelves Cicerókat,
Másokat is minden szükségre valókat.
Másod Róma valék erős férfiakbúl,
És oly mint Athénás, okos tanácsokbúl,
Nem voltak vitézbek a trójaiakbúl,
Mint hajdon a töllem származott fiakbúl.
Valék akkor méltán sokaknak félelme,
Nem csak én magamnak, másnak is védelme,
Sok népekre hatván kardom győzedelme,
Tárházamnak is jött bőven jövedelme.
De nézd jobb sorsomnak balra fordúlását,
Proteust követő szerencsém múlását,
a felső részéről láb alá hullását,
Mondhatom Kroesusnak Irussá válását!
Boldog mivoltombúl mire jutottam,
Eldűtek oszlopim kikhez támoszkodtam,
Fiaim mostohák, töllök elhagyattam,
Nincsen kihez bíznom, árváúl maradtam!
Országokat biró régi fegyveremnek,
Kivel ragyogtattam szép fényét híremnek,
Kihajlott az éli, s ereje kezemnek
Lankadt, s bátorsága elveszett szívemnek.
Szép bővölködésem jutott rút szükségre,
Kedven élt világom kedvrontó inségre,
Hasznos nyereségem jajos veszetségre,
Kincses gazdagságom puszta szegénségre.
Vigasságom gyászra, romlásra épségem,
adózó p órságra szabad nemességem,
Így homályosodott régi fényességem,
Bővöl penig most is naponként inségem!
Megvallom régen is volt sok nehézségem,
Sokszor támadt innét túl is ellenségem,
De akkori erőm volt oly segítségem,
Aki nem engedte fogyni reménségem.
Most mint árva madár aki magán szakadt,
Bújdosási után az ágon felakadt,
Verődése között ereje elszakadt,
Vesz, ha nem oldatik lábakötő lakat.
Úgy vajúszom én is közel a halálhoz,
Ha senki nem tekint elfordításához,
Nyakamon a veszély s húz a végórához,
Életemnek szintén elfogyatásához.
Volnátok még ugyan kik segéthetnétek,
Ha nem mind, részemet felépéthetnétek,
Oszlott kezeteket ha öszveszednétek,
Védelmezésembe egyet érthetnétek.
Barátság, egyesség tart minden dolgokat,
A visszálkodó párt elrontja azokat,
Mikor a lakosok jól értik magokat,
Akkor folyja boldog idő országokat.
De az hol visszát von az egyenetlenség,
Fogyasztó veszélyben van ott az egyesség:
Mint rongál engem is ez a nagy irégység,
Mely miatt elfogyat majd a gondos inség.”
Tovább sír vala még, csak hogy azonközbe
Nagy zúgás indúlván, kelle hadni félbe,
Véltem hogy Ikarus volna leesésbe,
Avagy Ganymédes vitetnék az égbe.
Alig nézhettem fel, hogy már elérkezett,
Minthogy szárnyaival sebessen evezett,
Megállott ott, ahol a Nympha könyvezett,
Mosolygó orczával foga véle kezet.
Bokája, sisakja füzetvén szárnyakkal,
Keze pálczája is fonatván kígyókkal,
Ismérem ki légyen armatúrájával,
Mely a síró Nymphát biztatja ily szókkal:
„Meghasadott az ég könyves panaszodra,
Sasos Jupiter is tért kivánságodra,
Engemet bocsátott vigasztalásodra,
Hogy kívánt fént virraszt szomorú napodra.
Mert oly gyámolt rendelt igyed védelmére,
Aki nem idegen, de nemzeted vére,
Nem is kellett bízni azt egyéb kezére,
Hanem aki érzi, a veszi szívére.
Mindjárt itt lesz ez is czimeres griffjivel,
Felveszi mindenét érted életével,
Nem gondol hasznodért ontandó vérével,
Mint régen Curtius Romáért éltével.
Igaz hazai vér, abban forgó készség,
Viselt dolgaiért méltó érdemesség,
Mind kézzel s mind fővel keresett dicsősség,
Megszámlálhatatlan jókbúl álló bőség.
Szolgált ez eddig is néked nagy hűséggel,
Volt melletted füle szeme serénységgel,
Sokat látott, hallott, s tanult is bőséggel,
Akikkel elméjét rakta meg örömmel.
Ezután annál is több jót tészen veled,
Elfordítja minden veszedelmes szeled,
Víg tavaszra hozza mostani mord teled,
E gyásznak is szennyét tovább nem viseled,
Van sagum van toga ennek tárházában,
Törvény, fegyver illik egyaránt markában,
Van ahhoz érték is, mely nélkül hijában
Nagyott indítani a haza dolgában.
Végy azért jó kedvet szomorú igyedbűl,
Töröld el könyvedet, mely áradt szemedbűl,
Felderül már napod elébbi ködödbűl,
Kivetkezett rongyos gyászos köntösödbűl.
Megépül meződ is szokott termésével,
Telik falú s város visszajött népével,
Jár a kereskedő megmaradt pénzével,
Nevelvén értékét annak erejével.
Kötött lábaidnak megszabadúl gáncsa,
Szokatlan igádnak sem szorít az láncza.
Sima orczádnak is töpörödött ráncza,
Más szépségednek is megujjúl zománcza.
Elmélkedjél azért és békélj kezéhez,
Ajánljad magadat gondviseléséhez,
Hidd el hogy fájdalmad behatott sivéhez,
És úgy tekint ahhoz, mint maga sebéhez.”
Érkezik ezek közt a griff is kardjával,
Gyorsan is jöhetett kiterűlt szárnyával,
Köszönte a követ a Nympha szavával,
Még a csak alig bírt akkor is magával.
Melléje közelget, fel kezdi emelni,
Fel is kel láttaték kedvét is nevelni,
Óhajtott oszlopát kedvén ékesgetni,
És azt azonközben által is ölelni:
Mondván: „Nem újítom tovább panaszomat,
Mert tudom másként is nem kétled dolgomat.
Hanem szép reményem, úgy viseld gondomat
Hogy nagyobb siralom ne érje napomat.”
Felel amaz: „Ugy hidd nagy szeretetemet,
Felveszem éretted az én életemet,
Minden javaimmal végső csepp véremet,
Melyre bizonyságúl hívom istenemet.”
Örül szíve szerént a követ ezeknek,
Ő penig kivánván minden jót igyeknek,
Kedves délrejutást hajnallott fejeknek,
Kivánatos véget kezdett örömeknek.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 107-111. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése